Az Alkotmánybíróság letette a fegyvert?
Az Alkotmánybíróság 2013. október 4-én kihirdetett határozatában* Magyarország Alaptörvényével összhangban állónak találta azt a 2011-es törvényt**, amely semmisnek minősítette a 2006. őszi tömegoszlatások (hivatalos személy elleni erőszak, rongálás, garázdaság) ügyében keletkezett ítéleteket, amennyiben ezek kizárólag rendőri jelentésen, illetve rendőri tanúvallomáson alapultak.
Kénytelenek vagyunk ezt az elemzést azzal az előzetes megállapítással kezdeni, hogy az itt vizsgált ún. Semmisségi törvény nyilvánvalóan alkotmányellenes. Ez nem valamiféle prejudikáció, hanem annak előrebocsátása, hogy nézetünk szerint, ahogy a nyílt törés nem igényel orvosi konzíliumot, hiszen első pillantásra látható a baj, e törvény szabályozási koncepciója az alkotmányosság olyan alapértékét sérti, amely alapján egyszerű ránézésre is egyértelmű a helyzet. Az Alkotmánybíróság mostani döntését ezért aztán nehéz nem szerecsenmosdatásnak tekintenünk, olyan döntésnek, amely akár a későbbi alkotmányossági vizsgálatok morális alapjait teszi kérdésessé.
E döntés érvelése a határozatok elemzéséhez korábban használt megszokott alkotmányjogi szempontrendszer alapján szinte követhetetlen, értelme pedig, ha egyáltalán, nehezen fejthető meg. A határozat esetében az értelmezés munkáját sem a testület korábbi, még az alkotmányos érvelés szabályait követő határozataiból átemelt, a szövegbe szervesen be nem illesztett idézeteinek bősége, sem a komoly és elgondolkodtató alkotmányjogi szempontokat tartalmazó, az érintett bírák részletesen idézett indítványozói kifogásai is inkább nehezítik, semmint segítik reflektálatlanságuk miatt, így a kinyilatkoztatott, indoklást valójában nélkülöző minősítések közötti logikai kapcsolatok rekonstruálhatatlanok maradnak.
Kimondhatjuk: lehet, hogy ezzel az alkotmánybíráskodás új korszaka köszöntött ránk, mostantól eljöhet az indoklás nélküli határozatok korszaka. Ahol mégis találunk -- alkotmányjoginak csak erős megszorítással nevezhető -- érveket, azokat egy új típusú nem alkotmányos alkotmánybírósági érvkészlet baljós előjelének kell tekintenünk. Mintha az Alkotmánybíróság itt letenne arról, hogy a betöltse a törvényhozás bírájának feladatát.
Az alkotmánybírósági érvelés kiinduló pontja a semmisségi törvény által érintett időszak politikai és társadalmi viszonyainak leírása, pontosabban inkább minősítése. Ez az értékelés láthatóan meghatározó volt a testület számára, hiszen bemutatására több párhuzamot alkalmaz. Felidézi a rendszerváltás után megalkotott korábbi olyan semmisségi törvényeket, amelyek az az 1956-os népfelkeléssel összefüggő elítélések orvoslásáról, az 1945 és 1963 közötti törvénysértő elítélések, az 1963 és 1989 között elkövetett egyes állam és közrend elleni bűncselekmények miatti, valamint az 1956. évi forradalom és szabadságharc utáni leszámolással összefüggő ítéletek megsemmisítéséről szóltak. Ezek a törvények „a történelmi, politikai rendezést szolgálták azon az alapon, hogy az ítéleteket a szuverenitását vesztett, diktatórikus kormányzás alatt álló országban, függetlenségében korlátozott bíróság, a tisztességes eljárás követelményeit mellőzve hozta, illetve a bűnfelelősség alapját képező jogszabályok és a joggyakorlat sem az akkor hatályos Alkotmánynak, sem az elfogadott nemzetközi szerződéseknek nem felelt meg”.
"Mint az köztudott…”-- érvrendszerváltó Alkotmánybíróság
A párhuzam e törvényekkel a határozat logikájában is csakis akkor állja meg a helyét, ha a semmisségi törvénnyel érintett időszak társadalmi viszonyaira is megáll. Az Alkotmánybíróság most úgy fogalmaz: „Köztudott, ...hogy 2006 őszén Magyarországon deklaráltan a jogállam keretei között, de azzal összeegyeztethetetlen események történtek.” Érvelése kontextusában ez nehezen olvasható másképpen (még ha Salamon bírónak ez is sikerül párhuzamos indokolásában), minthogy az Alkotmánybíróság többsége állást foglalt: 2006 őszén, a zavargások napjaiban Magyarország, legalábbis tartalmi tekintetben, nem volt jogállam, ellenkező esetben ugyanis a szöveg nem hordoz értelmet. Ha pedig ma az, akkor azóta forradalom, rendszerváltás történt, és a „mostani jogállam” számol le az akkori jogállamisággal „összeegyeztethetetlen” valamivel. Az előfeltevés kétségkívül téves, minden ismert társadalmi tény cáfolja, miközben ez a képtelenség – ahogyan az alkotmánybírák érvelnek – állítólag „köztudott”.
Az Alkotmánybíróság a továbbiakban a megoldatlanul hagyott alapproblémát hátrahagyva, feltűnő bőséggel idéz, a fordítással sem bajlódva, hol olaszul, hol franciául, hol pedig németül és angolul külföldi példákat, mégpedig a második világháború idején a kollaboránsok és az ellenállók által elkövetett büntetendő cselekmények jogkövetkezményeit elrendező jogi megoldásokból, továbbá ugyancsak felidézi az 1968-as diákmegmozdulásokat követően hozott francia, olasz és német törvényeket, valamint a vietnami háborúban a katonai szolgálatot megtagadók büntethetőségét feloldó amerikai jogi szabályozásokból. Csakhogy ezen esetek mindegyikében a jogalkotó nem semmisségi törvényeket hozott, hanem a semmisségi jogalkotással az alkotmányos minősítést tekintve nem összehasonlítható közkegyelmet gyakorolt. (Ezt a lehetőségét a magyar Alaptörvény*** is ismeri, a parlamenti többség tehát élhetett volna vele. Az alkotmánybírósági határozat is hivatkozik arra, hogy a testület megvizsgálta: alternatívát jelentett volna-e „egy hagyományos típusú amnesztia törvény” megalkotása, de a probléma elemzésére már, noha ez elkerülhetetlen itt -- rejtély, miért -- nem vállalkozott**** .) Holott a semmisségi törvényhozás és a közkegyelem, noha mindkettő büntetlenséget eredményez, aligha hasonlító egymáshoz. Amint Lévay Miklós alkotmánybíró különvéleményében helyesen állapítja meg: „A közkegyelem hatókörét a törvényhozás lényegében a politikai szándékra, az általa lényegesnek tartott értéktartományra utalással, szinte korlátozástól mentesen állapíthatja meg, ideértve a hátrányos jogkövetkezmények alóli mentesülést is.*****”
A különbség az lett volna, hogy a közkegyelem gyakorlásával a törvényhozó hatalom az alkotmányjogi keretek között maradva nem vonja kétségbe és persze nem semmisíti meg az igazságszolgáltatás döntéseit, de eltekint a büntetőjogi és szabálysértési szankciók alkalmazásától és azok összes jogkövetkezményétől. Amíg tehát az amnesztia ebben a tekintetben kíméletes megoldás, a törvényhozás eszközével semmissé nyilvánítás ellenben a legsúlyosabb határsértés. Aki tehát az amnesztia mellett foglal állást, a hatalmi ágak elválasztását, mint az alkotmányosság elemi követelményét ugyan nem feltétlenül tiszteli, de legalábbis szem előtt tartja. A hatalommegosztás modern rendszerében, mivel a végrehajtó hatalom és a törvényhozó hatalom kapcsolata szorossá vált, a bíróságok és az ítélkező bíró függetlensége kulcskérdéssé lett. Ismét egyetértően kell idéznünk a különvéleményt: „A bírói hatalmi ág kitüntetett helyet foglal el az államszervezetben, a minden külső befolyástól mentes független és pártatlan bírói ítélkezés feltétel nélküli követelmény, amely abszolút alkotmányos védelem alatt áll.”
Az Alkotmánybíróság az alkotmányossági megfontolásokkal szemben újfent alkotmányosan érthetetlen beszédmódra vált át, amikor így érvel: „az amnesztia törvények technikája sem volt egyszerűbb ... nem garantált volna problémáktól mentes, hatékonyabb megoldást”. Hogy mik lennének a jogerő áttöréséhez, a bírói függetlenség megsértéséhez mérve is hasonló súlyú alkotmányos problémák, el sem tudjuk képzelni, de a határozat ehhez semmiféle támpontot nem nyújt. Az akár külön elemzést is megérne, hogy mit keres egy ilyen probléma alkotmányjogi értelmezésében a „hatékonyság” szó.
Feloldhatatlan hiányérzetet okoz az is, amire a különvélemény ugyancsak felhívja a figyelmünket: "A jogalkotó nem indokolta meg, hogy miért tartja szükségesnek a jogerő áttörését…”
Amint ezt eddig is láttuk, a semmisségi törvények mindig történelmi korszakok fordulópontjain jutnak szerephez, jogállami alkotmányos kontroll alatt álló jogrendszerek evolúciós változásai esetében viszont nem. Ezeket a korszakhatárokat nem csak az eljárási garanciák hiánya illetve megléte, hanem az anyagi -- a bűnt definiáló -- jogszabályok mélyreható változásai is jelzik. A semmisségi jogalkotás korábbi hazai példái is igazolják ezt, hiszen pl. az állam és közrend elleni bűncselekmények miatti elítélések (1963-1989) megsemmisítésére szolgáltak. Azaz nem csupán a most ugyancsak hiányzó „diktatórikus kormányzás alatt álló országban, függetlenségében korlátozott bíróság” jellemzője az ilyen korszakoknak, hanem például a jogállamisággal összeegyeztethetetlen anyagi büntető jogszabályok is. Ezt a határozat megfogalmazói is tudták „Ennek megfelelően a semmisséget meghatározott időintervallumon belül elkövetett, az anyagi jognak megfelelően nevesített, politikai természetű vagy meghatározott politikai okból, célból elkövetett, illetve az adott típusú társadalmi rendszer védelmére konstruált (pl. tervbűncselekmények) bűncselekményekhez kötötték.” Mégsem látták be a döntést megszavazó alkotmánybírák, hogy az általuk alkalmazott történelmi analógia hibás. Ha ugyanis, mint ahogy döntésükkel állítják, a jogállami anyagi és eljárási szabályok mellett is semmisségi jogalkotás alkotmányosan indokolt, ez az eljáró bírák felelősségét is a legsúlyosabb mértékben vetné fel, azzal összevetve, mintha maguk az anyagi jogszabályok kötelezték volna őket az alkotmányosság követelményeivel ellentétes zsarnoki döntések meghozatalára. Ilyen felelősség azonban az elemi tények ismeretében kétségkívül fel sem vethető. Miután pedig a következtetés hamis eredményekre vezet, az előfeltételei is azok.
Egyszerűen tehát nem igaz a határozatnak az az állítása, amely szerint "Az Alkotmánybíróság ebben az ügyben a korábbi döntéseiben foglaltakkal hasonló álláspontra helyezkedett.”
Azok a semmisségi törvény alapján eljáró bírák, akik az Alkotmánybíróság eljárását kezdeményezték, kifogásolták a törvényi rendelkezések olyan bizonytalan tartalmú megfogalmazásait, amelyek sértik a normavilágosság alkotmányos követelményét. A törvény alkalmazására kötelezett bírák – az indítványok ismertetése szerint – részletesen érveltek álláspontjuk mellett. Az Alkotmánybíróság indokolása viszont, a diszfunkcionális idézgetésen túl, a minősítésre szorítkozott: „Az indítványokban megjelölt fogalmakat és meghatározásokat az Alkotmánybíróság nem találta a jogalkalmazás számára értelmezhetetlennek.” Ha nem, hát nem. Igaz, a határozat végén, a már említett külföldi amnesztia törvények idézésének konklúziójaként a testület még megtámogatta álláspontját. A magyar és a külföldi szabályozások között vont merész párhuzama szerint az igazságtételi cél megvalósíthatósága és megvalósulása kellőképpen ellensúlyozza az eszközével, vagyis a törvényszöveg világosságával kapcsolatos alkotmányossági fenntartásokat: „... az említett államok is sokban hasonló, a jogalkotás hagyományos, pontos nyelvezetéhez képest nem szokványos, első ránézésre kevésbé egyértelmű megfogalmazásokat alkalmaztak a belső béke megőrzése érdekében hozott rendelkezéseikben, ugyanakkor ezek a jogalkalmazás során kezelhetetlen problémát nem vetettek fel és céljukat betöltötték.”
Ez az új típusú alkotmányjogi érvkészlet láthatóan kívül áll az alkotmányosság szempontjain. Az Alkotmánybíróság így zárja indokolását: "Mivel az ilyen természetű ... döntések kivételes jellegűek és az előbbiekben szükségképpen – az igazságosságra hivatkozva – egy különleges helyzet politikai és jogi kezelésének az igénye dominál, ezért ennek a mércéje nem lehet kizárólag az alkotmányos büntetőjog... Ezt, és az ügy lezárásához, valamint a társadalmi megbékéléshez fűződő közérdek szempontját az Alkotmánybíróság nem hagyhatta figyelmen kívül.”
Megint csak önleleplező a textus. Az alkotmányos büntetőjog fogalma helyében -- amely az első alkotmánybíróság egyik legemelkedettebb határozatában nyerte el mindenkire kötelező értelmet --, itt az a közérdek lép, amelyről nagyjából annyit tudunk, hogy definiálhatatlan, jelentése ismeretlen.
Jogpolitikai indokok?
Az Alkotmánybíróság eljárását húsz bíró kezdeményezte. A határozat szerint a tömegmegmozdulásokkal kapcsolatban 38 személyt, köztük 22 civil magánszemélyt ítéltek el jogerősen. Ezek szerint tizenhat hatósági személy bűnösségét is megállapították a bíróságok, ami önmagában is kételyeket támaszt abban a tekintetben, hogy ezek az ítéletek nem jogállami körülmények között születtek meg. A számok egyrészt arra is felhívják az értelmező figyelmét, hogy feltűnően kevés ügyre volt hatással a semmisségi törvény, másrészt azt is mutatják, hogy az ezekben az ügyekben eljáró bírák kiálltak saját ítéleteik, és -- meggyőződésük szerint-- az ítélkezés függetlensége mellett is. Az Alkotmánybíróság viszont valamennyi bírói indítványt megalapozatlannak ítélte. Az Alaptörvény és az alkotmányosság érvényesítéséért felelős bíróság rendben valónak találta, hogy a kormánytöbbség semmisnek nyilvánítsa a büntető- és szabálysértési ügyek eldöntéséért felelős bíróság jogerős határozatait, és a bíróságot meghatározott tartalmú döntés meghozatalára kötelezze. Ezzel nézetünk szerint maga a bírói függetlenség maradt bírói védelem nélkül, az Alkotmánybíróság nem volt képes a bírói hatalom védelmére. A tények pedig azt mutatják, hogy az alkotmányellenes törvény és annak alkotmánybírósági oltalom alá helyezése helyett a jogalkotó, akárcsak bírája több alkotmányosan korrekt megoldás közül is választhatott volna. A magunk részéről 2006-ban nem csak a rendőri jogsértéseket bíráltuk határozott hangon, de azt sem zárjuk ki, hogy akár hamis rendőri tanúvallomások alapján is születhettek téves bírói döntések. Ilyen alacsony ügyszám mellett a legkézenfekvőbb, igaz, kevésbé teátrális megoldás a perújítási eljárások alkalmazása lett volna. A büntetőeljárásról szóló törvény szerint ugyanis perújítási ok a hamis, vagy hamisított bizonyíték felhasználása. Ennek a megoldásnak a korábban elemzett közkegyelemmel szemben egyébként több előnye is van, mert míg a közkegyelem alkalmatlan az egyénre szabott jogi-morális elégtételre, addig a perújítás ennek éppen adekvát eszköze. A közkegyelem esetén a kegyelemben részesített a büntetés alól ugyan mentesül, de a bűnelkövetés morális terhét továbbra is hordozza, míg a perújítás eredményeként ettől szabadul.
Lehetséges következmények
A következmények a jövőre nézve is nehezen beláthatóak. A rossz alkotmánybírósági érvelés nem csak az Alkotmánybíróság tekintélyét rombolja, hanem rendszerint hatalmát is csökkenti. Ennek éppen jó példája az itt bírált határozat. Vajon milyen érvei lesznek az Alkotmánybíróságnak akkor, ha legközelebb éppen az Alkotmánybíróság valamelyik döntését semmisíti meg törvénnyel az Országgyűlés? És mit tesz majd az Alkotmánybíróság, ha a Fidesz választási vereségét követően az új parlamenti többség majd jó okkal hivatkozik arra, hogy a Nemzeti Együttműködés Rendszerének uralma idején „a jogállam keretei között, de azzal összeegyeztethetetlen események történtek”, amiért is a szocialista politikusok korrupciós ügyeiben hozott, a bűnösséget megállapító ítéletek mindegyike a törvény erejénél fogva semmis.
A mostani eset, lássuk be, annál is súlyosabb helyzetet idézett elő, mint az, ami már megtörtént, és önmagában szintén képtelenség, hogy hovatovább rutinszerűen, az Alaptörvényével írja felül az Országgyűlés az alkotmánybírósági döntéseket, vagy amikor hatályon kívül helyezi a korábbi határozatokat, amivel egyébként opportunus módon jórészt meg is békélt már ez az Alkotmánybíróság.
Az Alkotmánybíróság méltatlan helyzetbe juttatta a bíróságokat, beleértve önmagát.
A szerzők az Eötvös Károly Intézet Közpolitikai Intézet munkatársai
* 24/2013. (X. 4.) AB határozat
** A 2006 őszi tömegoszlatásokkal összefüggő elítélések orvoslásáról szóló 2011. évi XVI. törvény.
*** 1. cikk (2) bekezdés j) pont.
**** A magyarázatot talán ott találjuk, hogy ezt a testület, egyszerűen szólva, képtelen volt megindokolni.
***** A különvéleményhez csatlakoztak Bragyova András és Kiss László alkotmánybírók, a határozat nyilvánvalóan védhetetlen szakmai tartalmára tekintettel egyszerűen érthetetlen, hogy Paczolay Péter elnök, és legalábbis meglepő, hogy -- az utóbbi időben gyakran színvonalas szövegekkel jelentkező -- Stumpf István alkotmánybíró a határozatot és nem a különvéleményt jegyzik.
