Ecsetvonások egy rossz festményen

Az alkotmányosság követelményei – ennek állapotáról elemzéseink előző részeiben írtunk – mind ugyanazt a célt szolgálják: minden közhatalmat gyakorló szerv tartsa tiszteletben minden ember szabadságát és méltóságát.

Nyíltan még itthon sem kérdőjeleződött meg az az eszme, hogy a magyar állam is – amíg alkotmányos jogállamnak akarja magát láttatni – köteles alkotmányában elismerni és védelmet biztosítani az egyén olyan jogainak, amelyek emberként, illetve a politikai közösség tagjaként őt megilletik.

Azonban az az ugyancsak elengedhetetlen tartalmi követelmény, hogy az emberi jogok a személy jó életről vallott felfogásától, érdemességétől, hatalmi helyzetétől, hasznosságától vagy kötelezettségeinek teljesítésétől, azaz a közösségben elfoglalt helyétől teljesen függetlenül járnak, már valami torz kollektivizmus jegyében kétségessé vált. A jogok feltétel nélküli elismerése ma már a deklarációk szintjén is hibádzik.
 
Tehát éppen ott siklik nálunk félre az emberi jogok tisztelete, ahol a szekuláris humanista és az evangéliumra alapított keresztény emberfogalom találkozhat.

Elveszett illúziók

Az alapjogokat az alapjogvédelmi intézményrendszer deficites működése illuzórikussá teheti. 2014-ben Magyarországon azonban ennél súlyosabb a gond. A felszínen még az alaptörvény szövege is abból indul ki, hogy minden ember sérthetetlen és elidegeníthetetlen jussához tartoznak alapvető jogai, amelyeket az állam „csupán” elismer, de nem adományoz, amikor alkotmányba foglalja azok katalógusát.

Az államnak ezeket a jogokat feltétlenül tiszteletben kell tartania; amikor pedig különböző szabályokat alkot, bármely ember alapjogát csak abban az esetben és olyan mértékben korlátozhatja, amennyiben azt valaki más alapjogának vagy más legitim alkotmányos értéknek az érvényesítése kényszerítően szükségessé teszi.

Ez az eszme azonban az alaptörvényben ma már csak fedőrétegként, átlátszó mázként van jelen. Hiszen olyan rendelkezéseket is az alaptörvénybe foglaltak, amelyek nem egyeztethetők össze az alapjogok általános felfogásával. Többet egyenesen azzal a szándékkal tettek az alaptörvénybe, hogy felülírják az embert ember volta alapján megillető, az Alkotmánybíróság gyakorlatában élő jogot.

Ez a szégyenlista, amelyről korábban ugyancsak beszéltünk, nem rövid. Mindez a köztársasági alkotmány 2010-es módosításáig vezethető vissza, amikor a parlament az alkotmány szövegébe is beleírta, hogy az állam az emberek már megszerzett tulajdonát – az állami végkielégítésekre kiszabott kilencvennyolc százalékos különadó formájában – visszaható hatállyal is elveheti.

Az alaptörvény modernnek kikiáltott alapjogi katalógusából kimaradt a halálbüntetés általános tilalma, azt meg beleírták, hogy alkotmányos a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés. A parlament politikai döntése lett annak megítélése, melyik vallási közösség működhet bevett egyházként az e státuszhoz kapcsolódó sajátos jogosultságokkal.

Ha pedig ki kellene választanunk azt az alaptörvényi rendelkezést, amelyik az emberi jogok eszméjét arcátlan nyíltsággal veszi semmibe, az minden bizonnyal az a szabály, amelyet azért alkottak, hogy a jobb módúaknak autójukból kinézve vagy az utcán járva még csak látniuk se kelljen, hogy vannak olyan elesett, kiszolgáltatott emberek, akik az ég alatt kényszerülnek élni: az alaptörvényben tették büntethetővé a hajléktalanságot.

A kormányzat általános természete szerint ellenérdekelt az alapjogok érvényesülésében, mert ezek a szabadság és a méltóság védelmében határt szabnak a politikai célok által vezérelt közhatalom-gyakorlásnak. Azok a szabályok, amelyek az alaptörvény szövegébe foglalva ütnek rést az emberi jogok feltétel nélküli elismerésén, különösen veszélyesek. Ezek az emberi jogok fundamentumát kérdőjelezik meg, azt a legfőbb jogi mércét relativizálják, amelyhez az Alkotmánybíróság és más jogvédő szervek hozzámérhetik a kormányzat tevékenységét, intézkedéseit.

Ha maga a mérce sem áll, hogyan várhatnánk el, hogy a közhatalmi cselekvés jogi kontrollja biztosítsa az emberi jogok érvényesülését? Ha az állam legfőbb jogi dokumentuma maga ismer kivételeket az emberi jogok tiszteletben tartása alól, a jogvédelmet kereső polgár sem hivatkozhat már arra, hogy a kormányzatnak az őt emberként megillető jogokat feltétlenül tiszteletben kell tartania.

Boldogok az erkölcsösek

Az alaptörvény azt is világossá teszi, hogy az alkotmányozó „fejében” élt valamilyen – a valláserkölcsi elvárásokra helytelenül hivatkozó – külsőségekben is megnyilvánuló életfelfogás, valamiféle preferált életforma. Az alaptörvény hitet, világnézetet hirdet. Az egyén szabadságát a magyar alaptörvény szerint a közösségben kell kiteljesíteni.

Az alaptörvény elismeri, hogy mindenki maga választhatja meg foglalkozását, a munkát, azt a vállalkozási tevékenységet, amelyben megvalósíthatja önmagát, és amellyel biztosítja maga és családja boldogulásának anyagi alapjait. De azt is hozzáteszi, hogy a munkavégzéssel mindenkinek a közösség gyarapodásához kell hozzájárulnia. Innen pedig már csak egy lépés – aminek már alkotmánybírósági határozatszövegekben is találjuk nyomait –, hogy a közösség érdekei (!) határt szabnak az egyéni szabadságnak.

A szinglik életmódjánál az államnak értékesebb a család. De nem akármilyen, mert az állam abba is beleszól, milyen legyen az a család, amely jogi elismerésre és védelemre számíthat. Ezt nem érdemli ki az emberek érzelmi és gazdasági életközösségének valamennyi formája, kizárólag az, amelyik házasságon, méghozzá férfi és nő közötti házasságon, illetve szülő-gyermek viszonyon alapul. Az akár ellenkező nemű élettársak sem érezhetik azt, hogy az állam hasonlóan becsüli őket, mint a házastársakat, de az elhunyt gyermekeik gyermekeit nevelő nagyszülők sem élhetnek unokáikkal családban Magyarországon.

Az állam az alaptörvényben írja elő azt is, hogy egy erkölcsös családban a gyermekeknek felnőtt korukban is gondoskodniuk kell rászoruló szüleikről – kivételt nem ismerő szabályként akkor is, ha a szülők egész életükben elhanyagolták a gyermeknevelést. Sőt a szöveg arra is utal, hogy az alaptörvény szerinti család szeretetben és hűségben él. Természetesen a szeretet és a hűség a mi szemünkben is a fontos erények közé tartozik. Ám nem ez a kérdés, hanem az, hogy milyen az a szeretet és milyen az a hűség, amelybe az alaptörvény beleszól, illetve erősebb megfogalmazásban, amelyet az állam kíván szavatolni.

Az alkotmányozók az alaptörvény betűje szerint őszintétlenül vallják, hogy kötelességük az elesettek és a szegények megsegítése. Valójában a szegény és kiszolgáltatott embertársak iránti szolidaritást semmibe vették, amikor alaptörvényi alapot teremtettek az „életvitelszerű” közterületen tartózkodás jogi szankcionálására.

A szociális támogatások igénybevételének természetesen lehetnek feltételei, de az állam nem válogathat aszerint, kit ítél érdemesnek az emberhez méltó élethez szükséges minimális ellátásra. Ez is az emberi méltóságot sértené, mint ahogyan az is, ha megalázó feltételekhez kötik a szociális támogatást. Legyen ez a közmunka feltétele és körülményei vagy a szociális temetéshez elvárt olyan megalázó személyes közreműködés, mint az elhunyt hozzátartozó holttestének megmosdatása, öltöztetése, sírjának megásása.

Akik a megkívánt értékek szerint élnek, számíthatnak az alaptörvény védelmére. A NER pedig a kötelező hit- és erkölcstanoktatással arról ugyancsak gondoskodni akar, hogy egyre többen legyenek az alkalmazkodók: intézkedései – ha talán kevesebbeknél érik is el, hogy azonosuljanak a külső követelményekkel, a hivatalos erkölcsi értékvilággal – ahhoz bizonyosan sokaknál elvezetnek, hogy alkalmazkodjanak. E világképhez illeszkedik az, hogy a tanszabadság nem általában, hanem a „törvények keretei között” érvényesül, és hogy a Magyar Művészeti Akadémia az alaptörvény intézménye lett.

Védtelenül

Ami az alapjogok védelmét illeti, azok érvényesülésének biztosítására az alkotmányos demokráciák összetett intézményrendszert működtetnek. Többféle bíróság és alkotmánybíróság, ombudsmanok és független hatóságok gondoskodnak szerte a világon arról, hogy megelőzzék és orvosolják az alapjogok megsértését.

Az alapjogok jogi értelemben csak akkor tekinthetők valóban létező jogosultságoknak, ha sérelmük esetén hatékony jogvédelmi, jogérvényesítési eljárások vehetők igénybe. Míg az alaptörvény szövege szerint az említett intézmények, illetve az általuk nyújtott alapjogvédelmi mechanizmusok Magyarországon is működnek, a jogállásukról és hatásköreikről szóló szabályok és azok alkalmazásának gyakorlata már azt mutatja, hogy az állam nem garantálja az alapjogok érvényesülését ugyanazon a színvonalon, mint a köztársasági alkotmány idején.

Természetesen önmagában nem elfogadhatatlan, ha alakítanak egy-egy alkotmányos intézmény működésének szabályain, ha meg kell emelni egy testület, például az Alkotmánybíróság létszámát vagy a bírák megbízatási idejét, vagy ha át kell alakítani az ombudsmanok egymáshoz való viszonyát stb.
 
Az azonban nem igazolható, ha ezek a változások intenciójukban, együttes hatásukban rontják le az alapjogvédelem színvonalát, hatékonyságát. Korábbi írásunkban kifejtettük, hogyan szenvedett csorbát a jogvédelem, illetve hogyan csökkent vagy szűnt meg a jogvédő intézmények – bíróság, Alkotmánybíróság, ombudsmanok stb. – kormányzattal szembeni függetlensége. Márpedig attól az intézménytől, amely felett a kormányzat befolyással bír, nyilvánvalóan csak nagyon korlátozottan várható, ha egyáltalán, a kormányzat alapjogot sértő tevékenységének hatékony kontrollja.

Az Alkotmánybíróságon, amelynek a jogszabályokkal szemben érvényre kell juttatnia az emberek alapvető jogait, már többségben vannak a jelenlegi kormánytöbbség által megválasztottak. De az Alkotmánybíróság e többségének még csak nem is kell – szakmai presztízsét veszélyeztetve – mindig felvállalnia, hogy érdemben az alaptörvénnyel összhangban állónak minősítse a valójában alapjogokat sértő szabályt. A szűkre szabott indítványozói jog miatt a polgárok jellemzően csak pereskedés után, illetve kvalifikált érintettségüket bizonyítva fordulhatnak a testülethez.

Az Alkotmánybíróság pedig a kényelmetlen döntés kényszerét könnyen elkerülheti úgy, hogy a panaszok befogadását mondvacsinált okokra hivatkozva elutasítja, így elmenekül az érdemi állásfoglalás elől.

Még lesz egy vita

Sorozatunkban először az alkotmány erejének végelgyengülését, a kétharmados hatalomgyakorlás módjában, technikáiban megfigyelhető változásokat, azután a politikai vita, azaz a közélet dolgairól szóló beszéd elsorvadását, majd pedig a független intézmények sorsát elemeztük.

Az összkép lesújtó, bármiről írtunk is, az alkotmányos követelmények és az alaptörvényi valóság között egyre mélyülő és szélesedő szakadékot tudtuk csak megmutatni. Az elmúlt hetek történései, nyilvánvalóan nem függetlenül a kampány beindulásától, nem csupán illusztrálják, de a korábbinál is sötétebb tónusúra festik négyrészes sorozatunk összképét.

Az Alkotmánybíróság a múlt héten tette közzé, a szokásoshoz képest is bizarr indokolással, egy országgyűlési képviselő indítványát elutasító döntését. A párt azt kifogásolta, hogy rendelettel tiltják ki a közutak mellől a kampányüzeneteket. Ugyancsak új fejleményként hiába kerültek elő bizonyítékok arra, hogy egyes bulipártok képviselői, bűncselekmény gyanújába keveredve, valószínűleg tömegesen hamisíthatták meg az ajánlóíveiket, ennek alapján pedig felmerül, hogy egyes, közöttük korábban teljesen ismeretlen pártok jogosulatlanul állítottak országos listát, ezt az országos és helyi választási szervek nem ellenőrzik.

A Nemzeti Adatvédelmi és Információszabadság Hatóság szerint az ajánló állampolgárok személyes adataikkal történt visszaéléseket kifogásoló panaszait azért nem kell kivizsgálni, mert az túlságosan sok munkát igényelne.

Mára világossá vált, hogy a korábbi gyakorlattal szemben a mostani országgyűlési választások előtt (hasonlóan a kétharmadot eredményező 2010-es választáshoz) nem lesz miniszterelnök-jelölti vita. Ennél azonban még rosszabb történik. Az alkotmányosság megalapítását zászlajára tűző 1989-es alkotmányos mozgalom győzelme óta ez lesz az első eset a köztársaság történetében, hogy a választást semmilyen vita nem előzi meg. Sem a közmédia, sem a magántulajdonban lévők, tudtunkkal, nem terveznek, mert kölcsönös politikusi hajlandóság hiányában nem is tervezhetnek, sem általános politikai, sem pedig szakpolitikai vitákat.

Ezeket az elmaradt alkalmakat a kampánygyűlések szenvedélyes monológjai, illetve az ugyancsak nem a belátást, hanem az érzelmeket mozgósító kampányfilmek és plakátok biztosan nem pótolhatják. Így a polgárok, a korábbiakkal összehasonlítva, kevésbé hozhatnak majd informált, tudatos döntéseket szavazatukról.

Ez a négyrészes elemzés a helyzetről szólt, nem pedig az elgyengült alkotmányosságot helyreállító és lehetséges gyógymódokról. Biztatásul egyelőre mi sem mondhatunk többet, csak azt, hogy a jövő nyitott. Az alkotmányos helyreállítás lehetséges eszközeiről korábban már hangzottak el megfontolandó és délibábos elképzelések is, de ezt az éppen csak elkezdődött vitát még nem folytattuk le.