Már az is furcsállandó, hogy húsz évvel a jogállami forradalom után bárki veheti a bátorságot arra, hogy megkérdezze: Szabad-e a magyar sajtó? Tőlem mindenesetre az elmúlt két évben többször is megkérdezték. Mindig meggyőződéssel válaszoltam és mindig ugyanazt. Ha tehát személyes és kategorikus választ, igent vagy nemet kell mondanom arra a kérdésre, hogy szabad-e a magyar sajtó, a válaszom természetesen és határozottan: Igen. És ugyancsak természetesen ott suttog a hangosan kimondott igen mögött, vagy tán nem is mögötte, hanem előtte már, a rossz lelkiismeret hangja. Hogy mennyi szolgálatnak álcázott önzést, piszkos pénzt, politikai gonoszságot, üzleti- és pártalkut, megélhetési rasszizmust leplezhet a sajtószabadságra hangosan kimondott igen. Merthogy a határozott igen, részletezve, csitítva a kollektív rossz lelkiismeret követelését, már így szól: Tulajdonképpen igen. A kijelentéseknek a logika szabályai szerint csak bizonyos fajtái vagy igazak, vagy pedig hamisak. A „Magyarországon sajtószabadság van.” kijelentés nem úgy lehet igaz, mint az a kijelentés, hogy „Szókratész halandó.”, hanem olyan kijelentés, melynek igazság-voltát szociális folyamatok szerkesztik. Ez a kijelentés olyan, amely inkább lehet igaz vagy inkább hamis. Vagyis akár izmozhat is egymással az a kijelentés is, hogy nálunk a sajtó szabad és az, amely állítása szerint, nem az. A tulajdonképpen igen pedig azt jelenti, hogy meggyőződésem szerint inkább szabad, aminek fontos eleme, hogy – én persze jogász vagyok - nem kötelezi semmi arra, hogy szolga legyen. De veszélyeztetett, védelemre szorul.
Tapasztalatom és meggyőződésem szerint az alkotmányos államban három oszlop tartja a vizek fölött a sokszínű, szabad sajtót. Az első a függetlenséget szavatoló és azt működtetni tudó törvényi garanciák, a második szakma szolidaritása, a harmadik a szabadság ügyére fogékony, ebben igényes olvasó, hallgató, néző. És, miközben jó esetben közös véráram köti őket össze, közülük a legfontosabb talán éppen a harmadik.
Az ellenérdekelt erőt meg a politikai és a gazdasági hatalom birtokosainak baljóslatú érdekeiben látom, ezek pedig különösen akkor veszedelmesek, amikor a komprádor tőkét és a politikai hatalmat ugyancsak közös véráram köti össze. A védelem oszlopait veszélyesen gyengéknek, a sajtószabadságot fenyegető erőket veszélyesen erősnek tapasztaltam. Mondhatnám, most már szinte túlfeszítve a hasonlatot, hogy az elsőben vér keringése pang, a másikban pedig buzog.
A jogállami forradalom a sajtószabadság ügyében is igen-nem kérdés volt. Húsz évvel ezelőtt, a rendszerváltást megelőző öt-hat perccel ugyanerre a kérdésre még a válasz természetesen az lett volna, hogy „A magyar sajtó nem szabad.”. A részletesebb, mert akkor is úgy véltem volna, legyünk igazságosak, így szólt volna, hogy Tulajdonképpen nem, mert azért tulajdonképpen sokkal szabadabb volt, mint amihez még azelőtt próbáltak hozzászoktatni bennünket.
A jogállami forradalommal, amíg az alkotmányunk fennáll, az igenek és a nemek véglegesen megváltoztak, mégpedig a rendszeren belül visszavonhatatlanul. Tehát nem az igen vagy a nem, hanem a tulajdonképpen köt össze a múltunkkal. Ettől kellene majd megszabadulni. Nem most, hiszen ez egyelőre lehetetlen. Majd egyszer. Máskor. Csak ne felejtsük el közben, mi a dolgunk. Hogy ivadékaink már ne olyan országban éljenek, amely tulajdonképpen szabad, és amelyben ők maguk is tulajdonképpen szabadok.
