Tisztelt Hölgyek és Urak, Kedves Barátaim,
1. Hadd kezdjem a személyessel! Emlékszem, ahogy kisfiúként sok más szörnyűség mellett a korszellem és az elnyomottság kultúrája folyamatosan csepegtette belém a homofóbiát. Például a távoli rokon, vagy ismerős nénik aggodalmaskodó hangján, hogy „Lacikám, mondanék is és kérdeznék is tőled valamit, hogy nem-e… és jól vigyázz!” Emlékszem a még meg nem értett durva viccekre, és a folyamatosan buzizó nagyfiúk hangjára, akikkel igazodási vágyból. és, mondjuk csak olykor és nem is hangoskodva, de együtt vihogtam én is. És ha belsőleg nem is fogadtam el, de hangosan biztosan nem utasítottam vissza a gonoszkodást. Azután, még kamaszként, elolvastam a Halál Velencébent, és megismertem egyik legkedvesebb barátom idősödő magányos nagybácsiját.
2. A méreg, legyen bár ez a méreg a lélek mérge, csak idő és tapasztalás kérdése, kiürül az emberből.
„Melegnek lenni elsősorban titok” –írta tíz évvel ezelőtt szépséges írásában Nádasdy Ádám. Tíz év óta nem sok változott. De az majd jó lesz, ha egyszer, talán megszelídült ivadékaink világában ugyanannyi titok lesz a meleg és a leszbikus, mint a személy maga. Nem több mint „emberi életünk szomorúságtól elválaszthatatlan szépsége” (Ottlik), mert emberi életünknél már nem kell nagyobb, megfejthetetlenebb, elviselhetetlenebb és örömtelibb titokban élnünk. Addig akárki önmaga elől is titokba burkolhatja énjét csak sokaknak „éppen az öröme sosem lesz teljes, mert az ösztöne máshova hívja” (Nádasdy).
3. Valakit azért megvetni, mert másként szeret, nem csak egyszerűen helytelen, hanem hibás gondolkodás is. A magyar homofóbia - bármennyire bizarr, de van ilyen, mert ennyire gazdag a mi hazánk(!) -, hátterét tekintve, egyúttal nemzeti öngyűlölet is, a nemzet rombolása. Nálunk a csoportok elleni gyűlölet hagyományosan nem csak a személyt vagy csoportot sérti, hanem mindig kísérlet a kitaszításra a nemzet közösségéből. A szabadelvű nacionalista ezen a helyen azt mondaná: túlságosan kevesen vagyunk ahhoz, hogy bárkit, bármely vallási, életmódi, szexuális kisebbség tagját kizárjunk magunk közül. Ez, noha az én felfogásomtól valamelyest távolabb áll, nem helytelen gondolat. Ám sokkal gyümölcsözőbb, ha magatartásunk igazolásaként nem a hasznosra, hanem a legfontosabbra, az emberi értékekre, elidegeníthetetlen jogainkra tekintünk.
Az emberi jogok, ha kívülről tekintünk rájuk, üres absztrakciónak tűnnek. És tényleg, alig akad unalmasabb olvasmány az emberi jogok katalógusánál. Ám ez csak fénytörés, hiszen gondoljunk arra, hogy a magyar kultúra, legalább Kölcsey és Vörösmarty óta anyanyelvként beszéli a jogosultságok nyelvét, mégpedig a leszorítottságból fakadó szenvedéllyel. A szabadság, az egyenlőség, a méltóság fogalmainak vajon hol van teljesebb, jobban kibontott értelme, mint éppen a magyar költészetben? Ez olyan áldás, amelyet más bajainkért elégtételként kaptunk, ebben a részben voltaképpen rossz történelmünk haszonélvezői vagyunk.
3. A magam nevében pedig, ha már a jogokról szólok, nem is az egyenlő bánásmód követelményére figyelmeztetnék, hiszen az egyenlő bánásmódban ott lappang a megkülönböztetés lehetősége. Hanem arra a követelményre, amely az egyenlő bánásmód mögöttese, annak alapja, ami fontosabb is, mint az egyenlő bánásmód. Amely többet mond a másmilyen eltűrésénél, tiszteletben tartásánál. Az egyenlő méltóság az a jogi eszme, amely az evangéliumot, az ószövetséget és a nem hívőket fűzi össze akár még a keleti vallásokkal is. Olyan univerzális üzenet, amely nyilvánvalóan felülírja a szent könyvekben is megjelenő homofób babonákat.
Ha birtokba vettük, annyit mond nekünk, hogy minden emberi lényt egyenlő méltóságáért fogunk tisztelni. Legyen vége a megaláztatásnak, mert bárki megalázása mindannyiunkra lesújt.
4. Éppenséggel van fontos aktuális üzenete is a mai ünnepnek. Hazánkban lehanyatlott a jog tisztelete. Nincs több jogunk, mint amennyit kiküzdünk magunknak, mert olyan időket élünk, amelyben a jog nem ajándék. Folyamatos honpolgári készenlétre van szükség. Ugyanakkor tudunk valamit, ami erőt ad: jogaink vannak, amelyek nem az állam ajándékai, hanem amelyeket az állam, akár fogcsikorgatva, de köteles tiszteletben tartani. Ezek a jogok az állammal szemben illetnek meg bennünket.
Budapest rendőr-főkapitánya szerint a Budapest Pride nem lenne megtartható, mert „a közlekedés más útvonalon nem biztosítható.” A bíróság viszont alig leplezett ingerültséggel állapítja meg, hogy teljesen téves az a rendőri jogértelmezés, amely szerint maga a főrendőr mondhatja meg szabad mérlegelés után, hogy a Békemenet például nem, de a Budapest Pride sérti a közlekedők törvényes érdekeit. A bíróság mostani jogértelmezése szerint a jogot megkülönböztetés nélkül kell alkalmazni (27.Kpk.45.385/2012/2). Eközben közülünk senki nem gondol arra, hogy ezek után kérdőre kellene vonni Budapest rendőr-főkapitányát. Hogy miért nem jut ez az eszünkbe? Mert mindenki sejti vagy talán tudja, amikor a főrendőr tilt, valószínűleg nem egyedül dönt, illetve nem is ő döntött.
5. Ha messzebbre tekintünk, túl a mai államkultúra nyomorán, látszik még egy emelkedettebb feladat. A valóság sokkal gazdagabb annál a nyelvnél, amelyen megpróbáljuk kifejezni, amelyen beszélünk róla. Ma olyan világban élünk, amelyben még a cigánygyilkosságokat is vállvonogatással intézzük el, nem olyanban tehát, amelyik képes lenne a katarzisra, a megértésre. Azaz nyelvet kell teremtenünk az együttélésre, olyat, amelyben az erkölcsi komolyság szólal meg.
Azt hiszem, nem nézünk könnyű évek elé.
Szívós, türelmes munka vár ránk.
