Az Eötvös Károly Intézet két munkatársát, e cikk szerzőit, a harmadik szerző ügyvédi irodája képviseli abban az alkotmánybírósági eljárásban – a szerepek amúgy mellékesek –, amely a Terrorelhárítási Központ jogosultságát vitatja arra, hogy életünk titkait a hálószobában, a levélborítékban, a drótpostafiókban vagy mindenütt ahol ott vagyunk vagy nyomot hagyunk, kifürkéssze. Keveset kérünk: az Alkotmánybíróság állapítsa meg, hogy amennyiben lehallgatnak minket, azt ne a terrorelhárítást közvetlenül ellenőrző pártpolitikus miniszter engedélyezze, hanem bíró. Ebben a cikkben kerüljük a jogi madárnyelvet, a nehézkes jogszabályi hivatkozásokat. Magát az indítványt viszont megtalálja az érdeklődő az EKINT honlapján (www.ekint.org).
Kettős cél, kettős remény
Az Európai Emberi Jogi Bíróság szerint mind a tömeges, mind az ellenőrizetlen titkos megfigyelés a rendőrállamok sajátja. Ha még jogállamban szeretnénk élni, akkor, nem hagyhatjuk ellenőrizetlenül információs jogainkat. Ha ezt elmulasztjuk, akkor azonnal görbülni és rozsdálni fog a világ gyémánt tengelye és döglődni kezd az a teknősbéka is, amelynek feladata, legalábbis a buddhisták szerint, hogy páncélján a Földgolyót tartó elefántokat megtartsa a semmiben. Ránk dőlhet a világ. Ha nem óhajtjuk a jogállamot, akkor persze más a helyzet, a világ a tengelye körül rendben forog, a teknősbéka jól érzi magát, nincs bizonytalanság, az állam velünk van, és nem pihen, ott ül hitvesi ágyban, és amíg alszunk, mint angyal vigyáz reánk.
Nem kevésbé fontos ugyanakkor a másik megfontolás. A nemzeti együttműködés elzárta a magyar polgárokat a populáris akció lehetőségétől, már nem elég, ha bebizonyítja valaki, hogy egy jogszabály alkotmányellenes, az állampolgárok indítványaikat csak akkor jogosultak az Alkotmánybíróságon benyújtani, ha személyesen, ténylegesen és közvetlenül érintettek, azaz sérelmet szenvedtek az alkotmányellenes jogszabály alkalmazása miatt, és, ha van ilyen, a rendelkezésükre álló jogorvoslatokat mind kimerítették.
Az eljárás jelentősége ezért messze túlmutat ezen az egyébként is életbevágó ügyön. Indítványunk jogérvényesítési képességünk próbája is. Teszteljük az Alkotmánybíróságot, hogy a nemzetközi joggyakorlatot követve megállapíthatónak tartja-e a személyes érintettségünket, hiszen a lehallgatón és főnökén kívül, senki nem tudja, hogy a Terrorelhárítási Központ célpontjai vagyunk/voltunk-e, erről bizonyítékunk, a helyzet sajátossága miatt, nem lehet. De még sejtésünk sem. Képzeljünk el egy beszélgetést, amely a mi ügyünkben az eljáró alkotmánybíró és a lehallgatást engedélyező Navracsics Tibor között történik meg:
- Szervusz Tibor, nem zavarlak?
- Ugyan, hova gondolsz, Te nem zavarsz engem sohasem.
- Köszönöm. Alkotmányjogi panasz dolgában kell döntenünk az érintettségről. Mondd, megfigyelitek ti a Majtényiéket, tudod az Eötvös Károly Intézetesek.
- Ugyan Péter, hova gondolsz, még a feltételezés is bántó. De őszintén, ilyennek ismersz minket? Ezek ártalmatlan okostojások egytől egyik, majd pont ők bütykölnek műtrágyából bombát, először amúgy is a saját macskájukat robbantanák fel, viccelsz, ugye?
- Á dehogy ez a munkám, köszönöm, nem is zavarlak már. Csak azt mondd még meg, ha mégis lehallgatnátok őket, akkor is ugyanezt mondanád?
- Hát persze, Péter, mi mást is tehetnék, ha akár csak neked megmondanám, megsérteném a törvényt, és tudod, nálam a törvény az első.
- Köszönöm, szervusz.
- Szervusz kérlek, hívj máskor is nyugodtan, add át kézcsókom, ja és igazán megihatnánk végre egy kávét.
Ennek az elképzelt beszélgetésnek is volt szerepe abban a döntésünkben, hogy bepróbálkozunk az Alkotmánybíróságnál.
Mindannyian fenyegetve vagyunk.
Azt, hogy a megfigyelési szabályok bennünket személyesen, ténylegesen és közvetlenül érintenek, nem arra alapozzuk tehát, hogy tényleges célpontjaivá váltunk titkos megfigyelésnek. Nem tudjuk, hogy a terrorelhárítás munkatársai a lakásainkat titokban átkutatták-e már, elrejtettek-e ott lehallgató készülékeket, figyelik-e az ott történteket, ideértve életünk minden intim tényét, belenéznek-e postai és elektronikus leveleinkbe, telefonjainkba, számítógépeinkbe. Érintettségünket még csak nem is arra alapozzuk, hogy a magánszféránkat ért sérelemre egyébként mindhárman fokozott érzékenységgel reagálunk. Indítványunkban amellett érvelünk, hogy érintettségünk pusztán abból a körülményből fakad, hogy tudomásunk van láthatatlan megfigyelésünk lehetőségéről.
Ahol ugyanis az egyén tudja, hogy megfigyelhető, de a megfigyelés rejtett, ott a megfigyeltek teljes kontroll alatt tarthatóak. Az ilyen megfigyelés „normalizálja”, konformitásra ösztönzi az érintetteket, akik – függetlenül attól, hogy tényleg figyelik-e őket – úgy viselkednek, mintha minden mozdulatukat figyelemmel kísérnék, ez pedig megváltoztatja a viselkedésüket és emberi kapcsolataikat. Egy ilyen aszimmetrikus információs helyzetben külső elvárásoknak igyekeznek megfelelni ahelyett, hogy benső késztetéseiket követnék. A rólunk szóló ismeretek feletti kontroll elvesztése önállóságvesztéssel, romboló társadalomlélektani következményekkel jár.[1] A megfigyeltek kiszolgáltatottságát jelentős mértékben, a megfigyelő rejtőzködése okozza, ez tartja ugyanis fenn a megfigyelés állandóságának, teljességének és elkerülhetetlenségének érzetét.[2]
A titkos megfigyeléssel kapcsolatos ügyekben más bíróságok is az indítványunkban kifejtettek szerint ítélik meg a panaszos érintettségét, a panaszok formai befogadhatóságát. A Német Szövetségi Alkotmánybíróság a titkos megfigyelést lehetővé tevő szabályozással kapcsolatos alkotmányjogi panasz alapján az érintettséget fennállónak ítélte, és el is járt a panasz tárgyában:
“Hogy egy törvénnyel szemben alkotmányjogi panasszal élhessen, az indítványozónak igazolnia kell, hogy a törvény maga, és nem csupán a végrehajtása, valamely alapvető jogának közvetlen és tényleges sérelmét eredményezi. (...) Ugyanakkor mivel [a beadványozók] nem értesülnek a jogaikba való beavatkozásról, az érintetteknek nincs lehetőségük semmilyen jogalkalmazói aktust megtámadni. Az ilyen esetekben szükséges, hogy az érintettek a törvénnyel szemben alkotmányjogi panaszt nyújthassanak be, mint minden olyan esetben, amelyben más okból a jogalkalmazói aktussal szemben nem lehet alkotmányjogi panasszal élni.”[3]
Az Európai Emberi Jogi Bíróság ugyancsak befogadhatónak talált egy – a fenti ügyek egyike folyományaként született – indítványt, annak ellenére, hogy a panaszosok potenciális megfigyelésük miatt fordultak a Bírósághoz. Az eljárásban a bepanaszolt NSZK kormánya hivatkozott is arra, hogy megítélése szerint a panaszosok valójában absztrakt normakontrollt kezdeményeztek. A Bíróság ezzel szemben arra jutott, hogy „a támadott rendelkezések olyan megfigyelési rendszert hoznak létre, amelyben a NSZK-ban tartózkodó minden személy levelezése, kommunikációja megfigyelhető anélkül, hogy erről tudomásuk lenne (...). Ennélfogva a kérdéses szabályozás közvetlenül érinti az NSZK postai és távközlési szolgálatainak minden tényleges és potenciális felhasználóját. (…) Az ügy speciális körülményei miatt a Bíróság arra a következtetésre jutott, hogy az indítványozók áldozatnak tekinthetők, annak ellenére, hogy beadványában nem állíthatták, hogy tényszerűen megfigyelték volna.”[4]
Ezek alapján belátható, mekkora jelentősége van már önmagában annak is, hogy az Alkotmánybíróság befogadja-e a panaszunkat. Mindenesetre nehéz lesz elutasítani.
Ne legyen nyugodt az álmunk!
A háborítatlan magánszféra korlátozása alkotmányos demokráciákban is elfogadott olyan célok érdekében, mint amilyen a nemzet- és közbiztonság, a bűncselekmények megelőzése és felderítése, az állam büntetőjogi igényének érvényesítése. Ám ennek ki kell állnia szükségességi-arányossági teszt próbáját. A szükségesség követelménye csakis akkor teljesülhet, ha a titkosszolgálati eszközök bevetését az említett célok elérése kényszerítően megkívánja.[5] A titkos megfigyelésekkel okozott alapjogsérelem arányossága pedig annak függvénye, hogy az eljárásban milyen alkotmányos garanciák érvényesülnek. Amint azt a ’89-es alkotmány felett őrködő testület már kimondta: rejtett nyomozásra még a titkos információszerzés szükségességét megalapozó körülmények fennállása esetén is csak törvényben rögzített szigorú és átlátható eljárási rendben, a beavatkozás minden részletkörülményére kiterjedő intézményes garanciák mellett kerülhet sor. Az egyének szabadságát védő biztosítékok mellőzését jogállamban semmilyen célszerűségi vagy igazságossági szempont nem igazolhatja.[6]
A terrorizmust elhárító szerv a rendőrségre irányadó eljárásrendtől eltérő szabályok alapján gyűjthet titokban információt. Az aggodalmat az okozza, hogy a rendőrség titkos információgyűjtési tevékenységét még a Harmadik Köztársaság idején megfogalmazott szabályok szigorúbb törvényi garanciák közé szorítják, mint a terrorelhárításra vonatkozó előírások. Lényeges különbség, hogy míg a rendőrségi törvény kizárólag a körözött személyek hollétének felkutatására, illetve egyes, a törvényben meghatározott súlyos bűncselekmények felderítése során engedi meg a titkos megfigyelést, a terrorelhárítás titkos információszerzésének nincsenek hasonló megkötései, a megfigyelési kérelmet ugyan indokolni kell, de engedélyezése jogilag nem kötött. Máshogy rendelkezik a törvény az indokolatlanul megfigyeltek személyes adatainak sorsáról is: míg a rendőrségi törvény szerint a rögzített információt vagy az ügyben nem érintett személy adatait a megfigyelés befejezése után nyolc napon belül meg kell semmisíteni, a terrorelhárításnak nincs ilyen kötelezettsége. Ezeknél is sokkal fontosabb különbség azonban, hogy amíg a rejtett információgyűjtést előzetes bírói engedéllyel teszi lehetővé, addig a nemzetbiztonsági törvény szerinti titkos információgyűjtést egy miniszter engedélyezi.
Miért a bíróság?
A megfigyelés külső engedélyezésének funkciója az, hogy a megfigyelés megengedhetőségének kérdésében ne csupán a titkos információszerzés mellett szóló érvek döntsenek, hanem a mérlegelésbe bekerüljenek a magánszféra tiszteletben tartását biztosító alapvető jogaink is. Csakis így van esély arra, hogy a megfigyeléssel okozott, a magánszférán esett sérelem a legszükségesebbre korlátozódjon. Hogy olyan személy legyen a külső engedélyező, aki a szóban forgó érdekek és jogok mérlegelésére jogállásánál fogva elvben a legalkalmasabb. A független bíróság felel meg leginkább ennek a követelménynek. Az a szabály azonban, amely e tevékenységeket a miniszter engedélyétől teszi függővé, nem nyújt garanciát a magánszféra védelmére. A miniszteri illetve a bírói engedély beszerzésére ugyanannyi időt biztosít a törvény. A nemzetbiztonsági ellenőrzésen átesett bírónak az engedélyezés fő tevékenysége, arra szakmailag külön felkészült, míg a miniszternek ez mellékes feladata, a döntést megalapozó szakmai felkészültsége pedig legalábbis kétséges. A titkos információszerzés engedélyezése során alkalmazandó büntető tényállások pedig rendkívül bonyolultak, ennek következtében a gyanú szintjének megalapozását hivatott mérlegelésük ugyancsak a fogas kérdések egyike. Ehhez olyan rutinnal és felkészültséggel kell rendelkezni, amelynek meglétét a bíró részéről feltételezhető, de a miniszter esetében már nem.
Lehalkíthatja-e a jog a hangját?
Az Alkotmánybíróság eddigi, általunk helyeselt kérlelhetetlensége az alkotmányos jogokon kívüli érvekre alapozott alapjog-korlátozási törekvésekkel szemben nem teszi fölöslegessé a szembenézést olyan indokokkal, mint amilyen a közbiztonság vagy a közérdek. A határok ugyanis nem élesek. Annál is inkább indokolt ezt megtennünk, mert a terrorfenyegetésre hivatkozó érvek éppen ilyen gondolati mintákat követnek. Ennek legpontosabb és leghíresebb megfogalmazása és kiindulópontja William H. Rehnquist főbíró beszéde a Norfolki és Portsmouth-i Ügyvédi Kamarák megalakulásának századik évfordulóján tartott ünnepségen, 2000. május 3-án: „Háború idején a jog lehalkítja a hangját.”[7] Rehnquist ugyanakkor azt is állítja, hogy „könnyű átcsúszni azon a határon, ami a valóságos háborús szükséghelyzetet elválasztja attól, amikor a fenyegetés kétséges, vagy egyáltalán nem áll fönn”.[8]
Ezek fényében érdemes a problémát ebből a nézőpontból mégiscsak szemügyre vennünk, azaz azt megvizsgálni, hogy egyáltalán van-e olyan hasznossági érv, amely a bírói kontroll mellőzését támogatja. Nézetünk szerint nincsen ilyen meggyőző érv. Sőt az olyan hatékonysági szempontok is, mint a bizalom a jogállamban, vagy a gyors és szakszerű döntés követelménye is éppen a bírói kontroll, a hatalmi ágak tanait figyelembe vevő védelem alkalmazása mellett szólnak. A bírói döntés legalábbis semmivel sem kevésbé hatékony, mint a titkos információszerzés miniszteri engedélyezése.
A nemzetközi terrorfenyegetés az elmúlt években hullámzott ugyan, de egészében csökkenő tendenciájú, Magyarország pedig soha nem tartozott a nemzetközi terrorfenyegetés kiemelt célpontjai közé. Semmi nem indokolja, hogy Magyarország a világpolitikában befolyásos és ezért terrorfenyegetésnek inkább kitett nyugat-európai nagy- és középhatalmak alapjogvédelmi szabványainál súlyosabb szabadságkorlátozásokat alkalmazzon polgáraival szemben.
Legyünk óvatosak!
Az elmúlt időszak eseményei ugyancsak óvatosságra intenek, például a nemzetbiztonsági szervek magas beosztású hivatalnokait gyanúsították – úgy tűnik, alaptalanul – kémkedéssel. A közhatalom iránti társadalmi bizalom időnként jelentős próbatételnek van kitéve. Az igazságügyért és rendészetért felelős miniszter többnyire pártpolitikus, döntési szempontjai természetszerűleg pártpolitikaiak. Olyan, az alapvető alkotmányos jogokat súlyosan korlátozó döntéseket rábízni, amelyeknek nem egyszer pártpolitikai következményei vannak, nemcsak alkotmányellenes, de nem is célszerű. A politikai ellenfelek törvénysértő megfigyelése Nyugat-Európában is előfordul, de attól távolodva egyáltalán nem ritkaság, nálunk meg éppenséggel gyakori, amint az elmúlt évek ezeket kísérő botrányai ezt jól jelezték is. Többször megfogalmazódott a gyanú, hogy ezeket az eszközöket politikai célra használták, amint az is, hogy politikai pártok olykor „árnyék-titkosszolgálatokat” tartanak fenn.[9]
Az eltérő szintű alapjogvédelmi garanciarendszer amúgy is tarthatatlan. Ezt könnyű belátnunk, ha arra gondolunk, hogy ha a terrororelhárító szerv a bűnüldözési tevékenysége során bűncselekmény elkövetésének gyanúját észleli, akkor át kell adnia az általa összegyűjtött adatokat a nyomozóhatóságnak. E kötelezettsége alapján olyan adatokat is kötelezően továbbít, amelyet a rendőrség a rá vonatkozó garancia-szabályok szerint jogszerűen nem is gyűjthetett volna. Ez adott esetben kiiktathatóvá teheti vagy kiüresítheti a rendőrségi megfigyelések esetében ma még érvényesülő jogállami követelményeket is.
Mi szóltunk.
Az Alkotmánybíróság az elmúlt több mint húsz évben többször bizonyította bölcsességét és a szabadság ügye iránti elkötelezettségét. Ezt az elkötelezettséget időnként, különösen ha beborul az ég, nem árt megerősíteni. Mi ezúttal is kíváncsian várjuk, hogy mikor és hogyan döntenek.
[1] Lásd erre az NSZK Alkotmánybíróságának a Népszámlálási törvényről szóló 1983. december 15-i határozatát, a hazai alkotmánybíráskodásban legteljesebb kifejtésére pedig az Alkotmánybíróság személyi szám határozatát kell említeni.
[2]Lásd erről bővebben: Jeremy Bentham: Panopticon; or the Inspecion-House, 1789. és Michel Foucault: Discipline and Punish: The birth of the prison, London, Penguin Books, 1991 (eredeti megjelenés: 1977), különösen a 176-184. oldal.
[3] A Német Szövetségi Alkotmánybíróság távközlési titok ügyében hozott, 1970. december 15-én kelt határozata – ismertebb nevén a Klass-ügy/’Abhörurteil’ –, BVerfGE 30, 1 (16 f.)
[4] Case of Klass and Others v. Germany (Application no. 5029/71) Judgment of 6 September 1978, para 37-38.
[5] 2/2007. (I. 24.) AB határozat.
[6] 47/2003. (X. 27.) AB hat., 2/2007. (I. 24.) AB határozat.
[7] www.supremecourtus.gov/publicinfo/speeches/sp_05-03-00.html
[8] Lásd erről magyarul Ronald Dworkin esszéjét: A terror és a szabadságjogok elleni támadás. Beszélő, 8. évfolyam, 12. szám, http://beszelo.c3.hu/cikkek/a-terror-es-a-szabadsagjogok-elleni-tamadas#2003-f12-07
[9] A vádlottak jogilag teljesen megalapozott felmentésével végződött Dávid Ibolya, Szilvásy György és más neves közszereplők ellen lefolytatott bűnper, kisregény terjedelmű ítéletét elolvasva mélységesen megrendültünk. A bennünket környékező érzés pontatlan meghatározása: eddig nem is sejtettük, hol élünk.
