ekint embléma

„S miért vagytok ti kiváltságosok? Miért a jog csupán tinálatok?" - Majtényi László publicisztikája

sajtó 2019-09-02 | Majtényi László Fb Sharing

Majtényi László publicisztikája. Megjelent az Élet és Irodalom LXIII. évfolyamának 33. számában 2019. augusztus 16-án.

Alkotmányhasonlatok

 

… Az alkotmány rózsája a tiétek,/ Tövíseit a nép közé vetétek”. Augusztus 20-án, a sokféle emlékezni való mellett ideje van az alkotmányosság Rákositól, Kádártól örökölt, újból időszerű hiányaira is gondolnunk. Akkor is indokolt ez, ha az Alaptörvény Napja a negyedik alaptörvény-módosítás óta már április 25-e. Amely Alaptörvény Napjára az illetékes urak akkoriban tekintélyes tudományos konferenciákat és önfeledt is népünnepélyeket ígértek, de, noha bepróbálkoztak a kultusz felszításával és ébren tartásával, az egészet mára betakarta az unalom és a feledés köde. Mintha nem érdekelné már őket sem, vagy közel sem olyan nagyfontosságú számukra ez az egész alaptörvényesdi. Holott annak idején a legnagyobb lendülettel indult az Alaptörvény kultuszának felépítése. És hát lehetetlen észre nem venni a kultusz egyezéseit az átkos pártállamival, konkrétan annak gyomormozdítóan hazug, csinnadrattás, az éjszakát évente egyszer bevilágító alkotmányünnepeivel. Ugyanebben a sorban említhetők a NER-nek ezekre a régenvolt alkotmányünnepekre hajazó agyzsibbasztó giccsömlenyei. Gondolhatunk az Alaptörvény Háromezer Asztalára vagy akár a Nemzeti Galériában 2012-ben prezentált alaptörvényfestészeti kiállításra, és ott is mindenek előtt Szkok Iván feledhetetlen Új Alkotmány születik címmel bemutatott (később I. és II. sorszámmal azonosított), a falról először leakasztott és utóbb megújultan visszatett (két) festményére, amely opusok közül a kiállításról eltávolított első azt a szinte meseszerű pillanatot ábrázolja, midőn Szent István a fellegekből aláereszkedve, csupasz tenyérrel szent pallosának pengéjét(!) szorongatva – jobbján a mobiltelefonozó angyallal, esetleg királyi titkárral? – keresztüldöfi a Magyarország Alaptörvénye című iratot. Ugyanezen művésznek ez Új alkotmány születik II. című festményét a festő személyes vallomása szerint már "a törvényalkotás drámájának katartikus élménye ihlette ". A festő itt nyilván azt a jelenetet szublimálta művészi erővel, amint Szájer József, ölében az alaptörvényes iPad-jével, drámain utazik a brüsszeli vonaton. Másodjára egyébiránt olyan megfogalmazás került vászonra, amelyben az alaptörvény mai alkotói felett ott szorong II. Rákóczi Ferenctől Petőfi Sándoron(!) át Széchenyi Istvánig mindenki, aki a történelem lapjain szerepelni szokott. Ez olyan extenzív változat, amely ugyancsak értelmezési problémát okoz, véges értelmünkkel mi például nem is gondoltuk volna, hogy II. Rákóczi Ferencnek és a hatalom minden kiszolgálását gyűlölő Petőfinek (akitől fentebb a címet kölcsönöztem) köze lenne az Alaptörvényhez. Pedig ezek szerint nagyon. Az sem kizárt amúgy, hogy Szkok két képe (vö.: a realizmus diadala), éppen az Alaptörvény szubsztancia nélküliségét ábrázolja.

 

Ha már az előképeknél tartunk, ide kívánkozik ez a szónoklatrészlet is: A polgári demokrata államok, melyek olyan szívesen oktatnak ki bennünket a demokrácia, ’az igazi demokrácia’ alapelemeire, ebben a tekintetben is vizet prédikálnak és bort isznak. …A burzsoá bírálók túlnyomó többsége az alkotmányt az első betűtől az utolsóig elveti és nem talál benne semmi jót. Emellett azonban szép számmal találhatunk olyan bírálatokat is, amelyek fanyalogva elismerik, hogy alkotmánytervezetünk valóban demokratikus. Ahogy az egyik nyugati tudósító írta: ’Benne van minden, ami a demokráciában szemszájnak ingere’. De mindjárt hozzáteszi: csak az a kérdés, hogy szerkesztői végre is hajtják-e majd, amit a tervezetben lefektettek. … Az alkotmány új bizonyítéka lesz annak, hogy a mi szavunkra építeni lehet, mint a kősziklára.” Ezt Rákosi Mátyás mondotta (A dolgozó nép alkotmánya, Beszéd az Országgyűlés 1949. augusztus 17-i ülésén.). Vajon, ha a manapság nem használt „burzsoát” lecseréljük valami korszerűre… mit kapunk?    Orbán idén Tusványoson, a skandináv alkotmányos kultúrával kapcsolatos totális tájékozatlanságával kérkedve – nehogy már egy finn demokráciából őt oktassa – a NER demokratikus fölényét hirdetve, hosszasan gúnyolódott a finn közjogi rendszeren: „Képzeljék el, amikor a magyar jogállamiságban mi egyszer csak azt mondanánk, fölszámoljuk az Alkotmánybíróságot, és a parlament alkotmányügyi bizottsága gyakorolja a normakontrollt. Ez a helyzet körülbelül Finnországban.”

 

A nyelvhasználat valósága

 

Ezeket olvasva, nem nehéz észrevennünk, hogy a NER nyelv- és gesztuspolitikája a közjogtól a gyűlöletre uszító, a személyes méltóságot naponta megtaposó heccsajtóig és az „új kánont” teremtő kultpol megnyilvánulásaiig – ellentétben képzőművészetével, amely éppen nem szocreál, hanem bizarr módon nem is eklektikus, hanem kaotikus –, alig megkülönböztethető a diktatúra nyelvétól. Érdemes tehát az egyeduralgó elődökhöz fordulni, mégpedig nem is ihletért, hanem hasonlóságokért. Előre kell bocsátanom, hogy – az erre vonatkozó csábításnak nem engedve – sok kiváló elemzővel szemben, mindmáig vonakodnék a lényegi tartalmi elemek azonosságáról beszélni. A magam részéről az Orbán rendszert mai állapotában sem tartom azonos nevezőre hozhatónak Rákosi terror-államával, és a kádárizmussal sem. Ez, szerintem, a szavak, fogalmak túlhasználata lenne.

 

A lényegi azonosságot inkább a demokratikus alapértékekkel szembeforduló, ebből fakadóan csepűrágó propaganda általános műfaji megnyilvánulásában látom. Azaz valószínűleg arról lehet szó, hogy amíg az igazat sokféleképpen elmondhatjuk, azaz ezen a térfélen, gondoljunk például a felvilágosodás nagyjaira, ahány az igazságkereső, annyifajta a beszéd is, addig a hamisság és a gyalázkodás nyelvi repertoárja szükségképpen szegényes.  Minden hazugságkampány középpontjában ott van(nak) valaki(k), aki(k) a láthatóvá tett láthatatlan ellenség, ugyanúgy lehet kulák, tuszi, bankár, örmény, Soros, mint migráns.  Amíg az igazság alanyai és igéi sokszínűek: sok arcuk és sok hangjuk van, a rágalom célpontjai mind egyformák. Amíg a szabadság mondatai színesek, a hazugságéi csak klisék. A zsarnokságra törő hazugság eszerint mindenekelőtt stiláris probléma. Továbbá a zsarnoki nyelvvel szemben valószínűleg a literátor műveltség ad némi védettséget.

 

A közepesen nagy szellemek olykor találkoznak. Orbán alaptörvényéről, akárcsak Rákosi annakidején saját zsebalkotmányáról egy pillanatig őszintén úgy gondolhatták, lelkük akár így is működhet, hogy “gránitszilárdságú alapot” teremtettek (lásd: Orbán-beszéd a Hősök, királyok, szentek - A magyar történelem képei és emlékei című kiállításon a Magyar Nemzeti Galériában, 2012. január). Nem csak a harci retorika hasonló, a nyugat gonosz gáncsoskodása és a bibliai idézetgyűjteményből vett kőszikla, amelyen az ő dolgos kezük épít házat, pont ugyanúgy jutott eszébe Rákosinak, mint ahogyan Orbánnak:

„…mert az alkotmány nem tudományos vitában született meg, hanem csatában. Méghozzá nagy politikai küzdelemben, és mint minden politikai küzdelemnek, ennek vannak vesztesei és vannak győztesei – mondotta Orbán, és folytatta is – …. azt mondhatjuk, hogy Magyarország és Magyarország polgárai életükhöz egy szilárd alapot nyertek a mi győzelmünkkel. Olyan szilárd alapot, amely megalapozhat egy nagy, felívelő korszakot…. Hatalmas fába vágtuk a fejszénket. Első pillantásra talán nem is rajzolódik ki előttünk ennek a fának a teljes körvonala…. Szóval nagy fába vágtuk a fejszénket, és szeretném a munkában részt nem vetteket erről a helyről is arról tájékoztatni, hogy pontosan tudtuk, hogy milyen támadások fognak következni. Talán a hevesség mértéke volt, akit meglepett, de a támadások természetrajzát, vagyishogy az ütőérre fognak támadni, pontosan tudhattuk. Aki ezt nem látta, az a politikai naivitás betegségétől szenvedett már akkor is… Pontosan tudtuk, hogy mi fog következni, a támadások természetrajzát ismertük…. a külső és idegen erők ezt soha nem fogják neki, nekünk, de első helyen – mert az ő aláírása lesz ott (mármint Schmitt Pálé) – neki soha nem fogják megbocsátani…. Ezért a magyarok – szemben Európával – meg tudják fogalmazni, hogy honnan jönnek, hol tartanak, és hová szeretnének eljutni. Ezzel szemben Európa tagadja, hogy honnan jött, nem akarja beismerni, hogy hol tart, és időhorizontja pedig olyan rövid, hogy nem is keresi arra a kérdésre a választ, hogy hova vezet mindaz a politika, amit most folytat…. Az a közösség, amelynek van alkotmánya, az evangélium bölcs emberéhez hasonlít, aki nem fövenyre, hanem kősziklára építette a házát” (Orbán Viktor zárszava az Alaptörvény elfogadásának 5. évfordulóján rendezett konferencián 2016. április 25-e, Budapest).  

 

Olyan szerencsések vagyunk, hogy míg Rákosi alkotmánya – az 1949-es év nemcsak az Alkotmány, de a Mindszenty per éve is – a klerikális reakciótól, addig Orbán Alaptörvénye meg az iszlamizációtól(!) óvta meg hazánkat. Még egy mondat ugyanabból az Orbán beszédből: „Úgy is fogalmazhatnék, hogy világos és egyértelmű legyek: az iszlamizálódás alkotmányos tilalom alá esik Magyarországon.”

 

Szó bennszakad.

 

Az európai nemzetek történetében még Kelet-Európában sem ritkák (lásd pl. az oroszokat vagy a cseheket) a vicces, tragikomikus fordulatok, de a magyar történelemből, hacsak nem a mégsem egészen idetartozó Nagyidai cigányokra vagy a Beszterce ostromára gondolunk, hiába erőlködünk, nemigen tudunk ilyesmit felidézni. Kerényinek, az alaptörvény hoppmesterének, a térdcsapkodó történelmi helyzetkomikum árasztására irányuló erőfeszítésének tudomásul vétele mellett sem helyes az Alaptörvényen kacagni, mert keletkezésének, kultuszának, helyenként tartalmának nevetségessége dacára, nem komikus eleme az amúgy egészében is inkább komor magyar történetnek.

 

 

Élő és holt alkotmányok

 

Olykor a papíralkotmányok holt betűi váratlanul felélednek, máskor meg az élő alkotmányok mondatai lassanként vagy gyorsacskán elhalnak. Előbbire kiváló példa az ahogy a Rákosi és a Kádár rendszerben egyáltalán nem gyakorolható gyülekezési és az egyesülési jogok, hála néhány bátor jogásznak, például Sólyom Lászlónak, a rendszerváltás előtti évben bámulatos mélységben és terjedelemben életre keltek. A másodikra intő példa volt a jogállami alkotmány már az Alaptörvény elfogadása előtt megfigyelhető gyors eróziója, mondatainak kiszáradása, tagjainak üszkösödése. Ahogy az Alkotmánybíróság, a Számvevőszék, az ügyészség, a közigazgatás, az összes kamara, a Rektori Konferencia, az ombudsman, az önkormányzat, az egyetem, az adóhatóság, az iskola, a kormányzat által gründolt számos civil szervezet, művészeti akadémia, a búrkalap, satöbbi már-már tolakodva, lökdösődve jöttek ennek jegyében lábhoz.

 

Ami azt illeti, ma az Alaptörvénynek elsősorban például a hajléktalanokat sújtó szabályhoz hasonló politikai gonoszságai elevenek, a hagyományos és morálisan megalapozott, alkotmányossággal kapcsolatos, a nemzetközi jog által rákényszerített szavai pedig leginkább abban az esetben élnek, amikor az Emberi Jogok Európai Bíróságának, ritkábban az Európai Unió Bíróságának hatalma és tekintélyének valamely sugára olykor rájuk vetül, vagy ha olykor egy-egy bátor, a szabadság utóvédharcát vívó magyar bíró, akár csak ideig-óráig, életet lehel beléjük.

 

A szabadság történelmi pátosza

 

Az európai társadalomfejlődés leggyakoribb mintája, hogy egy nemzet nem akkor válik szabaddá, amikor az idegen elnyomóktól, hanem amikor saját uraitól szabadítja meg (fel) önmagát. Azoktól, akik pedig mindig a nemzeti géniusz megtestesítőiként beszélnek magukról.

 

Nem pazarolok erre most sok karaktert, csak jelzem, hogy a magyar köz- és eszmetörténet legfőbb motívuma, akárcsak a lengyeleknél, már a 13. század óta, bár persze az időben változó tartalommal, a szabadságaink védelme, később pedig a szabadság visszaszerzésének vágya.

 

A szabadság pátoszának Magyarországon a politikai osztály, a lateiner értelmiség, az ún. intelligencia és a nép, ha eltérő hangsúlyokkal is, rendszerint együtt képviselte. Nagyjából 1956-ig, illetve addig, amíg az azt követő megtorlást követő pacifikálás nem fejeződött be.

 

A negatív szabadság hagyománya


A közéleti aktivitását feladó, a magánéletében egyre kevésbé korlátozott majdnem polgár a saját ifjúkori eszményeiben meghasonlott Kádár János nagy találmánya. Ez volt sikerének legfőbb titka, és ennek következményeit nyögjük és szenvedjük mindmáig; ez eleven hagyományként fenntartója lett Orbán uralmának. A valamire törő, nyílt gesztusokban megnyilvánuló szabadság-érzület általános hazai elvesztése elsősorban Kádár felelőssége. A kádári hagyomány viszont nem Orbán rendszerét, hanem a rendszert ezzel erősítő ellenzékét köti.

 

Az Orbán rendszer mostani életszakaszában, noha ez részéről politikai ostobaságnak tűnik, zavarba ejtően agresszív. Nem a kádári konszolidáció a mintája. Aki nincs velük, az ellenük van. A hatalmi struktúrákban a megkívánt – és megfigyelés útján is számontartott – azonosulás követelményét teljesíteni azért is nehéz, mert nem valami ódivatú és kanonizált ideológiai hűséget igényel. Ez olyan világ, amely még a kereszténydemokrata és az illiberális politika közötti megkülönböztetést sem ismeri, azaz nem éppen ideológikus, inkább az orwelli modell szerinti kínos és az Alaptörvény értemezésébe is beszivárgó halandzsabeszéd, amely indoktrinálja a társadalom egyik, kisebbik felét. A megkövetelt azonosulás személynek szól, nem pedig az általa hirdetett hetente változó cseppfolyós eszmének. Az alsó középosztálytól lefelé pedig már az is elegendő, ha nem csinálsz ricsajt, örülsz az Erzsébet-utalványodnak és választás napján osztott körömpörköltnek.

 

Mégis szólni a szabadságról

 

A szabadságról szóló beszéd ma Magyarországon illetlenség. A vezető ellenzéki mantra, követve a kádárista hagyományt, miszerint Ne menj ki a fórumra, a te fridzsideredben, a kiskertedben a Wartburgod utasterében, a törzskocsmádban lakozik a szabadságod! azt mondja, ne beszéljünk közszabadságokról, mert az az embereket nem érdekli. Mondják ehelyett azt az orbáni mondókát, hogy az embereket a rezsivédelem, a nyugdíjemelés, a munkahely meg a bekerítettség biztonsága érdekli. Legyen sokkal több Erzsébet utalvány! A jelek szerint előbb lesz – mellesleg jogos – tünti a Mészáros&Mészáros által konfiskált Balaton partjáért, mint mondjuk a Habeas Corpusért, amikor Lengyelország többtucat városában egyenként is több tízezer polgár tüntet majd megint a bírói függetlenségért.

 

Az igazsághoz tartozik, hogy a szabadságvágy, ki tudja, miért, az emberi lény kiirthatatlan tulajdonsága, és erre, ha csak véletlenül, néha mi is ráébredünk. Tavaly decemberben, mintha rossz álomból léptek volna át a jóba, az ellenzék kisded és törvényes forradalmat vívott a sajtószabadságért; majd kisvártatva, felébredve a szép álomból képviselői már egy japán autógyár kapujában ébredeztek, ahová, jogszerűen, be sem engedték őket.     

 

Az alkotmány a szabadságaink foglalata. A szokásos, itt alkalmazandó mondatkép úgy nézne ki, hogy „Ideje végre újrakezdeni a szabadságról szóló beszédet.”. A valósághoz képest ez inkább finomkodás. Valójában emberi életünk mértékével számolva ennek nagyon régen itt lenne az ideje. A szabadságvágy már jó régen ott dobol sok magyar kebelben, valamint fent is, a koponyacsont belső oldalán.

 

Meg kívül az ajtón.

 

Kép forrása: index.hu

 

Támogassa az Eötvös Károly Intézetet!


Ha egyetért céljainkkal és szívesen támogatná a tevékenységünket, legegyszerűbben banki átutalással teheti. Adományával az alkotmányosság, a demokrácia hangját erősíti.


Támogatását köszönjük!


A közvetlen átutaláshoz használható adataink a következők:


Forint utaláshoz: 11600006-00000000-78417407 (IBAN: HU56 1160 0006 0000 0000 7841 7407) 


Euro utaláshoz: 11600006-00000000-78416231 (IBAN: HU89 1160 0006 0000 0000 7841 6231)


USD utaláshoz: 11600006-00000000-78416303 (IBAN: HU85 1160 0006 0000 0000 7841 6303)


Számlatulajdonos: Eötvös Károly Közpolitikai Nonprofit Kft.

Cím: 1088 Budapest, Szentkirályi u. 11. 


Bank: Erste Bank, 1138 Budapest Népfürdő u. 24-26. 


SWIFT: GIBAHUHB

Legolvasottabb bejegyzések