Az ügyvéd nem a bűnt védi, hanem a bűnös embert, esetenként pedig azt az ártatlant, akit bűnösnek hisznek. Bárki kerülhet olyan helyzetbe, hogy - akár tévedésből – az állami büntető igazságszolgáltatás arzenáljával találja magát szembe: még csak nem is kell bűnt elkövetni ahhoz, hogy valakinek élete során egyszer szüksége legyen védőügyvéd segítségére.
A büntetőeljárási szereplők összességének a feladata, hogy igazságot szolgáltasson: a döntést a bíró hozza, és azért, hogy ezt ne csupán egyoldalú, a vád által előterjesztett információk alapján tegye, szükség van valakire, aki az eljárás hibáira, a vád bizonytalan pontjaira, az enyhítő körülményekre felhívja a figyelmet. A bíró, az ügyész és a védő együtt alkotja azt a rendszert, amelyben esély van egy igazságos döntés megszületésére.
A büntetőeljárásban egy óriási állami apparátus – a nyomozó- és a vádhatóság – áll szemben valakivel, aki az esetek legnagyobb részében teljesen járatlan a jogban. Évszázadok óta egyértelmű a jogtudósok és a gyakorló jogászok számára: a terheltnek szüksége van szakértő segítségre ahhoz, hogy az eljárás tisztességes, az ítélet pedig igazságos legyen, hiszen ahogy például a móri ügy mutatta, erre néha még a védői közreműködés sem garancia.
Amikor tehát a védőügyvédek a legjobb tudásuk szerint mindent megtesznek azért, hogy védencük – legyen bár balesetet okozó sofőr, vagy vesztegetési ügy gyanúsítottja, bolti eladó, vagy politikus – a törvénynek megfelelő eljárásban a törvénynek megfelelő bírói ítéletet kapjon, alapvető kötelezettségüknek és ügyvédi esküjüknek tesznek eleget. Szemben Lázár János álláspontjával, azon dolgoznak, hogy a védelemhez való alkotmányos jog ne csak hangzatos szólam, hanem mindenkit megillető, tényleges garancia legyen.
Az igazságszolgáltatást nem a védőügyvédektől kell megvédeni, hanem azoktól, akik akár tudatlanságból, akár politikai haszonszerzés érdekében – bármilyen ügycsoport vonatkozásában – elvennék ezt a létfontosságú garanciát a büntetőeljárás alá vont személyektől.
