A mostanra kizárólag csak a saját kritikátlan híveivel együttműködni képes Nemzeti Együttműködés Rendszere putyini mintára alkotott melegellenes törvényével (2021. évi LXXIX. törvény) végleg kiiratkozott az európai kultúrkörből. A tizenegy éve tartó lejtmenet olyan, talán az eddigieknél is szégyenletesebb szakaszába léptünk, amelyben a neonáci futballhuliganizmus lett a magyar kormány által védelmezett “normalitás”, a homoszexualitás, a transzszexualitás “megjelenítése”, “népszerűsítése” (bármit is takarjanak e fogalmak) pedig a pedofíliával közös törvényben szankcionálandó bűnös, gyermekekre súlyos veszélyt jelentő deviáns magatartás.
Idáig jutott az a rendszer, amelynek a 2015-ös menekültválság óta a legfőbb politikai programja az aktuálisan gyűlölendő ellenséges csoport – nem ritkán törvényi szintű – megjelölése és üldözése, de legalább vegzálása, legyen szó akár menekültekről, hajléktalanokról, civil szervezetekről, az Európai Unióról, szegregátumban élő romákról, vagy épp LMBTQ emberekről.
Idáig jutott az a rendszer, amely a járványhelyzet örvén alaptörvény-ellenesen bevezetett veszélyhelyzetet többek között arra használja fel, hogy a biológiai nem törvényes megváltoztatásának lehetőségét eltörölje, a családon belüli erőszak elleni küzdelem nemzetközi alapdokumentumát, az Isztambuli Egyezmény ratifikációját elutasítsa.
Idáig jutott az a rendszer, amely saját bevallása szerint is kínai, szingapúri, török és orosz minta mentén építi “illiberális” államát, amely, miközben elüldözi az ország legnívósabb, nemzetközi hírű egyetemét, “gender-ideológia” veszélyére hivatkozva szüntet meg egyetemi képzéseket, s tárt karokkal várja, közpénzből építi meg a kínai kommunista párthoz hű egyetem magyarországi campusát.
Idáig jutott az a rendszer, amelynek első embere akként nyilatkozik a homofóbia-ellenes világnap alkalmából, hogy "hálás a homoszexuálisok magyar közösségének", hogy “nem provokálnak”, aki a szegregációt elszenvedő roma gyerekeknek megítélt kártérítések kifizetését azzal kommentálja, hogy „az az érzés alakult ki a romákban, hogy ők vannak többségben, miközben a nem romák úgy érzik, hogy a saját hazájukban egy ellenséges környezetben vannak”.
Idáig jutott az a rendszer, amely, miközben alkotmányos szinten deklarálja, hogy „az anya nő, az apa férfi”, ezzel kétségbe vonva azt, hogy az azonos neműek jó szülők lehetnének, törvényi szinten rögzíti, hogy egyedülállók gyermeket csak “különleges méltánylást érdemlő esetben”, kizárólag a családpolitikáért felelős miniszter áldásával fogadhatnak örökbe.
Idáig jutott az a rendszer, amelynek az Alaptörvényét egy olyan fideszes politikus jegyzi, aki saját homoszexualitását évtizedekig rejtegetni kényszerült, mielőtt shakespeare-i vagy inkább moliere-i drámákba illő módon (be)lebukik.
Idáig jutott az a rendszer, amelynek első embere nem mer elmenni kedvenc hobbija Európa-bajnokságának a magyar válogatott szempontjából legfontosabb mérkőzésére Münchenbe, mert pontosan tudja, Európa civilizált felében jelenléte nem kívánatos.
Hogy a lejtmenetnek hol van a vége, egyelőre nem tudhatjuk. Azonban szépen lassan összenő, ami összetartozik: a Nemzeti Együttműködés Rendszerének közmegvetés tárgyává vált vezetője a magyar válogatott továbbjutását eldöntő müncheni mérkőzés estéjén olasz posztfasiszta politikussal vacsorázik a – komoly nemzetközi felháborodást is kiváltó melegellenes törvény elleni tiltakozásul kis híján szivárvány színűre festett – stadiontól több mint 700 kilométerre. Ahogy egy vesztes választás után is távolból nézi majd, ahogy a minden eszközzel támogatott futballhuligánok megrendelésre borítják fel a közrendet.
A miniszterelnök mára személyében azonos rendszerével, e minőségében túljutott az értelmes bírálhatóság világán, ajkait egyre gyakrabban racionális kontextusba nem helyezhető mondatok hagyják el: „Ne ijedjünk meg attól, amit látunk: mi vagyunk azok, akikre vártunk.”[1] És ebben a műnemben gyerekeink militáns államosítását sem átallja meghirdeti: „Minden magyar gyermek újabb őrhely!”[2]
