Az Eötvös Károly Intézet — noha a nyilatkozatot méltánytalannak tartja — e sok hordalékot is felszínre hozó vitában nem vesz részt. De szerintünk nem ismeri sem a modern történelmet, sem a jelenkort, amint a hazai jogállami forradalmat sem érti az, aki úgy véli, hogy a jogállamban, ellentétben a zsarnoksággal, soha nem sértik meg az emberi jogokat. Ezzel szemben nem az emberi jogi jogsérelmek ténye, még csak nem is pusztán a sérelmek számossága alapján kell az ország vagy kormánya felett általános ítéletet mondani. A diktatúrában (ha olykor eltűrik is a negatív szabadságot), az állam nem kockáztat semmit, ha jogot sért. A jogállamiságnak viszont talán legfőbb mércéje az, mekkora a kockázata az alapjogok megsértésének. Tény, az idei tavaszon az Európa egyik legliberálisabb gyülekezési törvényébe foglalt szabadságokat a rendőri jogértelmezés valamint a törvényi szigorítást kilátásba helyezők is vitatták, de a jogkorlátozást szorgalmazók láthatóan visszavonultak. A miniszterelnököt nyilvánosan becsmérlő fiatalember ellen pedig eljárás indult ugyan, ám a bíróság őt felmentette.
Ez a mostani vita arra figyelmeztet, hogy újból és újból tisztázzuk viszonyunkat a jogainkhoz. Ez nem csak azért elkerülhetetlen, mert a szabadság önérték, de azért is, mert ma gazdasági, kulturális tekintetben csak azok az országok sikeresek, melyek tiszteletben tartják polgáraik személyes szabadságait.
A helyzet — bármit mondtak Lisszabonban vagy Lisszabonról — korántsem megnyugtató. Nem csak azért nem, mert az emberi jogainkat féltő ellenzék, kormányzása idején — noha ez természetesen nem jelentette a jogállam végét — számos esetben komolyan fenyegette a szabadságjogokat. (Példaként említhetőek a sajtószabadság elleni fellépések, vagy az a kísérletet, mely az állam titkosítási jogának szinte korlátlan kiterjesztését célozta.)
A jogállam természetes állapotában a szabadság folyamatos és élénk társadalmi eszmecsere tárgya. Nálunk ma a legszűkebb szakmai fórumokat leszámítva nincs például vita arról, hogy a második alkotmánybíróság mennyiben felelt meg alapjogvédelmi kötelezettségének. Legutóbb az Országgyűlés az ombudsmanok éves beszámolóját teljes érdektelenség mellett, tartalmi vita nélkül tárgyalta, azt a képzetet keltve, hogy alig van képviselő a Parlamentben, aki hajlandó elolvasni és képes értékelni egy országgyűlési biztosi beszámolót.
Mindazonáltal hosszú idő óta ez az első alkalom, hogy a politikai osztály minden csoportja az alkotmányos jogok fontosságáról próbál meggyőzni bennünket, azaz bármit kiabál ebben a pillanatban, mostantól közös felelőssége, hogy a szabadság ügyét emelje ki kicsinyes háborúzása köréből.
Reméljük, ez azt jelzi, hogy eljött a régi adósságok törlesztésének ideje:
A kisebbségek közjogi képviseletének eszméjét több mint egy évtizede az egymást követő kormányok hanyag és cinikus viselkedése zülleszti. Ennek most már vége.
A kormányok a környezetvédelem alkotmányos igényét többé nem rendelik alá pillanatnyi érdekeiknek, soha többé nem teszik köznevetség tárgyává a környezetvédelem állami irányítását.
A közmédiumok végre érdemes, és a politikai óhajoktól illő távolságot tartó vezetés alá kerülnek.
A sor hosszan folytatható.
Budapest, 2003. június 24.
