Kedves Emberek, a Szabadság tér Hősei,
Deklamáció vagy reflexió: az itt a kérdés. Az ember álljon-e fel a hordóra, hogy belekiáltsa a nagy semmibe az igazságot? Vagy próbáljon válaszolni. Ez nem olyan tüntetés, mint a többi és nem olyan helyzet, mint amilyen a többi. Ami itt immár nyolcvannégy napja (egy fájóan hiányzó folyamatos, a jelenig húzó befejezetlen igeidő kellene ide) állandósulva megtörténődik. Szeretnék rögtön a közepébe vágni, hátha sikerülhet a lényegről beszélni.Mi történik itt?
Az eddig nyolcvannégyszeresen is egyetlen, itt hangzó mondat a hegyi beszéd morális radikalizmusát követi. Nincs itt egyrészt-másrészt csak „igen, igen, nem, nem” beszéd. Ez igen, ez elismerendő! A siker kapuja, ahogy mondani szokták, immár önök mögött van és már új horizontok nyílnak. Mert néhány száz ember elszántsága nemcsak hegyeket mozgat, de lám, a rendesen részvétlen szíveket is megnyitja. Önök egy egészen racionális politikai számítást érvénytelenítettek. A kormányzat nagy züllöttségében politikai bázisát ezzel az emlékművel is egészen jobbra próbálja szétterjeszteni, remélve hogy középen, szerencsétlenkedő ellenfelei miatt sem lehet vesztenivalója. Csakhogy az Önök elszántsága megcsillantja a morál nagykoalíciójának legalább a lehetőségét. Ez az értelme a már nyolcvannégy napja hallatszó igen, igen, nem, nem beszédnek, hiába hogy a félteértés vizei felett, alattomos zátonyok és érdes sziklafalak között zeng.
Lehet, hogy ezt a szózatot, hiába az eléjük hamisított főangyal, az egyházak többsége nem hallja meg, mert a kassza- és hatalomgép csilingelése ma még kedvesebb nekik a morál hangjánál. De azért a tekintélyes, gondolkodó öreg konzervatív katolikus pap és a művészettörténész, meg az akadémia teljes osztálya már meghallotta. Önök tehát, noha már itt magasodnak az orrunk előtt ezek a valamelyik sírkövesnél készülhetett műkő oszlop-torzók, már győztek. A semmit karcoló oszlopok legfeljebb saját magányukat emelik magasra, míg az emlékezés helyén győztesen itt alacsonykodik az eleven emlékmű.
A hamis mesét mesélő monumentum erőlködése már most hiábavaló, akár el is készülhet, az már mindegy egészen. Helye a budatétényi szobortemető. Ami pedig ma kicsiny, az eleven emlékmű viszont, megnőnie sem kell, megmarad.
Még nincs vége. Amivel nap mint nap szembe kell néznünk, nem a tüntetőket zaklató és az utolsó, 56-os forradalmunk halálraítélt hősét rabosító ránk küldött rossz rendőr, hanem a ránk küldött szavak. A nem-gondolkodás és a rossz gondolkodás szavai: amelyek azt mondják, hogy ez az igen, igen, nem, nem beszéd csak olyan pesti hisztéria lenne, melynek okozói és talán áldozatai is vagyunk, és nem másra, arra tennénk itt kísérletet, hogy a magyar bűnöket a német bűnök elé toljuk. Meg hogy az emlékmű ügye „nincsen a legfontosabb ’témák’(!) között”. Az első tán szóra is alig érdemes, ismerjük Závada Pál új regényéből és értelmező szavaiból a „totális traumát”, melyben „gyilkossá kell válni”, miközben a bűnös sorsokat is megértő regénye szerint nincsen soha felmentése a gyilkosnak.
Tudjuk mi, hogy a birodalmi sas mögött merre röpködött a magát Gábrielnek, szépnek és szelídnek nevező szárnyas lény, hogy merre vezetett alacsony röpte miután Jugoszláviával örök barátságot fogadott. Láttuk a hamis Gábriel jogfosztó törvényeit és láttuk őt nehéz szárnyain vitorlázni Kőrösmező, majd a megszállt ukrajnai és galíciai falvak fölött.
De ha bevalljuk a vétkeket, megváltozunk mindannyian.
Ha a birodalmi sas időközben, évtizedek gyászmunkájával erős, sikeres Németországot épített fel, a szárnyas lényként ábrázolt Magyarország eddig miért nem? A turul annyit tud csak, hogy ráfogja a sasra? Erre legyünk büszke magyarok?
***
Kérdezzük meg, mitől fontos és mitől nem fontos az egyik vagy a másik téma!
A környezetvédő honnan tudja, hogy a lápi póc a fontosabb és nem éppen huszonöt emelet gát? Vajon személyes tétünket miért a fejét a medvehagyma zöld szőnyege fölé emelő kis bordó virágra, a bánáti bazsarózsára tettük, és nem az állítólag az egész NATO biztonságát szavatoló és a hegyen magasodó távolbalátó vas és acél radarkoronára.
Jártam Auschwitzban. Nem is akartam én oda elmenni, nekem elég volt volna a fénykép, rábeszélő krakkói barátaim vittek magukkal. Télutó volt, kopár hideg. Noha minden tagom sajgott, azért férfiasan ténferegtem a jól konzervált és karbantartott létesítményekben és közöttük. Azután, mikor már minden néznivalót megnéztem, végre elindultam, hogy a látványt hátra hagyjam. A szemem sarkát először csak akkor töröltem, hátam akkor rándult meg, amikor az Auschwitz üzem és a kapu között félúton a földig hajló nehéz felhőkkel teli ég alatt, az ugyancsak szürke félig fagyott meddő földön megláttam az élet egyetlen esetét, egyetlen sárga virágú krókuszt: Isten közönyének vagy bűntudatának jelét. És az égről, mint a barokk templomok oltárképein, keskeny fénypászma hullott a földre, a napsütötte sáv meg éppen elérte a virágot. Leguggoltam, hogy lássam ahogy két centis fehéren erezett levelei megszúrják az eget. Ennek az eleven emlékműnek a perspektívájából is ránézhetek most a német megszállásnak ezzel a pillanattal is megszüntetett emlékművére.
***
Léteznek kivételes helyzetek, amelyek megváltoztatják a gyász személyes intimitását.
Aligha lehet felemelőbb, mint az áldozatok, vétkesek és elkövetők leszármazottainak közösen átélt gyásza. Az Önök eddig eltelt nyolcvannégy napja ennek a pillanatnak eljövetelét ígéri. Sőt az is lehet, hogy ez a pillanat itt van.
