Amikor a költségvetés egésze veszíti el közvagyon jellegét

A parlamenti költségvetési jogot megjelenítő idézet az 1848. évi III. törvénycikkből származik. Már a reformkorban is magától értetődő alkotmányossági követelménynek tekintették, hogy az állami bevételek felhasználásáról a végső döntést a parlament hozza meg. A közpénzek sorsát, az adott évre meghatározó költségvetés elfogadását nem véletlenül utalják az alkotmányok világszerte a törvényhozó hatalom hatáskörébe: alapvető fontosságú kérdés, hogy az állampolgároktól beszedett adóbevételek ne a kormány magánkincstáraként szolgáljanak, hanem azokat a nyilvánosság számára is átlátható módon, kizárólag megfelelő politikai konszenzussal igazolt célokra használják fel.

A törvényhozó hatalom eddigi megnyirbálása után az Országgyűlés ezen klasszikus hatásköre került most veszélybe az államháztartási törvény módosításáról szóló törvényjavaslat miatt, amely lehetőséget adna a kormánynak arra, hogy a „kiemelt közfeladat” ellátására többet költsön, mint amennyit arra a parlament jóváhagyott.

Bár az indokolás hangsúlyozza, hogy az Országgyűlés költségvetési jogait a kormány ezzel a gyakorlattal nem üresítheti ki, azonban a javaslat éppenséggel erre vezet, hiszen annak puszta lehetősége, hogy a parlament által jóváhagyott forrásfelhasználást a kormány menet közben, parlamenti ellenőrzés nélkül változtathassa meg, ezt jelenti. Ezen a javaslatba épített látszatgaranciák nem változtatnak.

A parlamentarizmus lényege szerint a kormány felelős az Országgyűlésnek, azaz bírnia kell a parlament bizalmát. Ennek a támogatásnak az egyik legfontosabb eleme a kormány által benyújtott költségvetés jóváhagyása, aminek a kikapcsolásával a kormány ki akar bújni a felelősség alól.

A javaslat értelmében a költségvetési törvény módosítása helyett, parlamenti vita keretein kívül, a nyilvánosságot megkerülve, a források – eredeti céljuktól eltérő – felhasználásáról utólag fogunk értesülni, ha értesülünk egyáltalán.

Álláspontunk szerint az a felhatalmazás, hogy a kormány gyakorlatilag bárhonnan bárhova, a költségvetési törvény módosítása nélkül átcsoportosíthat forrásokat, olyan széles mozgásteret biztosít, amely a rendeleti költségvetés gyakorlatát jelentheti. A korábbiakat követő, újabb hatalomkoncentráció sérti az alkotmányosság eszméjét, mert lehetővé teszi, hogy a kormány sajátjaként rendelkezzen a központi költségvetés forrásaival. A javaslat elfogadásával a kormány számára ezentúl nem a költségvetési törvény, hanem az eddigiekben sem tapasztalt önmérséklet jelent majd egyedül korlátot a közpénzek felhasználásában. Arra senki ne vegyen mérget, hogy ez elegendő lesz.