ekint embléma

Hanák András: En Garde Citoyens (Vigyázó szemetek a tükörre vessétek)!

vélemény 2017-08-04 | Vendég Fb Sharing

Dr. Hanák András ügyvéd esszéje az EKINT vendégszöveg rovatában.

Nagy megtiszteltetés számomra, hogy - alfabetikus sorrendben - Ady Endrét követően írhatok az EKINT kőtábláira. Ady mindig is kihívás volt számomra. Egy ideig azt mondogattam magamnak, hogy végtére mi is Verecke híres útján jöttünk, csak legfeljebb néhány évszázaddal később. De aztán kiderült, hogy volt, aki Diamant néven Dévénynél tört be e honba, új időknek új gyémántjaival, míg a Hanákok a Vág folyón keltek át egyszer, hogy Pozsony érintésével Pest vármegyében találjanak megélhetést. És ha elárulom, hogy fülembe ősi smá Jiszraél fohász rivall, akkor talán valamit elmondtam a szabadságról is. Akkor vagyunk szabadok, ha mi mondhatjuk meg az Örökkévalónak, hogy mit tegyen. Ritka pillanat ez az ember (és Isten) életében. De kevés választ ad arra, hogy miként viseltessünk mások szabadsága, szóval az egyenlőség és a testvériség eszméi tekintetében.

Feleségem oldalán valamivel kevertebb a kép. A színésznő Batsányi nagymama nagyapja a korunkban sem elfelejtett költő, Batsányi János volt, kinek tapolcai szobra mellett vigyázó szemünket időnként kötelességszerűen Párizsra vetjük.

Napjainkban mások is Párizsra vetik szemüket. Az alig egy esztendeje színpadra lépett En Marche! mozgalom reményt adott az európai nacionalista populizmus előretörésétől tartó választók számára, és Párizstól távolabbra is felrázta a rezignált, majdhogynem apátiába menekülő változást kívánó embereket. Azt hiszem, messze vagyok attól, hogy megfejtsem, mi lehetett a titka az En Merche! példátlan áttörésének. Csak sejtéseim vannak, amelyek jórészt a szabadsághoz köthetők. Ha nem fenyegetik az embereket, akkor minden nemzeti konzultáción az „(A) rabok legyünk” vagy „(B) szabadok” válaszok közül 99 százalék a (B) választ jelöli meg. És azt is elárulhatom, hogy húsz hosszú esztendeig dolgoztam ügyvédként egy francia cégcsoportnak, amely magyarországi jelenléte során jól követhettem, hogy e húsz év alatt miként változott majdhogynem drámai módon a francia világ és élet, miközben itthon a változás olykor stagnálásba váltott, máskor kifejezetten a már ismert ancien regime-ek irányába fordult vissza. Volt idő, amikor arra gondoltam, hogy jegyzeteim összegzése és nyilvánosságra hozatala időszerű lenne. Attól kezdve, hogy miként sikerült 1998-ban a váratlan Fidesz választási győzelmet a kisebb szocialista potentátok által fogolyként tartott sajtóterjesztési szektor semleges operátor gondjaira bízni egészen a dohánykereskedés államosításáig, majd az államosítás gyümölcseinek a valamivel robosztusabbra nőtt narancsos potentátok kosarába történő helyezéséig. De aztán időben sikerült figyelmeztetnem önmagam arra, hogy nem csupán a lustaságból fakadó kifogás okán köt hosszú ideig, talán a sírig, a titoktartás. Igen, van ilyen szakmai ártalom.

Az En Marche! sikerét többen is párhuzamba állítják a magyar Momentum szárnypróbálgatásaival. A helyzet az, hogy Macron mozgalma a régi politikai elitet úgy kívánja leváltani, hogy jórészt azok köpenyéből bújik ki. A régi köpenyre nincs szükség, de nincs szó rendszerváltásról. A maga módján szintén populista Macron megújulást hirdet meg, de nem a múlt, egy korszak eltörlését hirdeti. Nem lesz ebből hatodik köztársaság, de azt ne gondolja senki, hogy minden marad a régiben. Ami elénk tárul, az mindenképpen az elmúlt negyedszázad során bekövetkezett organikus változások eredményének tükre. E változások nehezen írhatók le néhány megfigyeléssel, de egy dolog a felszínen is jól látszik: a franciák országa sokkal színesebb lett, mint az akár egy generációval előbb volt, és a választók megfontoltan hiszik azt, hogy a bevándorlás az ország előnyére vált. A szabadságpárti Macron váratlan áttörésére több körülmény teremtett majdhogynem kivételes lehetőséget. Így bizonyára nem volt előre tervezhető a szocialista párt ilyen mérvű kiüresedése és megkövesedése. A párt régi gárdája nem sokat tehetett a fiatalabb, hátterét és kulturális normáit tekintve igen heterogén mozgalmárok dezertálása ellen. Mintegy metamorfózis nélkül lépett ki Macron mozgalma a meglévő keretekből, mivel ő maga nagyon jól ráláthatott a változások és a lehetőségek között járható hídra. És valljuk be, a látszólag pipogya Francois Hollande nem kívánta útját állni a változásoknak. A magyar szocialisták ennél nyakasabbak és kicsinyesebbek. Az is nehezen volt előrelátható, hogy a francia közvélemény az elmúlt egy-két évben vált jóval érzékenyebbé a korábban jórészt tolerált vagy megbocsátott korrupcióval, pénzügyi tárgyú törvénytelenségekkel szemben. Ha lehet általánosítani, amit többnyire nem lehet, azt mondhatnám, hogy az általam megismert franciák, Mirabeu-tól Lafayette-ig, ma élő üzletemberektől derék polgármesterekig, őszintén vallották, hogy a folyamatok tolerálható szintű olajozása éppen azt biztosítja, hogy senkivel se szálljon el ez a mások esetében mindig is rútnak és kártékonynak tartott jelenség. És mégis, ami bocsánatos bűn volt két évvel ezelőtt, az a szavazók, a nép szemében ma már nem az. A republikánus UDF számára későn jött a felismerés: nem lehet úgy kiállni a szavazók elé, hogy az első három jelöltjük közül az egyik köztörvényes elítélt, a másik valami hasonló felé tartó törtető alak, vagy a harmadik az ítéletet épphogy csak elkerülő ügyeskedő. Mindebből az tűnik ki, hogy a hagyományos, beágyazott pártok látványosan elveszíthetik támogatásukat, ha tartósan felbosszantják a választókat.

A magyar világ alaposan eltér ettől a háttértől. A magyar élet a magyar tükörből ismerhető meg. Az a momentum, amellyel a Momentumnak kell számolnia a magyar múltból és jelenből érthető meg. A saját tükörben önmagunkat látva kell a választókhoz fordulni minden olyan felhatalmazásért, amely élhetőbbé teszi ezt a magyar valóságot. Ugyanakkor nincs okunk kételkedni abban, hogy ha az emberek nincsenek fenyegetve vagy rútul félrevezetve, akkor a magyar nemzeti konzultáción az „(A) rabok legyünk” vagy „(B) szabadok” válaszok közül 99 százalék honunkban is a (B) választ fogja behúzni. Ennek tudatában mindig van remény, és a várakozó vagy talán vágyakozó állapotban nagyon fontos dolog a - mondhatnánk - En Garde! készenlét, akár egy támadás kivédésére, akár az ebből indított lendületes győzelemre.

A szabadság - ahogy arra mindvégig utaltam - különös portéka. Ha az En Merche! hangos meneteléséből valami mégis rezonál a távolból is, az azon határozott sejtésem, hogy a triász másik két eszméje, a fraternité és az égalité csak a szabadság szilárd talapzatán hozható létre. Azon is nehezen, nagy türelemmel és engedményekre hajló empátiával lesz életképes. De szabadság nélkül nincs testvéri szolidaritás és egyenlőség. Talmi biztonság, jóllakott has és a nemzeti nagylét káprázata talán van, de ezzel felvértezve aligha mondhatjuk meg az Örökkévalónak, hogy mit tegyen.

En Garde! szabadság hívei! Legyen a régi-új jelszó szabadság, egyenlőség és testvériség! Egyszer ez is kisülhet a dologból.

---

A kép forrása

Legolvasottabb bejegyzések