Majtényi László esszéje a demokratikus szervezetek mozgásteréről.
AZ ELLENZÉK LEHETŐSÉGEI A KÉTHARMAD UTÁN c. a Republikon Intézet szervezésében tartott Konferencián 2018. június 19-én az A 38 Hajón hasonló címmel tartottam előadást, melynek néhány gondolatát itt használom, de jelentősen el is térek attól. Megjelent az Élet és Irodalom 2018. augusztus 3-i számában.
Előhang (kissé elnyújtott)
A nemzeti együttműködés valamikor – csak azt ne kérdezd, mikor – ún. kártyavárként omlik össze. Majd egyszer. Nem mindegy viszont, hogy az omlás órája itt milyen országot talál. Lesznek-e, és ha igen, hányan olyan bátor, (úgy emberileg, mint szakmailag :)) felkészült nők, férfiak, akikre ez az ország majd valóban rábízható. Meglesz-e akkor a képességük, felismerve a pillanatot, megbillenteni a legelső kártyát, azért hogy ne palota legyen a forradalom/rendszerváltás, hogy az Orbán elleni Békétlenek Nemzeti Megmentési Tanácsa nehogy Lázár János valamelyik vadászkastélyában alakuljon meg: többek között nevezett, a jó útra tért Rogán és a Hamvas Béla Intézetes Hankiss Ágnes elnökletével.
„(A)z oroszlán megtörli orrát aztán becsönget.” A civilek nyakán kés.
Túl vagyunk egy politikailag katasztrofális, a közbeszédet tekintve legalábbis eddig példátlanul mocskos, szellemileg nyomorúságos tavaszon, az 1990 óta legkevésbé szabad választáson (Amely viszont még mindig jóval szabadabb volt a krumplistészta-lucskoskáposzta ízű és illatú Kádár-világban megszokottnál). Jaj!, mondaná erre, némi joggal, valaki.
Az ellenzék romokban. És, ha ki is másznak egyszer egyre lakályosabban berendezett romjaik alól, és lennének közöttük, (vajon hányan) olyanok, akiknek tenyerében ott lesz a szabadság kicsiny, rebbenő lángú mécsese, merre induljanak majd el?
Ilyesmire egyelőre nincsen érkezésük, mert a kemény harcok után végre eljöttek a nyugalom percei, most a parlamenti menedékben, jelentősen felemelt tiszteletdíjaktól, költségtérítésektől hízó bankszámlakivonatukat nézegethetik.
Mindeközben a nemzeti együttműködés öngyilkos ösztönből „ún. belső értékvitáiban” értelmiségi támogatásának utolsó szeletét falja fel, ezzel, véglegesnek mondható szellemi harakirit követ el. Kivéve, ha ez a számítás, a józan ész ítélete dacára, mégis jó, és a szellemtelenség lenne ebben az új világban a túlélés záloga. Én azért ebben, az újraindult történelem iránti végtelen tisztelet mellett is, kételkedem. A magyar történetben mindenesetre alig ismerünk még példát arra, hogy az uralgó politikai elit ennyire undorodjon nem csupán az érdemtől, de az értelemtől is. Nem bíznak már sem szóban, sem hangjegyben, de vonalban, ecsethúzásban sem, nem ismernek színeket, megvetik a tudományt, szegények, nem tudván, hogy ez öngyilkosság, csupán a Nemzeti Gyűlöletfélórában, a szajkózott szövegpanelben, a csilingelő kasszagépben, a rendőrben, az édeskés, de rossz illatú árfolyamüzletben bíznak. Nem látnak ki saját magukból. Ugyan továbbra is alkalmaznak náluknál képzettebb embereket, ám ezek, ha tehetségben, ritka kivételként, valamiféle morálban is különböznek (tudniillik egyesek pusztán szolgálják, mások, szerintem politikailag balgán, ám üzletileg kifizetődően, használni igyekeznek a NER-t), de ne szépítsük, többnyire fizetett szolgák és/vagy az önállóság gesztusában tetszelgő szellemi huligánok és/vagy verőemberek – A turul elrepül, a tátott száj ámul! – már a liberáloknak hízelgésen kapott első kommandó vérét követelik új undokak. Immár a várat (mindegyiket) visszafoglalnák az övéiktől. Sokuknál a tehetségnek nem is elismerése csupán felismerése is liberálbolsevik tempó. Annyit érsz, amennyid van (de ha történetesen roma vagy, akkor annyit se).
Eljött a kor, amikor Magyarországon bármi megtörténhet úgy, hogy a közönség nem kérdezi: Ugyan miért? A képviselők hovatovább azt sem tudják, éppen miről szavaznak. Nem az ő dolguk.
Ha buknának is, de ha a bukást nem kíséri – és erre most sok esély nem látszik – nagy földmozgás és katartikus közösségi élményekkel gazdag közösségi megigazulás, legalább még egy nemzedéknyi időre marad a mai kocsma. Az új középjobb vagy ballib vagy nemzeti radikál kormány ugyanazt a dágványt taposhatja, a politikai kisebbségi jogokat például ugyancsak el fogja nyomni, a sajtót majd, mint saját macit, a mai vircsafthoz hasonlóan brummogtatja.
A szabad Magyarországot egyelőre, a látszat szerint, elbuktuk. (Látszat szerint, mert a teljes győzelem rendszerint viszonylagos.)
És, tegyük hozzá, nemcsak szegény hazánk, de nagyvilágunk egén is sötét felhők tornyosulnak. Amint a költő kissé talán sommásan és néhány főemlősre némileg sértőm, ám helyesen megmondta: a majmoké a világ. A független intézmények nálunk már beomlottak, másutt pedig már omladoznak. A nemrég oly fontos felszólítás, miszerint „Minden ember egyenlő méltóságát tiszteletben kell tartanom!” sem ragyog már a régi fénnyel a civilizált világ egén. Sokan, egyenesen, mint csipát törölték ki szemükből: Már hogy lenne a másik ember ugyanolyan fontos, mint az egyik, mint például én, amikor a mindennapi tapasztalat ennek éppen az ellenkezőjéről szól: Lajos öreg, Béla fiatal, Ádámnak puskája van, Alice gazdag és egészséges, Anna szegény és beteg. Amúgy pedig belőlem csak ez az egyetlen példány van, miközben a többiek idegesítően sokan vannak. Az én életem és az én boldogulásom (továbbá – mert ők is az enyémek – a kedves feleségemé, loknis unokámé) nyilvánvalóan sokkal fontosabb, mint az övék! És pont leszarom a tengerből kihalászott összes nyomorultat és minden húgyszagú hajléktalant. Az én adómból pedig ne gyógyítsanak öreg trottyokat. És mindannyiunk helyi bantusztánja az első.
Mi nem ilyenek voltunk 90-ben! És, mért adatok vannak arról is, hogy még az állami gyűlöletbeszéd kiáradása előtt sem voltunk ilyenek. Fel kellene tápászkodni, mert nyomasztó, hova jutottunk.
Halmazállapotát tekintve valami nyúlós, kocsonyás, azonosíthatatlan plazma-szerű ez az új és minden jel szerint egyelőre nem népszerűtlen elnyomás, ilyen lett a NER-ben ez a nyarunk: Nem a fakabát jön meg a Pobedával, hanem a megszokott, olajban, fokhagymás szottyban tocsogó sajtos-tejfölös lángos a vízparton, miközben „ óvakodva szürcsölöm drága, de jégen hűlt söröm egy kis csipkés, lukas ponyvás lugas hűs mélyén” szinte szabad vagyok. Ahogy szinte Te is az vagy.
„(Ü)gyeskedhet, nem fog a macska// egyszerre kint s bent egeret/ … úgy szabadulsz, ha kényedül/ nem raksz magadnak olyan házat,/ melybe háziúr települ.”
Három állítás
Ebben a szövegben három állítást teszek.
1. Noha komoly érvek szóltak a parlament bojkottja mellett, erősebb érvek voltak arra, hogy helyes döntés lehetett (volna) az ellenzéki képviselők részéről a mandátum átvétele. Mindazonáltal ez a döntés is súlyos kockázatokkal terhes. Jogosultsága alapvetően utólag, cselekedetekkel igazolandó.
2. Másodszor, az alkotmányosság eszméihez még hűséges ellenzéki politikusoknak és a közéletben résztvevő másoknak is, a kudarcos múltat elemezve, alaposan át kell gondolniuk, tevékenységük értelmét. A mandátum (és az ezzel járó juttatások) átvétele[1] lelkiismereti kérdést jelent. Ezt érzik is. Harangozó Tamás, az MSZP országgyűlési képviselője a mostani politikai bohózat műfaja szerint elmondta, hogy a fizetésemelést csak azért fogadták el, mert „pisztolyt tartottak az ellenzéki frakciók tarkójához”[2]. Ha erre képesek lennének, beszédmódot kellene váltani. És aligha gondolható komolyan, hogy a hagyományos parlamenti politizálás hatékony lenne, az jelentené ma a képviselői aktivitás valódi értelmét.
3. Mindezek alapján az ellenzéki politizálásnak új kereteket lehet és kell szabni.
Mi a feladat? A minden nap elhangzó vád, miszerint az ellenzék maga is része, sőt támasza az elnyomó autoriter rendszernek, miközben én, amíg bizonyítékot nem látok, senkit nem tekintenék árulónak, nem vehető félvállról. Amikor egy az új helyzetet értékelő előadásomon gondolkodtam, barátomat megkérdeztem, szerinte mit kell ma az Országgyűlés ellenzék tanácsolnunk. Ezt mondta: Szedje össze magát, és viselkedjen ellenzékként. Általánosságban ez nem is rossz kiindulópont.
Az átvett mandátum kockázata és lehetséges hasznai
Számba kell vennünk a súlyos vereséget elszenvedett ellenzék mentségeit, amelyek arra intenek, hogy különösen a választások utáni hetekben, mikor azt is vártuk, miként térnek magukhoz a nagy ruha után, a kritikus véleményeket indokolt volt mérsékeltebb formában megfogalmazni. A hangfogó használatát általában indokolja, hogy a kritikus rendszerint nem visel politikai felelősséget, és az is, hogy a választási kampányban az ellenzék starthelyzetét olyan futóversenyen induló versenyzőhöz hasonlíthattuk, ahol, ha neki száz métert, akkor a NER hőseinek legfeljebb hatvan métert kellett lefutniuk.
A kormánypárt amúgy nagyrészt ludas abban is, hogy az ellenéki csoportosulások identitásuk megőrzésének követelménye és az együttműködés kényszere közé szorultak.
Az egyenlőtlen szabályoktól, csalásoktól, továbbá párját ritkítóan gyomorforgató ellenfélgyalázástól, buzizástól, családozástól terhelt kormánypárti győzelem kétséges legalitású és egyáltalán nem legitim.
Az ellenzéki pártokat illető méltányos kritikának tehát mindezt figyelembe kell vennie. De máshol, másoknak sem könnyű. A török ellenzék a magyarnál nehezebb körülmények között is erőt mutatott, volt olyan ellenzéki vezető (Demirtas), aki egyenesen a börtönből kampányolt. A közös ellenzéki lista hiányát, habár sokan felvetették, mindazonáltal ebben a helyzetben, szerintem legalábbis, kétes számon kérni. Mert, lássuk be, úgy alakult a történet, hogy – a Jobbikról nem is szólva –, az MSZP a Momentummal, az LMP a DK-val nem mehetett közös listára. De ha ezt meg is értjük, tegyük hozzá, ez nem valami örök fátum, és soha ne feledjük el, hogy például 1998-ban Szlovákiában egy szétesett, egymásra évekig acsargó ellenzék összefogása eredményeként nyolcvan százalék feletti választói részvétel mellett söpörte el Meciar hatalmát, és ezt követően kezdhette meg működését Mikuláš Dzurinda vezetésével az ország politikai és gazdasági tekintetben máig legsikeresebb kormánya.
A komolyabb és kölcsönös méltányosság vezérelte visszalépéseket viszont jó joggal várhatták el a változást akaró választói közösségek külön-külön és együtt is. A kétharmadot meg lehetett volna akadályozni, ennek elmaradása sokak számára jelent ma személyes fenyegetést, és általában is az autonómiák maradékára pusztító következménnyel járt, kultúrharcot és keleties politikai fordulatot eredményezett.
Ettől nem függetlenül, ugyancsak nagy eréllyel szóvá lehet tenni, hiszen a kétharmad annak is következménye, hogy egészen a választás napjáig egymást cibálták, rángatták, támadták az ellenzéki politikusok, miközben a NER-rendszerkritikájára nem maradt sem kedvük, sem erejük. Az ellenzéki oldalon virágoztak az üres szóvirágok, áradt a szociális hazudozás, miközben a szabadság követelése szinte elmaradt. Ezek nem sorscsapások, hanem ebben az ellenzéki fősodor merő és pillanatnyi vicinális korlátoltsága nyilvánult meg.
(Személyes benyomásom szerint az ellenzék inkább együtt, mint egyenként volt borzalmas. Akadnak az életben ilyen helyzetek. Ellenpélda: az első alkotmánybíróság nekem munkahelyem volt, ott jól láttam, hogy a testület együtt messze tagjai egyéni kvalitásai felett teljesített. Azután jóval később köztársasági elnökjelöltként az ellenzék vezetőinek többségével személyes kapcsolatba kerültem, és számomra legalábbis látnivaló volt, hogy többségükben személyesen lényegesen többre hivatottak annál, mint amit együtt mutattak, és amire végül együtt mentek rá. De, ha már itt tartok, hadd mondjak még egy a jövőre nézve biztató pozitívumot, hosszú idő után most jelent meg a színen egy morálisan felkészült új politikusgeneráció.)
A parlamenti paradoxon
A parlamenti paradoxon úgy fogalmazható meg, hogy az ellenzéki macskának egyszerre kell bent és kint lennie, de, ha nem csak (nyávogó) hangot óhajt kiadni, vadászni is akar, akkor a politikai egeret az Országgyűlésen kívül kell megfognia. Így, a címben használt hasonlat folytatásával elmondható, nincsenek már a parlamentben egerek.
Az ellenzék mostani parlamenti szerepének megértéséhez két dolgot kell figyelembe vennünk: Az Országgyűlésnek, noha a kormányzatnak a sajtóban és a nyilvánosságban általában elfoglalt hegemón pozíciója ezt kétségkívül erősen korlátozza, továbbra is van szerepe a társadalmi viták, a deliberáció színtereként. Az ellenzéknek pedig, ha akár minimális szinten is képes működni, fel tudja keltenie mondandójával a politikai közösség figyelmét, interpellálnia és kérdeznie is kell, helyt kell állnia a politikai vitákban, el kell érnie a közvéleményt úgy, hogy a politikai napirend formálásában, ne a kormánypárt témáit követve, annak lábnyomán haladjon. Továbbá ki kell aknáznia azt is, hogy az Országgyűlésben vannak paritásos bizottságok, és az ellenzéknek vannak politikai előnyökkel járó bizottsági elnöki pozíciói.
Ugyanakkor az illiberális állam természetének és a választási kétharmadnak együttes következménye, hogy az Országgyűlés már nem a politikai döntéshozás egyik helyszíne, politikai döntések a parlamentben már egyáltalán nem születnek. A parlamentarizmus normalitásában a kormánypárti frakció tagjai, már csak belső vitáik okán is, legyenek bár engedelmesek, legalább tudják, miről szavaznak. Ez az Országházban már rég nincs így, (ez is oka annak, miért menekülnek olyan rémülten az újságírók elől, hiszen dugójuk sincs a tárgyalt javaslatokról, így aztán gyakran azt sem értik, miről kérdezik őket).
A parlament a falra ment – kifelé!
Meg kellene törni a lazsáló ellenzék-képet. Nem alternatív intézményeket kell létrehozni, nem új és új árnyékkormányt, árnyékalkotmánybíróságot, árnyékparlamentet, parlamenti árnyék-árnyékszéket üzemeltetni, hanem ki kell nyitni a kapukat, mindenekelőtt a parlament neogót kapuit, és a kapukon ki kell végre lépni.
Az ellenzéknek a valódi politikai tereket, mert más lehetősége nincs, a parlamenten kívül kell megteremtenie és tartalommal odakünn kitölteni. Ez pedig, miközben ehhez a képviselők többségének a foga nem fülik, eddig ismeretlen kemény munkát igényel.
Lehetnek a parlamenten kívüli munkának a mandátumhoz kötődő hagyományos és ugyancsak a mandátumhoz kapcsolódó egészen formabontó eszközei is.
Az ellenzéknek joga és technikai lehetősége is van arra, hogy utólagos normakontrollt kérjen az Alkotmánybíróságtól. Sokan mondják, hogy ez a lehetőség rég bedugult, mára egészen reménytelen lett. Noha e sorok írója ugyancsak meg van arról győződve, hogy ez az Alkotmánybíróság nem is hasonlít az igazi alkotmánybíróságokhoz, de azért álljunk csak meg egy polgári szóra! A NER parlamentje például éppen most fogad el két, nem csupán az alkotmányosság alapelveit sértő, de magukban is bizarr törvénymódosítást. Az alkotmányos identitásról és a történet alkotmányról szívesen handabandázó kormányzat, a költségvetési törvénybe rejtette el azt a javaslatot, amely éppen 1848 áprilisa, az első felelős ministerium működése óta a rendszerváltásig eleven alkotmányos jogszokást szüntet meg, azzal, hogy a kormányülések vitái többé nem lesznek dokumentálva.[3] Ezentúl örökre a kormánytagok magántitka, miről esett szó a kabinetben. (Megjegyzem ez a módosítás a valamiért folyamatosan főleg az Európai Ügyészségről hantázó ellenzék ingerküszöbét el sem érte.) Ugyanez a torz filozófia, a fent lévők magánéleti jogainak a védelme jelenik meg a zaklatás büntetőjogi tényállását módosító javaslatában, amely azt az alkotmányos bohózatot tartalmazza, hogy a hatalom birtokosait a hatalom nélküliekkel szemben fokozott büntetőjog védelem illeti meg.[4] Mármost gondolhatja az Alkotmánybíróság, hogy ez ügyben is szívesen ápolná le a kormányzat alfelét, azonban majdani határozatát, bármily sajnálatos, indokolnia köteles. E két nyilvánvalóan alkotmányellenes szabály alkotmányosságát úgyszólván lehetetlen alkotmányos beszédmóddal megindokolni! Nevezhetjük ezt a pávatáncos csapdájának: az akár csak formálisan létező alkotmánybíróság, akár saját törekvései dacára, olykor, mintegy véletlenül, kényszerű életre kell.
Teljesen új működést jelenthet az országgyűlési képviselők lehetőségei, jogosultságai arra, hogy ombudsmanszerű intézményként is működjenek. Az országgyűlési képviselő bármely intézménybe beléphet, minden ügyben tájékoztatást kérhet, majdnem minden iratot megismerhet. Ez óriási, eddig jórészt kihasználatlanul hagyott lehetőség, a jogvédelem és a társadalmi igazságosság értékeinek képviseletét teszi számára lehetővé, a jogsértéseket és a hatalmasok hálózatának rokoni lápvilágát tárhatja úgy fel, hogy meghatározott személyeknek és csoportoknak nyújt egyúttal a helyi társadalomban is szertesugárzó jogvédelmet.
A parlamenti vizsgálóbizottságoknak nem csupán működését, de megalakulását is megakadályozhatja a kormánytöbbség. Az ellenzéki képviselők viszont, a fentebb jelzett egyéni képviselői jogosultságaikra támaszkodva országos vagy helyi jogsértések, hatalmi visszaélések feltárására a nyilvánosság előtt működő képviselői bizottságokat hozhatnak létre.
Út a kiúttalanságból
Az áprilisi vereségnek, ez aligha vitatható, nem csak az ellenzék helyzete szempontjából objektívnek mondható, a NER politikai gonoszsága által létrehozott elemei is voltak. A vereség természetéhez jelentősen járult hozzá az ellenzék bátortalansága és fantáziátlansága. Az államférfi, ellentétben a magyar ellenzéki politikussal, soha nem az adott percnyi népszerűséghez igazítja szavait. Az államférfi (államnő) soha nem majmolja a legyőzendő ellenfelet, nem ismételgeti annak szövegeit.
Az ellenzéki pozíciónak rendesen a hatalomban töltött idő alatt megkopott moralitás helyreállításáról is szólnia kell. Az MSZP-nek, ez alig felfogható, például nyolc év nem volt ahhoz elég, hogy saját korrupciós múltja miatt, szegény választói kedvéért, elrebegjen egy „pardon”-t, akár azt is hozzátéve, hogy amit annak idején ők tettek, csak talpsimogatás a NER-korrupció-művek működéséhez képest.
A hazai ellenzéki magatartás közös nevezője a tanulás elutasítása mellett, a patópálság. Az ellenzék „(é)letét így tengi által;…/Soha sincsen semmije./ De ez nem az ő hibája;/ Ő magyarnak születék,/ S hazájában ősi jelszó:/ ’Ej, ráérünk arra még!’”.
A választásokig az ellenzék többsége közösen szabotálta a közös munkát a közös sikerért. Aztán meg csodálkozott.
A vereség óta már négy hónap megint eltelt, de az ellenzéki pártok önsorsrontó gesztusokon kívül semmit nem mutattak. Kitört a nyár, jövőre európai parlamenti és önkormányzati választások lesznek. Az európai parlamenti választásokat 2019. május 23. és 26. között kell megtartani. Az áprilisi vereség egyik üzenete, hogy Budapest és a főpolgármesteri tisztség is megszerezhető, de a politikai küzdelem magáért a tisztségért, a jelölt megtalálásáért, politikai elfogadtatásáért olyan körülmények között történik majd, amelyben alig maradt ellenzéki nyilvánosság, sajtó. Erről nem kellene most beszélni és gondolkodni?
A társadalmi felelősség egyébként jóval tágasabb annál, mint amit maguk az ellenzéki pártok viselnek. Az intézmények és az olykor szétlelkendezett civil szféra is kiveszik a maguk részét a szabadság feladásából.
A választási vereséget követő hatalmas tömegeket megmozdító budapesti tüntetéseken az izgalmas, sokszínű tömeg és a rémesen unalmas színpad (Márki Zay beszédét leszámítva) harsogó semmiről beszélése, az üzenetek (hiányának) kilátástalan nyomorúsága magáért beszélt.
Nézzünk szét! Nem csak Varsóban, szerte egész Lengyelországban évek óta tömegtüntetéseket tartanak az Alkotmánybíróság védelmében és a bírói függetlenség mellett. A bírói fórumok pedig, ellentétben a magyarországi társaikkal, maguk is keményen ellenálltak, az Alkotmánybíróság például sokáig Andrzej Rzeplinski elnök vezetésével[5] – akit ezért magyar kollégájával szemben sem római nagyköveti, sem strasbourgi bírói állással nem jutalmaztak – keményen ellenállt a Kaczynski vircsaftnak. Most júliusban pedig egyszerre hetven lengyel városban(!) tüntettek a Legfelső Bíróság függetlenségéért. A tüntetők a bíróság elnökét pedig ölben vitték be az épületbe.
Ha a magyar Alkotmánybíróság autonómia megnyilvánulásait a lengyelhez hasonlítjuk, azok rettenetesen szánalmasak, gyámoltalanok voltak, el is haltak, ahogy ez a Sors Könyvében előre meg volt írva. A Kúria és a bírói szervezet egésze, amelynek most folyik a szalámizása, az Országos Bírói Tanács helytállását leszámítva, még ennyire sem képes. Most éppen a pártok és a magyar közönség legteljesebb közönye mellett a politikailag legfontosabb közigazgatási ügyszakokban rombolja le a kormányzat a bírói szervezet intézményi függetlenséget. A Kúria elnöke, maga is közigazgatási bíró, a független közigazgatási bíráskodást felszámolása miatt nemhogy nem tiltakozik, hanem, noha erre talán a terrorállamokat leszámítva sehol nem volt példa, a független közigazgatási bíráskodás megszüntetésével személy szerint is egyetért. [6]
Miután nincsenek valóban független közjogi intézmények, amikor már szinte minden autonómia elbukott, mi védi meg a maradékot? Az autonómiájukban súlyosan korlátozott magyar egyetemek mit tehetnének a CEU védelmében? Van-e a magyar társadalomban erő, elszánás arra, hogy megvédje Széchenyi István és Arany János örökségét, a Magyar Tudományos Akadémiát? Megvédheti-e a közönség a színházat, az olvasó az irodalmat?
***
A társadalmi feladat a szabad Magyarország infrastruktúrájának létrehozása, mégpedig úgy, hogy erre pénz nincs semmi.
A szétszakított országot egyesíteni kell és ezt a munkát Budapesten kívül, a városokban kell elkezdeni. A rendszerváltás hajnalán Furman Imre és Pankucsi Márta panellakásának konyhájában alakult meg több ellenzéki párt miskolci helyi szervezete. Úgy tudom volt ehhez zsíros kenyér, vöröshagyma és néhány üveg olcsó bor.
[5] Még 2016-ban kétszer is alkotmányellenesnek minősítették az Alkotmánybíróságról szóló törvényeket.
[6] Magyar Idők, 2018.07.18. Darák Péter: Konkrét ügyekben nem döntök (Kárpáti András interjúja)
https://magyaridok.hu/belfold/darak-peter-konkret-ugyekben-nem-dontok-3299837/ „A Kúria elkötelezett az alkotmányos változás mellett, és mindent megtesz azért, hogy e szervezeti átalakulás gördülékenyen történjen. Ennek érdekében vesznek részt aktívan a Kúria képviselői az átalakulás részletkérdéseit vizsgáló, az igazságügyi miniszter úr által felállított munkabizottság tevékenységében.”
