Másfelől, jelentősen visszaszorult a politikai pártok tömegmozgalom-jellege, ami korlátozza a rendelkezésre álló önkéntes-munka mennyiségét, és szükségessé teszi a jellemzően fizetett alkalmazottak által fenntartott országos hálózat működtetését. Harmadrészt, a kampányok szerepe is megnőtt a politikai életben, párhuzamosan azzal, hogy a mindennapos politika egy többé-kevésbé elkülönült hivatásos réteg - a politikai osztály - ügyévé vált, és az állampolgárok érdeklődése egy-egy intenzívebb időszakra korlátozódik, és ennek megfelelően a pártok is az elképzeléseikről való tájékoztatást - tömegmozgalom hiányában - elsősorban médiakampányok keretében folytatják. Mindezekből az következik, hogy a pártok pénzigénye állandó jelleggel nőtt. Megnőttek az állandó, rutinszerű kiadásaik, amiket a központi és helyi irodák fenntartására, az állandó alkalmazottak bérére kell fordítani, és megnőttek a választási és egyéb kampányokra elköltött összegek. Ezért minden demokratikus berendezkedésű államban a politikai rendszer alapvető fontosságú része a pártok finanszírozására vonatkozó szabályok kidolgozása és érvényesítése.
Az alábbiakban sorra vesszük azokat a szempontokat, amelyek részint a demokratikus intézményrendszer alapjaiból, részint pedig célszerűségi megfontolásokból származnak, és amelyeknek a pártfinanszírozás szabályaira nézve irányadóknak kell lenniük. Bármely szabályozási modell szemszögéből nézve a fő problémát éppen az jelenti, hogy ezek az elvek - legalábbis gyakorlati alkalmazásukban - egymással is feszültségbe kerülhetnek, egymásnak ellentmondó kívánalmakhoz vezethetnek, és ezeket a szempontokat bármely, a siker esélyére számot tartó modellnek ki kell egyensúlyoznia.
Az Eötvös Károly Intézet tanulmánya az alábbi linkről letölthető.
Majtényi László: Bűz van
Megjelent az Élet és Irodalom LXII. évfolyam, 5. lapszszámában, 2018. február 2-án
