Napok óta dörzsöljük a szemünket,
mert nem hisszük, amit látunk. Mégis, hol élünk, mára mivé lett Deák Ferenc, Vörösmarty,
Petőfi, Eötvös József, Ady Endre országa? – kérdezzük riadtan magunktól A
közgazdász végzettségű Szilágyiné Bátorfi Edit nagykövet szerint ugyanis a
Mladina című szlovén lap „minden határt átlépett”, amikor Orbán Viktorról
karikatúrát merészelt közölni. Nem tudjuk miféle határokra gondolt a prágai diplomával
rendelkező nagykövet asszony, de tudhatná, kormányoknak, külképviseleteknek,
nagyköveteknek más országokban (is) szigorúan tilos korlátozó szándékkal a sajtó
szabadsága körül sertepertélniük. Kicsodája lehet Szilágyiné Bátorfi Editnek
Orbán Viktor? – kérdezhetné valaki nem kevés joggal. Szilágyinénak ugyanis
ebben a kártyapartiban, nagykövetként, nem osztottak lapot.
Mára – habár még mindig akadnak
néhányan, akik itthon a hatalmasokkal hébe-hóba csúfolódni merészelnek –,
szögezzük le, Magyarországon szoros korlátok közé szorult a szabad sajtó, Mégis
elképzelhető-e, hogy az Index vagy a Népszava rendszabályozását követelné az
ott megjelent, kép, írás miatt valamely európai állam, akár még az orosz vagy a
belorusz is? Képtelen gondolat, ugye?
Mi megszoktuk a megszokhatatlant, az
illiberális állam a neki nem tetsző médiumot, nem éppen betiltja, hanem kerülő
úton, eltünteti: például elveszi a frekvenciáját, strómanjával felvásároltatja,
megszüntetteti. Külhonban azonban más a helyzet, ott ez sajnos nem megy. Orbán
Viktornak, emlékeztessük erre, miniszterelnökként a gúny nyilaiból is sokkal
többet kell eltűrnie, mint akárki közembernek. Ha viszont csak annyi
sütnivalója van, és nem ismeri az ilyen ügyekre irányadó strasbourgi
joganyagot, akkor nyugodtan elballaghat (vagy elküldheti ügyvédjét) a ljubljanai,
berlini, párizsi stb. bíróságra, ha magánéleti jogaiban magasztos személyét
éppen sértve érzi. Ez az út nyitva áll előtte. De a nagykövetét bizony nem
küldheti rá egyik újságra sem.
Ez tehát az inkriminált rajz:
A Mladina a tiltakozásra válaszul közölte ezt az újabb címlapot.
A magyar nagykövet nemcsak olvasói levélben tiltakozott, hanem diplomáciai jegyzéket is átadott a szlovén külügyminiszternek, amelyben kéri a szlovén kormányt, hogy a jövőben akadályozza meg, hogy hasonló eset történhessen. Jó lenne tudni, mégis milyen cselekedetet vár el a magyar a szlovén kormánytól: váltsa le a főszerkesztőt, hivassa be a Tájékoztatási Hivatalba? Mit még? És vajon nem sunnyog a szavak között még az is, hogy a részben Szlovénia légvédelmét is ellátó nagy (és hatalmas) Magyarország leckézteti a kicsiny Szlovéniát? Mert Magyarország az első? A Mladina mindenesetre úgy tudja, hogy a szlovén kormány határozottan megvédte a sajtószabadságot, a szlovén újságíró szövetség szerint pedig a magyar kormány nyomásgyakorlása „azokra az időkre és politikai rendszerekre emlékeztet, melyeket Közép-Kelet-Európának már 30 éve maga mögött kellett volna hagynia”.
De a legkeményebb választ magának a karikatúra szerzőjének önkritikusra álcázott ún. bocsánatkérő közleménye jelentette:
„Az ön által küldött levél után mélyen magamba néztem, és felismertem, hogy hibáztam. Tudom, hogy ami történt, nem lehet semmissé tenni, de hadd hozzak fel néhány érvet védekezésképp, hiszen én is csak a körülmények ártatlan áldozata vagyok. Hadd mutassak rá a történet igazi bűnöseire.
Első helyen áll természetesen az a kommunista oktatási rendszer, ami agymosást végzett rajtam, és megtörte a nemzet- és vallástudatomat. Bűnösök még a lap főnökei és szerkesztői, akiket jobban kéne figyelni és időben megállítani, hiszen tudják, hogy én milyen felelőtlen és naiv vagyok politikai kérdésekben, meg hát mindenről elhiszem, hogy az úgy van, ahogy. És végül, de nem utolsósorban, bűnös a mi elnéző igazságszolgáltatásunk, ami nem bünteti az ennyire kirívó társadalmi szabálytalanságokat.”
Aki a sajtószabadság elkötelezettjeként hazafiúi/honleányi érzelmek nélkül tekint a történtekre, mondhatná, hogy a magyar kormány önmagát sározta, azt kapta, amit megérdemelt. Ez ugyan igaz, de ez a kormány folyamatosan mindannyiunk bőrét viszi vásárra. A magyar történelem egyik legfontosabb tanulsága, hogy a nemzeti tragédiákat rendszerint megelőzte az ország nemzetközi tekintélyének lehanyatlása. Ne felejtsük el Mikszáth Kálmán szavait: "Szabad-e nekünk igazságtalanoknak lennünk, akiket csak az igazság tarthat fenn a fészkelődő népek soraiban?"
