Eltemetett méltóság?

Az államnak széles mozgástere van a szociális juttatások formáinak, feltételeinek meghatározásában. A szociális temetés azonban a XXI. század társadalmi berendezkedésétől és morális értékrendjétől idegen, népnevelő jogintézmény, amely az érintettek személyes méltóságát sérti.

A szociális temetés álláspontunk szerint nem is tekinthető tényleges választási lehetőségnek azok esetében, akik egzisztenciális helyzetük miatt nem tudják vállalni a temetés anyagi terheit. Várható, hogy az ingyenes temetési forma megjelenésével visszaszorulnak a mérlegelési jogkörben odaítélhető támogatások (a temetési segély és köztemetés költségeinek megtérítése alóli mentesítés) mindazon rászorulók esetében, ahol a családban, rokoni, baráti körben nincs a temetésben személyes közreműködésre fizikailag képes személy. Hiszen ha van ilyen, akkor a segély elutasításénak alapja lehet, hogy a kérelmezőnek lehetősége lett volna igénybe venni az ingyenes temetést is.

Szociális temetés esetén az állam a szociális hozzájárulást olyan feltételtől teszi függővé, amely nem illeszkedik a szociális jogi gondolkodás sémájába. A temetésre kötelezett törvényi kötelezettségeit (az elhunyt temetésre előkészítéséről, sírásásról, a koporsó vagy urna szállítása) alapvetően csak személyes közreműködéssel végezheti el (ha helyettese végzi, ez csak ellenszolgáltatás nélkül történhet). Vagyis az állam csak akkor nyújt bizonyos szolgáltatásokat és kellékeket ingyenesen, ha a temetésre kötelezett egyetlen forintot sem költ a temetésre. Ez a feltétel ellentétes a szociális ellátórendszer logikájával: a személyes, más által ellenszolgáltatás fejében nem elvégezhető közreműködés láthatóan nem az állam tehermentesítését szolgálja, ésszerűen nem kapcsolódik szociális támogatáshoz.

A szabályozás racionális indokaként felvetődhet, hogy a korlátozással a jogalkotó azt akarja biztosítani, hogy a szociális temetés lehetőségét valóban csak rászorulók vegyék igénybe, vagyis az anyagi ráfordítás tilalmát azért vezette be, hogy a tehetősebbeket visszatartsa a szociális temetéstől. Ha azonban emberek egzisztenciális helyzetükből adódóan kényszerülnek a szociális temetési formát választani, és ennek fejében a kegyeleti érzést is sértő, számukra megalázó munkát végezni, sérti a méltóságukat. Az állam tehát ésszerű ok nélkül, önkényesen tesz különbséget, amikor csak azokat a temetésre kötelezetteket támogatja, akik ingyenesen gondoskodnak az állam által nem biztosított tevékenységekről.

Az emberi méltóság sérelme – az önkényes különbségtételen túl – nézetünk szerint közvetlenül is megállapítható. Az elvesztett hozzátartozóhoz fűződő erős érzelmeit aligha vitathatóan a túlélő közeli hozzátartozó személyiségének integráns részeként kell felfognunk. Amikor az állam, még ha nem is feltétlen kötelezésként, de a gazdasági kényszer eszközével, arra kényszeríti a hozzátartozót, hogy a holttestet megmosdassa vagy részére sírt ásson, olyan terepre tévedt, amely a mai alkotmányos kultúrában számára tiltott. Az Alkotmánybíróság értelmezésében „[a]z emberi méltósághoz való jog azt jelenti, hogy van az egyén autonómiájának, önrendelkezésének egy olyan, mindenki más rendelkezése alól kivont magja, amelynél fogva – a klasszikus megfogalmazás szerint – az ember alany marad, s nem válhat eszközzé vagy tárggyá.”

Az Eötvös Károly Intézet az új ombudsmanhoz fordul, kezdeményezi, hogy a biztos indítványozza a szabályozás megsemmisítését.

Budapest, 2013. szeptember 17.

Eötvös Károly Intézet