ekint embléma

Váradi Júlia: A szabadság elviselhetetlen könnyűsége

vélemény 2017-08-13 | Vendég Fb Sharing

Váradi Júlia újságíró publicisztikája az EKINT vendégszöveg rovatában.

Motto:
Szabadság, szerelem, e kettő kell nekem (meg egy kis eső)
E.P.


Száguldok a biciklimen a dombról lefelé. Tökéletesnek érzem az egyensúlyt, elengedem a kormányt. Repülés érzés…csodálatos! Ez a teljes szabadság.

Mögöttem egy dörgedelmes kiáltás: vigyázz, el fogsz esni, fogd a kormányt! Még egy másodpercig magasba emelt kezekkel egyensúlyozok, de aztán biztonságba helyezem magam, nehogy beteljesüljön az aggodalom.

Közben azon gondolkodom, mi az igazi szabadság. Mitől gyönyörű, s mégis mitől olyan veszélyes és nehéz. Miért, hogy oly sokan nem kérnek belőle. Köszönik szépen, nekik jobban esik a teljes biztonság, amelyben nem kell kockáztatniuk, mások mondják meg, mihez tartsák magukat, nem kell gondolkodniuk túl sokat, csak alaposan megismerni és betartani a szabályokat. Még olyankor is, ha a szabályalkotás folyamatában egyáltalán nem vettek, nem is vehettek részt, sőt, a lelkük mélyén nem is értenek egyet azokkal. Mégis egyszerűbbnek, gondtalanabbnak, kényelmesebbnek érzik azt az életet, amelyben nem nekik kell dönteniük. És azon is gondolkodom, vajon számomra mindig egyértelmű volt-e, hogy az előttem álló alternatívák közül a szabadsághoz közelebb állót válasszam.


Szinte gyerekként kerültem a Magyar Rádióba.  Néhány hónap gyakornokoskodás után – talán nem véletlenül - az u.n. Ifjúsági szerkesztőség gyerekprogramjaihoz osztottak be. Elég rövid idő alatt szerelembe estem a rádiózással. Hamarosan már komolyabb szerkesztői feladatokat is rám bíztak, de azt hamar megtanultam, hogy a főszerkesztő engedélye nélkül nem születhet döntés szinte semmilyen kérdésben. Eleinte fel sem merült bennem, hogy szembemenjek ezzel a szigorú elvárásrendszerrel. 

Az első, tulajdonképpen mulatságosnak is nevezhető konfliktust valamikor a hetvenes évek közepén még zöldfülűként éltem át, amikor az éppen frissen elkészült Szovjet Kultúra Háza volt a kijelölt téma az általam szerkesztett Táskarádió című műsorban. Úgy gondoltam, érdekesebb interjú készülhetne az egyik épületasztalossal, aki a díszítésen végezte az utolsó simításokat, mint valamelyik főelvtárssal a szovjet-magyar baráti társaság vezetőségéből. A főszerkesztő, meghallgatva (ahogy akkor mondtuk: “lehallgatva”) a riportot, dühében két cigarettára gyújtott rá egyszerre és azt üvöltötte, hogy kirúgat a Rádióból, azonnal dobjam ki ezt az anyagot a műsorból. Hogy képzelem, hogy egy utolsó asztalost szólaltatok meg egy ilyen ünnepélyes témában. Talán ekkor éreztem először, hogy veszélybe került az integritásom, oda a viszonylagos szabadság, amit addig legalábbis magaménak hazudtam. Ettől a pillanattól kezdve többször kerültem nehéz helyzetbe, mert tudatosabban igyekeztem védeni az egyébként is gyenge lábakon álló szerkesztői függetlenséget. A Kádár rendszer újságírói függetlenségéről itt nem szeretnék elemzést nyújtani, elég legyen annyi, hogy enyhén szólva hagyott kivetni valót. Mindazonáltal kollégáim egy jelentős részével együtt igyekeztünk a lehető legkevésbé eleget tenni a hazugság gyár elvárásainak, s nyugodtan kijelenthetem, hogy olyat soha nem mondtam a mikrofonba, amivel nem értettem egyet. De azt sem állítom, hogy mindig el mertem volna mondani, amit gondoltam. Teltek az évek, és egyre többször engedhettük meg magunknak, hogy a falakat is érintve, olykor talán arrébb tolva készítsük a műsorainkat. A nyolcvanas évek második felének Magyar Rádióját méltán tarthatták a rendszerváltás előkészítőjének. A szabadság érzete kézzelfoghatóvá kezdett válni mindannyiunk számára, habzsoltuk az addig tiltott témákat, egyre gyakrabban szólíthattunk meg olyanokat, akiknek korábban a nevét sem szabadott kiejtenünk. (Büszke vagyok rá, hogy például az addig szilenciumra ítélt Konrád Györggyel először én készíthettem interjút a Magyar Rádióban 1988-ban.) A kijelölt cenzorok már nem tudták igazán kontrollálni a műsorainkat, s óriási élmény volt úttörőnek lenni a média teljes spektrumában. 

Sokunk életének legizgalmasabb időszaka kezdődött, úgy érezhettük, a rendszer megváltoztatásának közvetlen, tevőleges részesei lehetünk, hiszen a 168 Óra című műsorból tájékozódott aki kíváncsi volt, mi készülődik, milyen döntések születnek, s azoknak mi van a hátterében. Nem túlzás, hogy a 168 Óra című rádióműsor tette egyértelművé a nyilvánosság számára, hogy vége a Kádár rendszernek. De nemcsak a 168 Óra, hanem még néhány más szókimondó, szabad és függetlenül szerkesztett rádióműsor (pl. Gondolat-Jel, Bagoly, Szorító, stb) állt be ugyanebbe a sorba és tette büszkévé az ott dolgozó újságírókat.  Naívan azt gondoltuk, most már ilyen marad a Magyar Rádió, s minden erőnkkel azon is voltunk, hogy a közönség is így érezze. Azt hittük, hogy a szabadság könnyű lesz és most már velünk marad.

Az eufória sajnos rövid ideig tartott.

1990-ben, az első szabad választások másnapján Csurka István, az MDF alelnökeként fogalmazta meg először, amit azóta szinte minden kormány célnak tekint: “miénk a rádió és a TV” (hol máshol mondta ezt, mint épp a Magyar Rádióban!). A felkiáltás nyomán kitört a máig tartó médiaháború, amelynek következtében a szabadság csíráit már nyomokban is alig találni. A médiaháború ugyan a politikusok játékszerévé tette a negyedik hatalmi ágat, de ehhez sajnos számtalan olyan médiamunkás is csatlakozott és csatlakozik, aki számára a szabadság nem jelent értéket, inkább veszélyes, kényelmetlen és fárasztó  dolgot, ami ráadásul nem is hoz a konyhára.


P.S. Saját médiaszabadságomat az állami rádióból való kirúgatásom után a Klubrádióban sikerült megtalálnom. Persze a szabadságot a hatalom itt is korlátozza, a frekvenciák fölötti teljhatalommal és az anyagi háttér ellehetetlenítésével sokat tesz azért, hogy ezt a Magyarországon unikálisan független médiumot is ellehetetlenítse.

De ez már egy másik történet…

(Kép via)

Legolvasottabb bejegyzések