Kedves barátaim, nagy gondolatnak tartom a Roma Büszkeség Napját, ezért kivételes megtiszteltetés számomra, hogy éppen ezen a napon szólhatok Önökhöz.
1. Azonnal mondandóm közepébe vágok. Mindenekelőtt azt állítom, hogy a roma büszkeség nem szólhat egyetlen napról, annak az egész év, sőt egész emberi életünk, teljen bár éppen jókedvben vagy szomorúságban, minden napjáról, minden percéről szólnia kell. A roma büszkeség számomra ebben a most elillanó pillanatban azt jelenti, hogy csakis én, a vendég, mondhatok köszönetet azért a kivételes megtiszteltetésért, hogy itt lehetek ma Önökkel. A megalázottak, a szegények iránti szolidaritás közös erkölcsi kötelezettségünk, amely kötelezettség persze önökre ugyanúgy kiterjed, ahogy énrám. Senki ne érezzen hálát azért, mert méltóságában egyenlőként tekint rá a másik ember. Ha elfogadnak ma itt személyként, azt kaptam, ami azért illet meg, mert embernek születtem, és amely tisztelettel másoknak én is tartozom.
2. Először szeretném a figyelmükbe ajánlani Bibó István A szabadságszerető ember politikai tízparancsolata című szövegét, amelyet természetesen roma ember is írhatott volna.
Három rövid részlet: A szabadságszerető büszke roma ember „megköveteli magának és megadja másnak a minden embernek kijáró tiszteletet, de megkülönböztetett tiszteletet (...) magának nem követel (és) (...) senki emberfia előtt meg nem alázkodik.”
A szabadságszerető büszke roma ember „szüntelenül szem előtt tartja, hogy az emberi szabadság és az emberi méltóság egy és oszthatatlan, és az egyik ember ellen akár társadalmi helyzete, akár származása (...) címén elkövetett minden sérelem mindenki más szabadságát, méltóságát is veszélyezteti...”
Végül: A szabadságszerető büszke roma ember felelős a közösségéért, „minden közügyben meggyőződése szerint vall színt: fenyegetéstől meg nem ijed, hízelgésnek be nem dől, s szavazatát vagy aláírását semmi pénzért vagy előnyért el nem adja”. Ezek tehát utolsó nagy nemzeti gondolkodónk, Bibó István szavai.
3. Sajnos a megalázottak, a kiközösítettek sem mentesek a kiközösítéstől. A roma büszkeség biztosan jelenti azt, hogy ha a sorsod jobbra fordult, ha nincs rájuk most éppen szükséged, akkor sem fordulsz el testvéreidtől, a sorstársaidtól. Ha kijutottál a telepről, már jó környéken élsz, nem nézed le azokat, akik ott maradtak. A jómódban is roma maradsz. A büszke roma szabadon dönt, azonos magával, és nem változtatja máról holnapra azonosságát. Itt ma fontos említenem, hogy a büszke roma biztosan nem nézi le más nemzetek lányait, fiait. A falvaikból, városaikból kibombázott menekültekben, bármi gyűlölködést suttogjon is fülébe a hatalom, nem versenytársat, hanem, emlékezve arra, hogy őseik hányszor voltak megkergetett, üldözött földönfutók, megsegítendő sorstársakat lát.
4. Mindenki szabadon dönt sorsáról, ám aki elszakítja roma gyökereit, mivel e döntésétől számítva nem tekinti magát romának, nem is beszélhet többé roma büszkeségről.
Lehet büszke roma valaki úgy is, hogy kijelenti, én nem magyar vagyok, hanem roma, és ugyanakkor jó magyar állampolgár. A majdani Magyar Köztársaságnak ő ugyanolyan kedves gyermeke lesz és betölthet benne bármilyen tisztséget, mint bárki más.
A roma sokaság viszont kettős kötődésű, közülük nagyon soknak anyanyelve a magyar nyelv, nincsen más hazájuk, csak ez az egy, ugyanazzal a szívvel magyarok, mint amellyel romák. Közülük sokan ezekben a napokban meg is könnyezik az aradi vértanúkat, és külön kegyelettel gondolnak a szabadságharc magyarországi és erdélyi roma hőseire, a sok helyen közös sírban porladó csontokhoz tartozó valamikori személyekre.
5. Nincsen roma büszkeség roma értelmiség nélkül. Az elmúlt évtizedekben a magyarországi roma értelmiség a művészetben és a politikában is nagyszerű teljesítményt nyújtott. A Péli Tamások, Bari Károlyok, Daróczi Ágnesek, Zsigó Jenők, Horváth Aladárok nélkül ma sokkal szegényebbek lennénk. Nem ők, hanem az önző politikai elitek és a romák árulói tehetnek arról, hogy a nyomor egyáltalán nem, a kirekesztettség pedig alig enyhült.
Azt hiszem, itt az ideje annak, hogy a roma értelmiség szintet lépjen.
A társadalmak felemelkedése anyagi megerősödés nélkül nem történhet meg.
Ha az állam a kötelezettségeit nem vagy csak vonakodva teljesíti, akkor a közösség felelőssége még nagyobb. A szegénység nem szégyen, de ki tagadná, hogy jómódban élni jobb, mint szegénynek lenni. Az akár csak viszonylagos gazdagság pedig felelősséget is jelent. Tudom, messziről, kívülről könnyű okoskodni. Azért talán elmondhatom, hogy szerintem okosabb dolog a jólét külső jelei helyett, bármilyen nehéz is ez, a belső értékekre is figyelni. Az szép, ha a büszke és gazdag ember nemcsak kovácsoltvas kerítésbe és tornyos házba, hanem a gyerekek taníttatásába ruház be. Milyen jó lenne, ha a cégtulajdonos roma vállalkozása jogi képviseletét a lányára, könyvelését a fiára bízhatná. Milyen jó lenne, ha lenne olyan erkölcsi törvény, amely tekintélyt ad annak, aki a sajátjai mellett egy szegény gyereket is kitaníttat, őt jó szakmához vagy diplomához segíti.
Nem jó, hogy a roma értelmiséget bezárták a roma ügyek karámjába. Annak idején még az ORTT elnökeként a fejembe vettem, hogy az egyik olyan kuratóriumba, amelybe tagot jelölhettem, és amelynek semmi köze nem volt a roma ügyekhez, hozzáértő roma értelmiségit fogok jelölni. És a jelöltem köztiszteletet kiváltóan kitűnő munkát végzett.
Tegnap álmomban három különböző helyszínre álmodtam magam: az egyiken a roma befektetési bankár a tőkepiacok jövőjéről osztotta éppen az észt, a másikon a roma szívsebész a szívbillentyűműtétek legújabb műtéti technikáiról tájékoztatott, majd az Emberi Jogok Európai Bíróságának magyar roma bírája a nemzetbiztonsági szolgálatok működésének alkotmányos alapkövetelményeit magyarázta el.
Ha dolgozunk, továbbá béke és egy kevés szerencsénk is lesz, talán egy, másfél emberöltő múlva ivadékaink nem álmodoznak majd, hanem egy emberségesebb jövőből értetlenkedve tekintenek majd ránk.
Éljen a roma büszkeség!
(Elhangzott 2017. október 7-én a Roma Büszkeség Napján a Nyugati Pályaudvar parkolójában)
