A Népszabadság megszüntetéséről írok. A történteket a megszüntetés igenév egyáltalán nem fejezi ki, de, kipróbáltam, és mivel minden lehetséges itt alkalmazható szó eufémizmus, ezért maradok ennél az unalmas tompánál.
Kezdem azzal, hogy azon sokaság tagjai között, akik országunkban egyáltalán hallottak erről (leszámítva a Magyar Újságíró Szövetség ügyvezető elnökét), lakjanak bár palotában vagy kicsiny faluszéli egyszobás vakolatlan házban, nos, közöttük talán senki nincs, aki ingyen elhiszi, hogy a megszüntetés konkrét ténye és módja mögött, azaz a létezés és nem létezés oksági láncában benső gazdasági megfontolások állhatnak. Illetve persze, szögezzük le, rendszerint minden üzleti döntésnek van racionalitása, viszont, különösen az egészben vagy részben állam uralta gazdaságokban, elképzelhető, hogy azért okoz valaki látszólag ésszerűtlen kárt magának, mert fél valamitől vagy akad egy rejtőzködő, kevesek számára látható kéz, amely az okozott kárt bőkezűen megtéríti.
Abban, ami történt másképpen semmiféle üzleti logika még véletlenül sincs. Ez kivégzés volt. A fehér szmokingos Pecina cége, a jó gazda, a lapot úgy szüntette meg, hogy csupán az online lap és archívuma lekapcsolásával magának, becslések szerint azonnal százmilliós nagyságrendű kárt okozott. Továbbá, hogy tulajdonosa, hazug módon, a Népszabadságnak csupán megjelentetését szünetelteti, a szerkesztőséget gonosz csapdába ejtette, megakadályozva ezzel azt, hogy más formában újraindítsák az újságot, de még azt is, hogy az újságírók egyáltalán dolgozhassanak.
Nekem persze erről olyan elemzést kellene írnom, amely az alkotmányos jogok kontextusában helyezi el a veszteséget. Csakhogy ilyet írni, a nevetségessé válás veszélye nélkül, nagyon is nehéz. Aminthogy, erre egyébként Petőfi polgártárs anno rámutatott, haza csak ott van, ahol jog is van, ugyanúgy a jogi elemzésnek, a jogról szóló beszédnek is rendszerint ott van helye, ahol van még jog. Mert itt igazából nincs. Megmondom miért: először is van a jognak olyan rétege, amely a szabályok mögött található, itt tehát ismert elvekről, néha íratlan szabályokról, sőt valamiféle kultúráról van szó. Amit illik tudni, sőt kell is tudni. Tudnivaló, hogy az ország legnagyobb példányszámú, komoly, e körben piacvezető napilapja nem olyan, mint amilyen például valamely óvszergyár, cipőgyár vagy a Sztárok Élete Magazin. A legbefolyásosabb szeriőz újság tulajdonosa mindig tudja, hogy olyasminek van a birtokában, ami egyúttal közösségi jószág is. (Az ilyen lap tulajdonosa mellesleg – kivéve persze a Lajtától keletre elterülő vad vidéket – minden szabad országban tekintélyes polgár, akinek tehát ilyen újságja van, bejáratos a legjobb klubokba, őt mindenütt komolyan veszik.)
A Népszabadság ezért, eltérően a tömegtermékek általános helyettesíthetőségétől, nem pótolható például ugyanabból a betűkészletből ugyanakkora papírlapra nyomtatott ugyanannyi szóval. Azért is hozom ezt szóba, szégyellem is, hogy ilyesmiről kell írnom, de hát a lap előfizetőjeként én is megkaptam Pecináék bornírt ajánlatát.
Továbbá, az információszabadságot eredetileg általános tájékozódási jogként értelmezték. „Minden személynek joga van a vélemény és a kifejezés szabadságához, amely magában foglalja azt a jogot, hogy… kutathasson, átvihessen és terjeszthessen híreket és eszméket bármilyen kifejezési módon.” (1) Az Emberi Jogok Európai Egyezmény szerint pedig a véleménynyilvánítás szabadsága „magában foglalja a véleményalkotás szabadságát és az információk, eszmék megismerésének és közlésének szabadságát”. (2) Ezek a szabályok természetesen részben deklarációk, részben az államokat kötelező rendelkezések, de egyúttal morális jogok megfogalmazásai is. Az tehát, hogy a Népszabadság elmúlt húsz évének teljes tartalmát, köztük temérdek éppen így nyilvánosságra hozott közérdekű adatot is, törölték az internetről, a véleményszabadság és az információszabadság alkotmányos értékeit egyaránt sértik.
Persze, a Nemzeti Együttműködés rendszerében mindez már másként működik.
Ami a jog tisztábban látható másik rétegét illeti, talán nincs is ilyen helyzetben lehetséges jogsértés, amit a tulajdonosok ne követtek volna el: A döntést olyan felügyelőbizottság hozta meg, amelyben, noha ez kötelező, nem ült ott a munkavállalókat képviselő tag. A munkáltató törvényi kötelezettsége dacára nem egyeztetett a munkavállalók képviselőivel, noha cselekedete kétségkívül a munkavállalók nagyobb csoportját érintő intézkedés. A munkáltató nemcsak hogy megsértette a jóhiszemű joggyakorlás elvét, de még hazudozott is a munkavállalóknak a megszüntetést szüneteltetésnek, a kirúgást költözésnek álcázta, azzal a hátsó céllal, hogy alkalmazottait akadályozza jogaik érvényesítésében. A dolgozókat a költözés-hazugsággal úgy üldözték el munkahelyükről, hogy személyes tárgyaikat csak részben és utólag, a számítógépeken és szervereken tárolt szellemi tulajdonukat máig egyáltalán nem kapták vissza. A semmiféle jogsértést el nem követett munkatársak személyes elektronikus postafiókjait elzárták, magánkommunikációra is használt elektronikus levélcímüktől megfosztották őket, ami súlyos visszaélés a személyes adatokkal, és ezt az is súlyosbítja, hogy míg a munkavállalók nem, a munkáltató betekinthet ezekbe, a magánéletet és a forrásvédelmet egyaránt, megsértve. Nehéz is eldönteni, melyik a drámaibb jogsértés, az újságírók így letartóztatott esetleges szerelmeslevelei (Dél-Amerikában ezt nevezik habeas data-nak), a felderített, a magánélethez fűződő jog ugyancsak súlyos sérelmét okozó személyes kapcsolati hálók birtokba vételének lehetősége, vagy az információ- és informátorvédelem súlyos veszélyeztetettsége. Némileg meglepő módon, a hazai médiajog, még a NER korai idejében függetlensége maradékának birtokában a médiajogba belenyúló Alkotmánybíróság jóvoltából, majdnem elfogadható szintű forrás- és informátorvédelmet biztosít. Ma viszont a tulajdonosnak – amely a rendszergazda munkáltatója –, a fizikailag eltávolított szerkesztőség miden személyes és szakmai titka nyitott könyv lehet. Ezzel, akár a szabad sajtó kisded maradéka is pórul járhat. A bizalomnál aligha van illékonyabb jószág. Ha a Népszabadság szervere nem volt biztonságos, vajon miért lehetne bízni a többiben? Csak reménykedhetünk abban, hogy a Népszabadság újságírói különösen elővigyázatosak voltak. És az újságírók iránti ma sem túl erős bizalom sem hanyatlik már. Úgyszólván hab a tortán, hogy persze a szakszervezeti tisztségviselők sem jutnak be arra a munkahelyre, ahol olyan munkavállalók végeznek ma is munkát, akiket nekik kellene képviselni. Ráadásul a munkáltató minden elemében jogsértő döntéseiről, jog szerint, senki semmilyen értesítést nem is kapott, hisz a munkáltatói intézkedésről a munkavállalók nemhogy cégszerűen aláírt levelet nem kaptak, de az erről szóló nekik kézbesített cetlin nemhogy akármilyen aláírás, de még dátum sem volt. (3)
Mintha a tulaj előre beárazta volna a számára elvesztendő munkaügyi pereket. Mert neki így is megéri.
***
A miniszterelnök és kormánya a piacgazdaság ethosza előtt lám meghajol, és hát igaz, ami igaz, habár a Magyar Időknek olvasói sajnos egyelőre nincsenek, nyeresége viszont, ez a piacgazdaság magyar titka, ellentétben a Népszabadsággal, szerencsére jelentékeny.
A NER a pangás korszakába lépett. A felüllévők érzik, hogy rövid a szezon. Gyorsan kell a zsebeket újból és újból megtömni és a messzi bankszámlákat még egyszer felhizlalni.
A NER-nek már nincsenek hitei és nincsenek szenvedélyei. Nem hivatkozik elvekre, a Fiatal Demokratáknak valaha voltak, de mára elvesztek útjelzői. Az utóbbi másfél évben a Nemzeti Együttműködés Rendszerének működésében fontos változások figyelhetők meg. A rendszer korábban döntéseihez értékelemekre hivatkozó, racionális, ideologikus formulákat illesztett, nem ritkán erkölcsi érvekre is hivatkozott. Ma már csak a Németh Szilárdok és a futballhuligánok erős torkaival hazaárulózikzik és sorosbérencezikzik.
Ha lett volna egy csöpp eszük, békén hagyják a Népszabadságot. De ha mégsem, példának ott van, hogy nagyon hasonló helyzetben a közismerten fényes intellektusú Széles Gábor miként oldotta meg a liberális Magyar Hírlap gondjait. Emlékezzünk, azzal kezdte, hogy ő ugyanolyan, sőt még liberálisabb újságot szeretne, mint amilyet átvett. Azután rövid idő múltán szép csendben megtörtént, ami megtörtént.
Amíg a vén trotty uralta Szovjet Afganisztánban próbált menőzni, a NER ezt idebent játssza le, várhatóan hasonló eredménnyel. A pangás korszakát egyszerre jellemzi a tanácstalanság és az agresszivitás. Ez nyilvánul meg az ellenoldal maradék intézményeinek és a független szellemi működés szigeteinek szétverésében, megfélemlítésében és/vagy korrumpálásában, más esetekben az erős vagy csupán eléggé eltökélt ellenfelek előli kitérésben, adott esetben a kifejezett meghátrálásban. Az egyelőre alkalmanként megjelenő, ám egyre erőszakosabb konfliktus-rendezési kísérletek utalhatnak a NER kifáradására, de ettől nem függetlenül egy eddiginél is korlátozóbb, kiszámíthatatlanabb rendszer képét is előrevetítik, amelyben már alapelemeiben is kérdésessé válik a jogbiztonság.
***
Ma már csakis a NER harsog minden köztéri és szinte minden médiafelületen. Ugyanakkor éppen most iktatják Alaptörvényükbe az európai eszményeket hirdető, szerintük holdkóros Európai Unióval szemben, Magyarországnak a magyar néplélek spiritualitásából fakadó és különös alkotmányos eszményeit megjelenítő identitását.
Jó vicc. Valóban a 19. szd. nagy magyarjai fogalmazták meg szabadságainkat, alkotmányos identitásunkat. Hát akkor, csakis a sajtószabadságot nézve, vessünk erre is egy pillantást:
„hol a beszéd korlátos, ott rab a nyelv s csak rabként szól.”(4)
„…vegyenek el mindent, csak szabad sajtót adjanak, s nemzetem szabadsága, boldogsága fölött kétségbe nem esem; vagy nyomtatási szabadság, vagy a szabadság elnyomása. Ut közép itt nincs!” (5)
De hát hol van, nem földrajzi értelemben a hely, ahol ma élünk, mit mond erről a miénknél pontosabb szavakkal a modernebb nemzeti identitás megfogalmazója, Ady Endre? Ez, jut eszembe, amúgy lehetne különben – miért is ne? – többes szám első személybe áttéve, a már nem létező Népszabadság utolsó, vagy, optimista változatban, az új Népszabi első szerkesztőségi cikke is:
„Tudja Isten, egy darabig az forgott az eszemben, hogy nem szúrok meg többet a tollammal senkit. Sem hájas kanonokot, sem feudális pisztolyos urakat, senkit, de senkit… Mért legyek én őrült spanyol Kisázsiában? Menjen minden visszafelé! Mikorára odaérünk, hogy ismét omnes Lutherani comburantur – már én tán befejezem kis játékaimat.” Írta Ady Endre sajtópörében 1901-ben.
Azután csak így folytatta, amit szintén ajánlanék a T. Szerk-nek átvételre, ugyancsak áttéve többes szám első személybe, barátsággal: „És egyelőre nem kívánom az eszemet csöndes sutra tenni, sem tisztességesebb országba kivándorolni. Nekem megvannak a magam törvényei, ezek kedvéért kiállom a dicsőséges magyar államét is."
De vajon, mit várhat rablása jutalmaként a nemzeti együttműködés dicső állama? Ehhez ugyancsak Ady szavaival, ezt fűzhetnénk hozzá: „Már nemsokára gyanús lesz minden kinyomatott sor: nem lehet őszinte, mert le merték írni. Kell mondanunk, hogy a reakciót szolgálja mindez? A gondolat megfojtása a világ hátrafordulását jelenti.”
(1) Az ENSZ 1948-ban elfogadott Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának 19. cikke
(2) 10. cikk 1. pont
(3) A munkavállalók jogi kálváriájáról az Orbán Viktornak írt levelük alapján, az ott ismertetett tények felhasználásával írok.
(4) Széchenyi István, Hitel, Pest, Petrózai Trattner J. M. és Károlyi István Könyvnyomtató-intézetében, 1830, 37. o.
(5) Kossuth Lajos: Beszéd a sajtószabadság tárgyában Zemplén megye gyűlésén. http://mek.oszk.hu/02200/02223/html/01.htm
(6) A lutheránusok égettessenek meg” – így szokták röviden idézni az 1525-ben tartott rákosi országgyűlésnek a reformáció híveit üldözni rendelő törvénycikkét.
Kép forrása: Origo.hu
