Az állam a tanárok ellen - a státusztörvény státusza – a sok sebből az egyik vérzés (álláspont)

A törvény neve: törvényesített jogtalanság

A törvénytervezet, amely a pedagógustársadalmat vérig megsértette, hivatalos újnerbeszélül mintha csak maró gúnyt tükrözne a „Köznevelésben foglalkoztatottak jogállásáról szóló törvény” névre hallgat, köznyelvi, még mindig eufémisztikus megnevezéssel viszont kissé értelemzavaróan: státusztörvény, míg a tiltakozó pedagógus szervezetek szóhasználatában csak bosszútörvény.

A rend kedvéért, a teljesség igénye nélkül említeni kell a törvény sok vérző sebéből legalább néhányat: Azt, hogy az elfogadandó törvény, amint a pedagógus szakmai szervezetek kifejtették, megágyaz a tanárok kizsákmányolásának, megszűnik a pedagógusok közalkalmazotti státusza, a munkaidő nyolc óráról tizenkettőre emelkedhet, csökken a nevelőtestület szakmai önállósága. Az intézmények nem dönthetnek majd működési rendjükről, illetve pedagógiai programjukról, továbbá fegyelmivel fenyegetéssel tiltja meg a pedagógusoknak a közoktatás hibáinak nyilvános bírálatát. A felmondási idő kettőről hat hónapra növelésével pedig röghöz köti a pedagógusokat, továbbá, miközben a fizetéseket sem rendezi, csökkenti a pedagógusokat megillető fizetett szabadságot is.[1] A pedagógusok által felvetett kifogásoknak itt koránt sincs vége.[2]

Ezek a szabályok zsarnokság ütötte sebek.

Itt mindenesetre egyetlen témakört vizsgálunk: a már nyíltan orwelliánus illiberalizmusban törvényessé kívánják tenni a pedagógusok alkotmányellenes megfigyelését is.

Miközben a jogról, illetve annak romlásáról beszélünk, ne felejtsük el, hogy Orbán, ha éppen nem áll érdekében, fütyül az ő parancsára íratott szabályokra is. Ennek keretében Magyarországon látható következmények nélkül – mert nem sikerülhet minden visszaélést törvényessé tenni – törvénysértően folyik az állampolgárok (pl. újságírók, ügyvédek, vállalkozók, jogvédők) a nemzeti együttműködésben is törvénysértő és alkotmányellenes megfigyelése[3].

Ez arra int, hogyha sikerülne is az alkotmányellenes szabályozást visszavonatni, az nem jelentené azt, hogy az érintettek, a pedagógusok, biztosak lehetnek abban, hogy attól kezdve nem lesznek áldozatai állami megfigyelésnek. A zsarnok rendszerint hatalma minden korlátját lebontja, de ha a jog szövete itt is, ott is felszakad, mégsem bomlik szét teljesen. Miért kell tehát elutasítva a minden mindegy hozzáállást, mégis fellépnünk a neogót palotából kisugárzó törvényessé tett jogsértés ellen? Ne feledjük el, hogy a két eset, a törvény által legitimált és a törvénysértő zsarnokság nem azonos: a törvényes megfigyelő bízhat a büntetlenségében, a törvénysértő mögött balszerencséje, illetve a politikai klíma megváltozása esetén csendben vagy hangosan még a zárkaajtó is becsukódhat.

Tévesnek tartjuk tehát azt az olykor jogvédők által is hangozatott álláspontot, hogy a szabadságjogok elismeréséért küzdeni lényegében fölösleges, mert tök mindegy, az autokráciának így is, úgy is ki vagyunk szolgáltatva. Ellenben akadnak, akár a jogállam zárványainak köszönhetően, különösen pedig rendszer gyengülő létszakaszában, az abszolút hatalom előtt politikailag is nehezen leküzdhető akadályok. Itt nemcsak olyan nem átléphető abszolút védelemben részesülő jogi monumentumokra kell gondolnunk, mint a halálbüntetés vagy a kínvallatás tilalma, hanem pl. a személyiségi jogok bírák által olykor komolyan vett védelmére, vagy a gyalázkodás áldozatainak nem egyszer megítélt kárpótlásokra. Ha a jogellenes megfigyelés bizonyítható, annak elszenvedője a mai Magyarországon még nem esélytelenül perelhet, kaphat sérelemdíjat, a vétkes elszenvedhet anyagi és – ha ez még számít – esetleg morális hátrányt.

A Völner-Schadl ügy frissen is bizonyítja, hogy mindig, mindenütt, a tekintélyelvű államban is van valamennyi tétje annak, hogy mi jogszerű és mi jogellenes.

Nézzük tehát a számunkra itt érdekes szabályokat!

„A munkáltató a köznevelési foglalkoztatotti jogviszonyban állótól olyan a foglalkoztatotti alapnyilvántartás adatkörébe tartozó nyilatkozat megtételét vagy személyes adat közlését követelheti, amely a köznevelési foglalkoztatotti jogviszony létesítése, teljesítése, megszűnése, megszüntetése vagy e törvényből származó igény érvényesítése szempontjából lényeges.”[4]

Az alkalmazott ellenőrzése során a nevelő-oktató munka körében „a munkáltatói jogkör gyakorlója technikai eszközt is alkalmazhat, erről a köznevelési foglalkoztatotti jogviszonyban állót a technikai eszköz alkalmazásának megkezdése előtt írásban tájékoztatja.”[5]

Az alkalmazott „a munkavégzéshez biztosított információtechnológiai vagy számítástechnikai eszközt … – eltérő megállapodás hiányában – kizárólag a köznevelési foglalkoztatotti jogviszony teljesítése érdekében használhatja…. az ellenőrzés során a munkáltatói jogkör gyakorlója a köznevelési foglalkoztatotti jogviszony teljesítéséhez használt számítástechnikai eszközön tárolt, a köznevelési

foglalkoztatotti jogviszonnyal összefüggő adatokba tekinthet be.”
Az alkalmazott informatikai eszköze akkor ellenőrizhető, ha „… a felek megállapodása alapján (közoktatásban dolgozó) … saját számítástechnikai eszközt használ.”. „Ez azt jelenti, hogy amennyiben a pedagógusok a saját eszközeiken dolgoznak, például adminisztratív feladatokat végeznek, a fenntartó akár azt is ellenőrizheti, és belenézhet a számítástechnikai eszközön tárolt, a köznevelési foglalkoztatotti jogviszonnyal összefüggő adatokba.”[6]

Ezeknek a rendelkezéseknek a helyes értékelése háttérismeretet igényel, továbbá felvet jogtechnikai és fontos alkotmányos kérdéseket.

A törvényjavaslat egésze, erre kezdetben utaltunk, valóban nyomasztó. „Totyik Tamás, a Pedagógusok Szakszervezetének alelnöke szerint amellett, hogy a tervezet alkotmányos jogokat sért, ez lehet a kormány válasza a tanárok hónapok óta zajló polgári engedetlenségi akcióira.”

A Belügyminisztérium szerint viszont szemenszedett hazugság, hogy a törvényírók a pedagógusok magánéletét akarnák ellenőrizni, hiszen a törvénytervezet "szó szerint megegyezik a Munka törvénykönyve 2019. április 26. óta hatályos rendelkezésével"[7].

A felmerülő első kérdésre elég könnyű válaszolni: bármely szabályozás alkotmányosságának értékelése tekintetében egyáltalán nem ügydöntő, hogy tartalmát egy másik törvényből kopizták-e át. Ebben az esetben kezdjük ott, hogy szó sincs arról, hogy egy meghatározott alanyi kör magánéletének jogszerű korlátozása – persze ennek jogszerűségét is bizonyítani kellene – egy másik alanyi kör tekintetében is jogszerű lenne (gyengébbek kedvéért: a katedrán, a sóderbányában és a bank pénztárában az közös, hogy mindhárom munkahely, de az eltérések, például hogy és mennyire nézhetnek a munkavállaló körmére, nem jelentéktelenek). Esetünkben csak a kétszerkettő józansága kell annak belátásához, hogy mivel a magánélet sérthetetlensége nem abszolút jog, a foglalkoztatások körében pedig a privacy védelme kifejezetten szituatív, a különböző hivatások, szakmák gyakorlóinak különböző jellegű és mértékű magánéletkorlátozással kell szembenézniük, de röviden szólva, bárhol történjen a megfigyelés, minden privacy-korlátozásnak másképp nem elérhető célra kell irányulnia, továbbá szükségesnek, mértékében pedig a védett értékkel arányosnak kell lennie. Ezt a követelményt éppenséggel erősíti az EU közvetlenül alkalmazandó joga, a GDPR által meghonosított érdekmérlegelésen alapuló jogalap alkalmazása: az „összeegyeztethetőségi cél” hiányán, illetőleg a hatásvizsgálaton bizony jogilag pofára eshet a pedagógusra leskelődő főnökség és az azt rángató tanfelügyület.

Egyébként pedig, ha magának a szabályozásnak nem kellene a jogviszony sajátosságaihoz igazodnia, akkor a munka törvénykönyvén kívül nem lennének mindenütt a civilizált világban a sokféle hivatást rendező szektorális jogszabályok között például szolgálati törvények, illetve az egészségügyben, a közoktatásban és a felsőoktatásban dolgozók jogi helyzetéről szólók. Másfelől, mint már jeleztük, csak azért, mert létezik, nem lehetünk biztosak abban sem, hogy a munka törvénykönyvének a munkáltatók javára a munkavállalók magánéletkorlátozó szabályai alapjogi szempontból hibátlanok lennének. Sőt, ellenkezőleg. Tehát legalább két okunk is van arra, hogy a Belügyminisztérium érvét ne fogadjuk el.

1. A közoktatási jogviszonyban a megfigyelési felhatalmazások attól biztosan nem lesznek jogszerűek, hogy azok akár szó szerint is szerepelnek a munka törvénykönyvében.
2. A közoktatásban, mivel ez meglehetősen homogén szakmacsoport, a magánélet védelmét az alkotmányos követelményeknek megfelelően a közoktatás sajátos életviszonyainak és a normavilágosságnak megfelelően kell szabályozni.

Az alapjogi korlátozás követelménye, a széteső intézményi védelem, a diktatúra nyelve

Vessünk most egy pillantást az ebben a szövegben idézett első szabályra! A munka törvénykönyve nyomán azt mondja a státusztörvény, hogy a főnökség csak olyan személyes adatra tarthat igényt, amely a jogviszonnyal kapcsolatos, illetve a „(státusz)törvényből származó igény érvényesítése szempontjából lényeges”.

Csakhogy minden alapjogi korlátozással szemben alapvető követelmény, hogy az precízen körölírt legyen. Hogy mi lényeges, ha nem definitív, akkor önkényes; arról jogállamban nem a főnökség dönt. Az a meghatározás, hogy a munkáltató érdekkörében valami lényeges, itt biztosan nem alapjogi korlátozás alapja.

Tegyük hozzá, az alkotmányos követelményeknek meg nem felelő nyelvi pontatlanságok ellenére megfelelő intézményi háttér esetén gyatra minőségű normák alapján is működhet a jogállam. Ehhez például az kellene, hogy a Donáti utcában működjön olyan alkotmánybíróság, amely, adott esetben értelmezve a „lényegest”, az államnak a közoktatásban dolgozó alkalmazottait (régiesen: a nemzet napszámosait) például alkotmányjogi panasz alapján megvédje az őket vegzáló állami túlhatalomtól. És legyen az adatvédelem céljára alkalmazott jogvédelmi intézmény. Ám, mily sajnálatos, ebben a nyakunkra ült újmódi autokráciában ilyesmikkel már nem rendelkezünk. Ma a szabadság utolsó reménye a bírói függetlenség még épphogy csak pislákoló mécsese. (A bíró például jó esetben tudja, hogy ha a pedagógus a munkáltatóval létrejött, hm, úgynevezett „megállapodás” alapján saját elektronikai eszközéhez hozzáférést enged a főnöknek, ez megfelel-e az általa alkalmazandó európai jognak, az adatalanyt megillető külső befolyástól mentes tudatos, önkéntes döntés követelményének.)

Ahogy a NER Alaptörvénye a Pegasus minden áldozata részére garantálja a háborítatlan magánéletet, úgy a státusztörvény fogalmazói sem voltak restek beleírni a törvénybe ugyanezt a papírosjogot: „A munkáltatói jogkör gyakorlójának ellenőrzése és az annak során alkalmazott eszközök, módszerek nem járhatnak az emberi méltóság megsértésével. A köznevelési foglalkoztatotti jogviszonyban álló magánélete nem ellenőrizhető.”[8]

Mondhatnánk, hogy lám, a NER skriberei csúfot űznek, gúnyolódnak. A rendelkezés másik, hasonlóan valószínű értelmezéséért Francois de La Rochefoucauldhoz fordulhatunk, akinek halhatatlan formulája szerint „A képmutatás: a bűn tisztelgése az erény előtt.”.

Civilizált világban, mondjuk ki, nem elképzelhető, hogy a rendőri és főtitkosszolgai karrier betetőzése/lecsengése a közoktatási főnökség, hogy a tanárok a NER-bürokrácia, az ő irányítása alatt kerüljön a tankerületi pecsovicsok[9] uralma alá. Arról lehet eszmét cserélni, ez nem eldöntött vita, hogy az Orbán-rendszer diktatúra-e, de arról aligha, hiszen könnyen ellenőrizhető tapasztalati tény, hogy nyelvhasználata szoros rokonságban van a diktatúra nyelvhasználatával. Ahol önkény van, ott pedig a hódoltatott világban használt szavak jelentése megváltozik. Jogállamban, de a mérsékelt autokráciában sem lehet a közoktatás szempontjából a munkáltató számára lényeges tudnivaló a pedagógus vallásos hite, világnézete, pártszimpátiája. A jobboldali kormány uralma idején a baloldali tanár fényes karriert futhat be. Hihető-e, hogy úgy kutat a munkáltató a pedagógus laptopján és mobilján, hogy ezeket az adatokat a törvényi ígéret szerint pont kikerüli? A szexuális orientáció vitán felül érzékeny személyes adat, és ugyancsak nem tartozik a foglalkoztatóra. A normalitás világában a munkáltató számára érinthetetlen magánügy, hogy a tanár magánéletében kit hogyan szeret, nem tarthatja nyilván például a tantestület leszbikus vagy homoszexuális tanárait. Csakhogy a magyar állam, büszke is erre, politikai beszédében és törvényeiben is homofób, sőt a hazai szexuális kisebbségekre ráüti a pedofília bélyegét. Vajon az itt bemutatott invazív privacy szabályok eredményeként bizonyos-e, hogy a szexuális kisebbségekhez sorolt pedagógusokat a foglalkoztatás szempontjából „lényeges” minősítés értelmezése során vagy egyébként nem érheti-e joghátrány.

A kormány érvelése önellentmondó és összeomlott, konklúzió

A kormány április 25-én a tervezet jogszerűségét a munka törvénykönyvére hivatkozva állító érvelését maga cáfolta meg. Eszerint már nem ellenőriznék a tanárok saját otthoni számítógépeit és más elektronikai eszközeit, csak a munkáltató által biztosítottakat. A pedagógusok átvezénylése addig nem történhet, amíg alsó osztályos gyermeke van. Visszavonnák azt is, hogy tanársztrájk esetén másik intézménybe küldjék a diákokat. Továbbá mégsem lehetne pályáztatás nélkül kinevezni az igazgatókat.[10]

Összefoglalva, a technikai eszközök ellenőrzése ügyében a pedagógusok zaklatásán, megfélemlítésén túl nem látunk alkotmányos, észszerű okot, méltányolható munkáltatói érdeket, transzparens szabályozási indokot. A közoktatás alkalmazottainak ellenőrzése akár besúgók alkalmazásával, akár elektronikus megfigyeléssel történjen, sértik az Alaptörvényt, az Európai Emberi Jogi Egyezményt és az Európai Unió közvetlenül alkalmazandó jogát is.