A múlt héten a német szövetségi parlament megszavazta az azonos nemű párok számára a különneműekkel teljes házassági egyenlőséget lehetővé tévő törvénymódosítást. Ha a törvény hatályba lép, az azonos nemű párok ugyanolyan feltételek mellett köthetnek házasságot és fogadhatnak örökbe, mint a heteroszexuális partnerek. Noha Angela Merkel nem értett egyet a javaslattal, felmentette a frakciófegyelem alól pártja tagjait, így legalább 70 kereszténydemokrata képviselő volt, aki támogatta a módosítás elfogadását. Németország ezzel újabb lépést tett a Hollandia által több mint 15 éve kijelölt irányba. Mondhatnánk, hogy a melegházasság valamiféle nyugati hóbort, ha május végén például Tajvan alkotmánybírósága nem érzett volna rá az új idők szavára.
Ehhez képest idén Magyarország adott otthont a World Congress of Families (WCF) által szervezett Családok Világkongresszusának. Ezen a maga nemében egyedülálló, a kormány által teljes mellszélességgel támogatott rendezvényen a bátor előadók nyugodtan kifejthették, hogy a fasizmus és a kommunizmus után most a harmadik totalitárius ideológia, a liberalizmus korszakát éljük, a nők munkába állítása az ördög műve, a családokat pedig a nők önállósodása tette tönkre. A rendezvényen elhangzott, hogy az egyén helyett végre a családot kell a normális társadalom alapjának tekinteni – és ez a család a házasságban élő férfira és nőre, valamint gyerekeikre szűkített merev keret, függetlenül a családtagok saját értelmezésétől. Aki ezen kívül esik, a jelek szerint sajnos a társadalomból is kirekeszti magát. Novák Katalin államtitkártól azt is megtudhattuk, hogy a magyar kormány szerint Európa ül fordítva a lovon, és hamarosan eljön majd az idő, hogy más országok tanulnak tőlünk.
A magyar virtus valóban tombol, a miniszterelnök maga is táplálja közbeszédünk nemes hagyományait, mely buzizás nélkül nem is volna az igazi, és a keresztényi kirekesztés mindennapos rutinját legfeljebb a pápa zavarja meg néha. A világnézeti semlegesség romjain torz elkötelezettség virágzik, de nem a kereszténység, hanem a hatalom saját politikai céljai iránt. Ezek a célok pedig tetszés szerint mobilizálhatóak: Magyarország egyszerre hirdethet EU-ellenességet és tetszeleghet az európai értékeket a menekültektől védelmező keresztes lovag szerepében.
A faék egyszerűségű politikai célokat jól értjük. Az állam saját szerepét az élet minden szférájában igazolni törekszik, erről rendületlenül kommunikál, hátha ettől megalapozottá válik, holott a közigazgatási alapirodalomból valószínűleg vezetőink is értesültek arról, mi lenne az állam feladata. Nagy vonalakban: legyen kréta az iskolában, steril tű a kórházakban, égjenek a lámpák az utcán és működjön a független igazságszolgáltatás. Ezeken a területeken mintha lenne még hová fejlődni, máshol viszont Magyarország messze túlteljesít. Bár az állam a közfeladatokat legfeljebb alapszinten látja el (ha egyáltalán), puszta lelkesedésből a polgárok hálószobáiban valósítja meg önmagát.
A magánszféra korlátozása az államnak biztosan nem feladata – éppen az állami beavatkozás az, amit keretek közé kell szorítani. Azzal, hogy az állam definiálja, mi a család, egyúttal azt is megmondja, ki tartozik hozzánk. Ezzel legalapvetőbb jogaink egyikét vonja el: a jogot önmagunk definiálására. A család identitásunk elemi alkotórésze, a magánszféra elválaszthatatlan szelete. Ha már azt is az állam dönti el, hogy hol húzódnak a legbensőbb szféra határai akkor talán nincs is határ – nincs többé ügy, mely ne az állam ügye lenne. Nem az állam definiálja a polgárokat, hanem a polgárok az államot. Amint ezt tudatosítjuk, lesz terünk fellélegezni.
