Modernitás, demokrácia, szabadság, önkormányzás (állásfoglalás)

Az önkormányzás történeti és logikai összefüggései

Valaha jobbágyok ajkán kelt, de megint időszerű a szép mondat: „A városi levegő szabaddá tesz.”, akárcsak a falvak önkormányzása.

A vármegye századokon át volt a rendi előjogok védelmezője és ennek folyományaként a nemzeti függetlenség egyik utolsó fészke. Azonban Európa északi tájaival ellentétben nálunk a 19. század közepén, amikor előbb az uralkodó és a kamarilla esküszegő cselszövése ráküldte a „kedves bánt”, Jellasics táborszernagyot az alkotmányos magyar kormányra, majd a dualizmus gyors züllésével végleg szertefoszlott annak lehetősége, hogy a rendiség kopott kulisszái összeegyeztethetők lehetnek a modern alkotmányos demokrácia működésével. Ennek voltak előzményei, a vármegye korábban is hordozott anakronisztikus vonásokat. A modernitást képviselő II. József által elrendelt és 1784 és 1787 között megtartott első magyarországi népszámlálás ellen, amely előírta, hogy végre a birodalomban a házakon legyen házszám, a vármegyék tiltakoztak: „A Komárom megyei nemesség mégis azzal a felterjesztéssel élt, hogy ha már nemesi lakjaikat a köznép házaival így egy kalap alá veszik, legalább fekete helyett zöld festéket használjanak esetükben.”[1] II. József fricskája szellemes, modern és tökéletes is volt. A Burg épületeire is ugyanolyan színű fekete házszám került, mint a falusi köznép apró zsindelytetős házaira.

Nálunk, a történelem úgy hozta, hogy a köztársaság, a szabadság, az önkormányzatiság eszméi elválaszthatatlanok lettek (az alkotmányos magyar állam mostani felszámolása miatt a kölcsönös feltételek sora persze folytatható, mert aligha tagadható, hogy sajtószabadság nélkül sincs önkormányzatiság).

Batsányi és Petőfi plebejus feudalizmus-kritikája, határozott republikanizmusuk annak idején még ritkának számított. „Ti is, kiknek vérét a természet kéri,/ Hív jobbágyitoknak felszentelt hóhéri!/ Jertek, s hogy sorsotok előre nézzétek,/ vigyázó szemetek Párizsra vessétek!” (Batsányi, A franciaországi változásokra, Kassa, 1789.)

„Ez egyszer csak annyit mondok:/ Jó soká voltunk bolondok, Legyen egy kis eszünk végre,/ Másszunk a király képére./ Éljen,/ Éljen a köztársaság!”  (Petőfi, Itt a nyilam! Mibe lőjjem? Debrecen, 1848. december)

Petőfi minden gesztusa a zsarnokság tagadása, az őt követő zsarnokok mégis, mintha a Petőfisándorság csak levedlett kígyóbőr lenne, bújtak hamis Petőfibőrökbe. Rákosi 1953-ban addig példátlan költségvetéssel gyártatta le a maga Petőfijét, a még Révai szerint is vacak Feltámadott a tenger-t. A Rákay-féle Most vagy soha eddig 4,5 milliárdja szintén képtelen összegből lesz bizonyosan rossz.[2]

A különbség csak annyi, hogy Rákosi, szemben Orbánnal, Illyésre és igaz, például szovjet szakértő révén is rövid pórázon tartott, de kiváló filmesekre bízta a maga hazug Petőfijét. (Rákosi és Orbán politikai dilemmái is hasonlítanak: nehogy már a Petőfiölő orosz hadsereggel szemben esetleg ellenszenvet keltsen a Nagy Petőfi Film.)[3]

Tragikus és vicces is a sajáthasználatú Petőfit építő Orbán őszinte önvallomása „Számunkra a köztársaság egy üres szó, (...) az csak egy ruha, valójában a nemzet a test, azon a köztársaság a ruha, az emberek, azok a nemzetben élnek a köztársaság legfeljebb a ház, amiben lakunk… A mi jövőnk a nemzetben van, nem a köztársaságban…” – mondta még ellenzékben, 2006-ban(!) a Magyar Rádióban.[4] Holott a Bibó Kollégiumban eszmélő Orbánnak nem csak Petőfit, de olvasnia kellett ifjúkori rajongásának tárgyát, Bibó Istvánt is, aki a köztársasági és demokratikus önkormányzásról több helyen szépen és félreérthetetlenül szólt: „A magyar közigazgatás egyik történeti összetevője a vármegyei nemesi igazgatás… Ez az igazgatás egy merőben uralmi szellemű, a rideg célmegvalósítás jegyében folyó igazgatási módszert jelentett, amely nem tudott sem szakszerűen elmélyült ügyintézéssé, sem az igazgatottak bevonásával folyó demokratikus önigazgatássá finomodni.” (Kiemelés tőlünk: Bibó István: A magyar közigazgatás történeti összetevői)[5]

Orbán 2010-ben megalapított új állama hatalmi-intézményi és széllelbélelt nyelvpolitikai háborút folytat a köztársaság, a demokrácia, a modernitás és az önkormányzás ellen. E pusztítás mai célpontjai a bevételeiből kiforgatott, anyagilag kirabolt, intézményeitől megfosztott, mégis a közjogi autonómiák utolsó hatalmi bázisát jelentő települési önkormányzatok. Az autokrata állam most a köztársaság maradékainak, a választott önkormányzatok lépésenként végrehajtott felszámolására tör.

Tegyük hozzá, minden mai magyar demokrata, legyen bár arisztokrata ivadék, büszke arra, hogy „…ma Magyarországon, ha valaki nem tudná, nincsen arisztokrácia, nincsenek arisztokraták (legföljebb látogatóban). Olyanok vannak néhányan, kiknek az apjuk, nagyapjuk (és így tovább egy ideig) arisztokrata volt. Én is ilyen vagyok. Amúgy magyar író, republikánus… Az örökség lehetne az önismeret tükre, de nincs örökség. Bizonytalan turkálás van a régi holmik közt, azt gondolva, ez a hagyomány. Pedig ez csak bizonytalanság, személyes és történelmi bizonytalanság. Bizonytalanság és gyávaság. Mert szembenézni a hagyománnyal, az bátorság is.”[6] (Esterházy Péter: A vereség)

Az önkormányzatok, valamint a demokrácia, a modernitás és a köztársaság ügye Magyarországon elválaszthatatlanul összetartozik. Orbán 2006-ban már meghirdetett, majd 2010-ben létrehozott új állama leszámolt a köztársasággal és az annak lényegét jelentő autonómiákkal, így lépésről lépésre az önkormányzatisággal is.

Nincs már köztársaság. 2012-ben a köztársaság megnevezés eltűnt a hivatalos iratokból. Az Alaptörvény Alapvetése szerint „HAZÁNK neve Magyarország” (A. cikk) a 2011. április 18-án elfogadott és 25-
én kihirdetett Alaptörvény szerint. Pedig annak, aki alkotmányt ír, tudnia kell, hogy az „ország” „állam” „haza” szavak jelentése nagyon is különböző.[7] Annyira-amennyire csak az indoklás próbál értelmesen beszélni: „[a] Javaslat világossá teszi, hogy a magyar állam neve Magyarország.”

Orbán 2010 utáni első kiválasztott elnöke szellemesnek gondolt bon mot-ja szerint, elvétve intézményi feladatát, személy szerint nem alkotmányos fék, hanem motor akart lenni az akkor gyártott NER-kocsiban. Mivel ez elnöki programnak pont nulla, ezért pótcselekvésként édes anyanyelvünk tudományos alapú művelését(?) tűzte ki elnöki programjául. Ezt első útján a hegyeshalmi Paprika Csárdában jó hatalmi-politikai szimattal, de nyelvtani tekintetben alternatív módon így fejezte ki: "Első álamfői látogatásom első álomásán. Köszönettel: Schmitt Pál, 2010. szept. 7."[8]

A nyelv és politika kapcsolatát az öt szóban elkövetett két súlyos helyesírási hiba úgy mutatja, mint az, hogy titulusával ellentétben, szerinte már nem az éppen eltörölt köztársaság, hanem az állam (szerinte: álam) képviselője.

Legutóbb, 2023. február 28-án Hiller István képviselő szellemes, latin mondatokkal teletűzdelt napirend előtti felszólalásában szólt így: „Hát ismét eljött a főispánok kora! Lépést kell tartani a változásokkal, így felszólalásomat én is ennek megfelelően teszem meg”. Mivel a középkori Magyarországon (egészen a polgári átalakulásig) a hivatalos nyelv a latin volt, a kormányzati haladást követve Hiller maga is rálép a feudalizmus felé vezető útra. Kövér házelnök erre őszintén annyit jegyzett meg, hogy semmit nem értett abból, amit Hiller beszélt. Rétvári Bence a kormány részéről erre annyit bírt mondani, hogy a liberálisok csak gúnyolódni tudnak, amit a békés természetű nemzeti oldal viszont eltűr. Amúgy pedig azért nevezték át vármegyéknek a megyéket és főispánoknak a megyei kormányhivatalok vezetőit, mert ezek az elnevezések Szent István idejében születtek! Jogos kérdés, hogyha létezik még hazánkban kollektív történelmi emlékezet, akkor a rendiség megszűntekor a lakosság 95%-át kitevő nemtelenek, a jobbágyok, zsellérek, iparosok, munkások, városi polgárok, romák, nemzetiségiek és a Fölszállott a pávát ismerő versolvasók ivadékai, milyen érzésekkel néznek fel ma a vármegye-házra.

Az archaizáló nyelvvel ügyetlenül elfedett, a köztársaságot, az autonómiákat és az önkormányzatiságot felszámoló, rendszerré összeálló autokrata állami politika üres és helytelen. Sem eszméje, sem ízlése. Az erre adott választ és értelmezést, szokás szerint, Adynál találjuk: „…patrióta képzelgéseink üstökénél lehet bennünket legjobban megfogni. Ez a bűnünk burjánoztatta föl a csaholó hazafiságot. Ezért utazik reánk minden csalás ámítás, hazugság és cselvetés a hazafiság nevében. Ez a húr mindig meghat és mindig megfog bennünket. A lényeget és valóságot nem keressük, mihelyst hazafisággal csaholják hazug módon tele a fülünket.” (Ady Endre: Csaholó hazafiság, Nagyváradi Napló, 1902, július 5.)[9]

A mai helyzet és a tennivalók

Az önkormányzás, különös tekintettel a települési önkormányzatokra, amelyek a demokrácia folyamatos közösségi tanulással épített, azaz a helyi választói közösségekkel folyamatos párbeszédben megújuló intézményeinek rendszere, a demokratikus állami berendezkedés egyik alapja. E minőségében fontos és közös európai ügye az Európa Tanácsnak és az Európai Uniónak is.

Az Európa Tanács egyezményei általában, így a Helyi Önkormányzatok Európai Chartájáról szóló Strasbourgban, 1985. október 15-én kelt egyezménye is, az alkotmányos minimumkövetelményeket határozza meg. Ezt az egyezményt az 1997. évi XL. törvénnyel hirdette ki az Országgyűlés. Az egyezmény preambuluma, amelynek szellemét, intencióit, szabályait is sértik a magyar állam politikái, a területi önkormányzatokat minden demokratikus társadalmi rendszer alapintézményeként jelöli meg.

Az egyezmény a települési önkormányzás terjedelme tekintetében leszögezi, hogy „A helyi önkormányzatok - jogszabályi keretek között - teljes döntési jogosultsággal rendelkeznek minden olyan ügyben, amely nincs kivonva hatáskörükből és bármely más közigazgatási szerv hatáskörébe sincs utalva…közfeladatokat általában elsősorban az állampolgárokhoz legközelebb álló közigazgatási szervnek kell megvalósítania…A helyi önkormányzatok hatásköre általában teljes és kizárólagos.” (4.§).

A jogállami alkotmány a helyi önkormányzáshoz való jogot helyesen, kollektív alapjogként szabályozta, ami még így szólt: "A község, a város, a főváros és kerületei, valamint a megye választópolgárainak közösségét megilleti a helyi önkormányzás joga. A helyi önkormányzás a választópolgárok közösségét érintő helyi közügyek önálló, demokratikus intézése, a helyi közhatalomnak a lakosság érdekében való gyakorlása.” (42. §).

Ennek helyén az Alaptörvényben azt találjuk, hogy „a helyi közügyek intézése és közhatalom gyakorlása érdekében működnek önkormányzatok” (31.§).

A demokratikus önkormányzás felszámolását, és az alkotmányos célt is pontosan írja le a XIII. kerület polgármestere: „A 2010-től kezdődő Orbán-korszak kormányai a ’jó kormányzás’ megteremtésének hangoztatása mellett a demokratikus jogállami, decentralizált, a fékek és ellensúlyok rendszerét érvényesítő államrendszert egy egyeduralmi, „felülről vezérelt” hatalmi rendszerré alakították át, amely nem viseli el a szervezetében, döntéshozatalában önálló, a helyi közösség tulajdonával önállóan gazdálkodó, az állam hatalmával szemben ellensúlyt jelentő önkormányzati rendszert…A demokratikus Magyarországnak európai értékeken alapuló önkormányzati rendszerre van szüksége, amelyben a Helyi Önkormányzatok Európai Kartája nem az attól való eltérés viszonyítási alapja, hanem annak elveit, rendelkezéseit nem csak formálisan, hanem tartalmilag is érvényesíti.”[10]

A legutóbbi önkormányzati választások sikere be nem teljesedő reményt keltett az ellenzékben arra, hogy a 2022-es országgyűlési választásokon, igaz, egyenlőtlen küzdelemben, annak ellenére is le lehet váltani a NER-t, hogy annak a nem demokratikus rezsimekre, választási autokráciákra jellemző törvényi, gazdasági, politikai zárványai rég megteremtődtek. Az újabb Fidesz-kétharmadot az autokrata rezsim túlélését szolgáló példátlan garanciák csak részben magyarázzák. Ugyanakkor friss kutatások[11] is megerősítik, hogy helyi szinten a magyar társadalom nem jelentéktelen hányada még mindig demokrata elköteleződésű, a kormánnyal szemben kritikus részének mobilizálhatósága, társadalmi mozgalommá szervezhetősége tekintetében 2019. ősze után sem történt jelentős, visszafordíthatatlan romlás.

A parlamentarizmus felszámolását követően a választóhoz közelisége miatt, az önkormányzati választásnak maradt meg a legnagyobb tétje.

Mindazonáltal 2022 tavaszán a demokratikus ellenzékre azzal együtt szavazott majdnem kétmillió honfitársunk, hogy az ellenzék számos politikai hibát vétett a kampányban. Ezek az állampolgárok az Orbán-rendszerrel szemben évek óta érzett elemi elégedetlenségüket lényegében egyszeri alkalommal, kizárólag a szavazófülkékben tudták kifejezni és megélni, ugyanis sem a választások előtt, sem az azóta eltelt időben nem alakultak ki a NER központosított, korlátlan erőforrásokkal rendelkező autokrata struktúrájával szemben autentikus alternatívát kínáló, alulról szerveződő, vidéki hálózati formában is létező demokratikus ellenzéki közösségek.

Az ellenzék sürgető feladata a minél korábban megkezdendő felkészülés a csalárdul összekapcsolt két 2024-es választásra, amely küzdelmekben az ellenzéki pártok az önkormányzatin egymásért, az európain egymás versenytársaiként lépnek fel.

A jó (elfogadható) eredmény érdekében tisztázniuk kell az önkormányzati választás ellenzéki sikereinek és persze az időközi választások nagyrészt szomorú kimenetének okait. Például, mi mindent kellett volna másként csinálniuk, mivé lehetett volna a „Szabad Városok Szövetsége”, ha több lenne szóvirágnál, továbbá, hogy egy példát említsünk, mit tehettek volna együtt az ölükbe hullott önkormányzati sajtó birtokában?

A jövőbe tekintve pedig szükség lesz a pártok közötti megállapodásokra, amelyek nemcsak a pártok által jelölt, továbbá a pártoktól független ellenzéki jelöltek támogatásáról szólnak, de a közös kampány (sőt program) és a verseny elveiről is: Fontos döntéseket kell hozniuk például arról, hogy az európai parlamenti választásokon az ellenzéken belül a saját képviselőik eddigi teljesítményére, Európa-politikájukra, jelöltjeik hozzáértésére koncentráló pozitív kampányt folytatnak. A negatív kampányt pedig a kormánypárttal szembeni küzdelemre korlátozzák. 

Komolyan kell venni a helyi demokrácia további csorbításáról, a polgármesterek közvetlen választásának megszüntetéséről, a főispánok prefektusi jogköreiről szállongó híreket. Ezekre minél hatásosabb politikai válaszokat kell keresni.

Az Eötvös Károly Intézet mint az alkotmányosság egészével, a demokratikus, jogállami kultúra fejlesztésével foglalkozó egyetlen magyar jogi think tank olyan programhoz keres partnereket, amelynek célja, hogy az önkormányzati választásokhoz kapcsolódó állásfoglalásokon, elemzéseken keresztül szellemi-szakmai hozzájárulást adjon a demokratikus ellenzéki sikerhez. Meggyőződésünk ugyanis, hogy a 2024-es önkormányzati választásokon az ellenzék nemcsak megismételheti, de túl is szárnyalhatja a 2019-es helyi választásokon aratott sikereit, egyúttal komoly hátországát jelentheti a NER leváltásnak, s azzal együtt a demokrácia, a jogállam újraépítésének. Ehhez azonban a hagyományos politikai szervezeti keretek – lévén a Fidesz választásról választásra a politikai váltógazdálkodást kizáró versenyfeltételeket teremt –, bár szükségesek, de nem elégségesek. A kormánypárt újabb kétharmados győzelmének egyik súlyos tanulsága, hogy helyi szinten nincs kiépítve, megerősítve az a bizalom, amely elengedhetetlen feltétele annak, hogy az állampolgárok egy már jól ismert, a javukat ugyan nem szolgáló, de mégis kiszámítható autokratikus rendszer helyett új alternatívát választhassanak.

E program megvalósítása érdekében azt tervezzük, hogy a projekt eredményeit a nyilvánosság lehető legszélesebb köre elé tárt szakmai állásfoglalások formájában a közösségi médiában és egyéb csatornákon is közöljük. A program megvalósításában szakmai együttműködő partnerünk többek között a Magyar Önkormányzatok Szövetsége és más szakértők mellett Pálné Kovács Ilona jogász, politológus, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja, valamint Gulyás József, volt országgyűlési képviselő (több ciklusban az Ogy. önkormányzati bizottságának tagja), volt önkormányzati vezető (Szentendrén és Pest Megye Önkormányzatánál), jelenleg a MÖSZ stratégiai tanácsadója.