Felhívás az olvasónak!
Egy-egy elemzésünk, állásfoglalásunk jelképes örökbefogadásával Ön is támogathatja munkánkat! Amennyiben élni kíván a lehetőséggel, az alábbi számlaszámokra utalással teheti meg:
- Forint utaláshoz: 11600006-00000000-78417407 (IBAN: HU56 1160 0006 0000 0000 7841 7407)
- Euro utaláshoz: 11600006-00000000-78416231 (IBAN: HU89 1160 0006 0000 0000 7841 6231)
- USD utaláshoz: 11600006-00000000-78416303 (IBAN: HU85 1160 0006 0000 0000 7841 6303)
Támogatás esetén kérjük, küldjön egy üzenetet az info@ekint.org email-címre, amelyben tájékoztat minket arról, hogy név szerint is feltüntethetjük-e Önt az intézet által kiadott írás örökbefogadójaként.
Megtisztelő támogatását nagyon köszönjük!
***
Majtényi László: Önkormányzat és sajtószabadság
Alig van a sajtószabadsághoz
fogható demokratikus érték. De amíg a francia forradalom emberi jogi
dokumentumának magasztos szavai „az ember legbecsesebb jogaként” határozza meg
a sajtószabadságot, addig a sajtószabadságról nagyjaink ragyogó elmével,
veretesen, de rendszerint sötét tónusban szóltak: „(H)ol a beszéd korlátos,
ott rab a nyelv s csak rabként szól.” (Széchenyi); „…(V)egyenek el
mindent, csak szabad sajtót adjanak, s nemzetem szabadsága, boldogsága fölött
kétségbe nem esem; vagy nyomtatási szabadság, vagy a szabadság elnyomása. Ut
közép itt nincs!” (Kossuth); „1.§ Gondolatait sajtó utján mindenki szabadon
közölheti, és szabadon terjesztheti. (1848. évi XVIII. törvénycikk)”. „Tudja
Isten, egy darabig az forgott az eszemben, hogy nem szúrok meg többet a
tollammal senkit. Sem hájas kanonokot, sem feudális pisztolyos urakat, senkit,
de senkit… Mért legyek én őrült spanyol Kisázsiában? Menjen minden visszafelé! Mikorára
odaérünk, hogy ismét omnes Lutherani comburantur – már én tán befejezem
kis játékaimat.” „Már nemsokára gyanús
lesz minden kinyomatott sor: nem lehet őszinte, mert le merték írni.” (Ady
Endre). „Elég volt abból az ostobaságból, mely burzsoá specialitásoknak
nyilvánította a szabadság történetileg kialakult technikai biztosítékait …
melyeknél jobbat eddig senki nem talált …a szólás- és sajtószabadságot.” (Bibó
István)
És
ma? A mai magyar közvéleményben alig érezhető az a sajtószabadságot követelő szenvedély
és indulat, amely Széchenyi, Kossuth, Petőfi, Ady, Bibó, azaz ’48, ’18 és ’56
embereinek kebelét feszítette. Érthető ez, persze. Csak nem örvendetes.
A rossz gyakorlat
A név és a hely szinte
mindegy. A jelenség maga dermesztő. A Bácskai Napló című önkormányzati újság,
a tavaly őszi önkormányzati kampányban arról híresült el, hogy az ellenzéki
képviselőkről szándékosan elcsúfított fotoshopolt fényképeket közölt. (A Bácskai Naplót kiadó Baja
Marketing Kft.-t korábban sajtóhírek alapján elmarasztalták,
büntették hasonló csínyek miatt.)
A kirobbant botrányra a
választások előtt a főszerkesztő „Olyan nincs, hogy képhamisítás!” című támadó
hangú jegyzetben reagált. Azután, már az önkormányzati választást
követően, nem csak hogy bocsánatot kért a lapot ma is jegyző főszerkesztő, de a
sajtószabadság mellett immár bátran szót emelve, alázatos hangon fel is
ajánlotta az új ellenzéki polgármesternek tollát: „A kezdet biztató! A Bácskai Naplót az elmúlt években, pláne
választások idején rengeteg támadás érte, számon kérve a kiegyensúlyozott,
objektív támogatást”, de most Baja új polgármestere békejobbot kínált, és a
sajtószabadság híve, szóval most már „ennek szellemében tevékenykedhet a
szerkesztőség!”. Ha korábban
sajnos nem lehetett a sajtószabadságot szolgálni, most, ugyanazokkal az erőkkel
és a korábbira emlékeztető eszközökkel, a felidézett esetben havonta kétszer
21000 példányban igen.
Mindez akár baljós
előrejelzője is lehet az Orbán Viktor majdani bukása utáni „szabad”,
„demokratikus” és „szolidáris” Magyarország viszonyainak. És nem csupán a sajtó
tekintetében.
Az önkormányzati sajtó a
mai Magyarországon, tisztelet a néhány kivételnek, a mindenkori helyi hatalom
szolgálóleánya. Lapjain mindenekelőtt alákérdezős interjúkat olvashatunk a polgármesterrel,
a politika helyi és rendszerint unalmas további sztárjaival, beszámolókat a
felújított gyalogátkelőkről és buszmegállókról, az iskolai, sportegyesületi
életről, a helyiérdekű vállalatok mindennapjairól, eredményeikről. Mindezt színesítik
a polgári körökről és társulásokról, nyugdíjas- és a nemzetiségi klubokról
szóló hasonlóképpen ünnepi riportok, valamint a hangulatos portrék a
városban vagy környékén élő vagy onnan elszármazott híres emberekről. És mindenek
felett – megnyerve a ki tudja többször leírni a polgármester nevét és közölni a
fényképét versenyt – színes beszámolók a polgármester programjairól.
Mindazonáltal vannak
pozitív jelek is. A demokratikus sajtó nem egyedüli közlönye a közügyek
nyilvános megvitatásának. A Fővárosi Önkormányzatnál most készítik elő az
önkormányzati választások idején általam is javasolt petíciós jog életre
keltését, amely, az ezzel kapcsolatos politikai veszélyeket vállalva azt
jelenti, hogy a közgyűlés köteles nyilvános vitában megtárgyalni a városi
polgárok jelentős száma által fontosnak tartott és hatáskörébe tartozó ügyeket.
Az önkormányzati sajtónak is eddig be nem teljesített küldetése, hogy teret adjon a helyi közügyeknek, felületet biztosítson az éles közéleti vitáknak, szóljon a kultúráról. És persze az élet árnyoldalairól, nyomorról, bűnözésről, a környezet olykor ijesztő állapotáról, ugyancsak igazat mondjon.
Mit
lehet tenni, mégis?
Nem
igaz, hogy a Fidesz kétharmadának árnyékában nem tehetünk semmit a szabad
sajtóért. Tévedés azt hinni, hogy a szabad sajtó küldetése az lenne, hogy –
ellenkező előjellel – konkurense, azaz követője legyen az állami hecc- és
revolversajtónak. Itt javaslatomat ismétlem, melyről tudom, hogy esélytelen,
reménytelen, mert szembe megy a napi rutinnal és félelmekkel. A helyenkénti, (például
a ferencvárosi) bátor kezdeményezésen túl a magyar városok, a vidék információs
szabadságai érdekében azonnal cselekedni kellene úgy, hogy a jelenlegi
struktúra megváltozzon. A városi lapok, televíziók finanszírozását függetlenné
lehet tenni úgy, hogy az erre szolgáló jelentős pénzt akár a Szabad Városok
Szövetsége valamiképpen közösen kezelné, a városi sajtótermékeket pedig például
sajtóombudsman, illetve állampolgári bizottságok ellenőrzésére bízná. Olyan
helyzetet kellene vállalni, jól tudom, hogy ez illúzió, amelyben a helyi sajtó,
közönségét szolgálva, a filozófiájában hozzá közeli helyi hatalmat bírálhatja,
ellenőrizheti. Enélkül legalábbis nem kerülünk közelebb az óhajtott szabad
Magyarországtól.
A
demokrata, az alkotmányos ember, mindig a sajtószabadság híve. Kétféle ember
viszont okkal tart a sajtószabadságtól: az első az olyan vezető, aki tudja vagy
sejti saját alkalmatlanságát, és a második pedig, aki telve önbizalommal, ellenőrizetlen
teljhatalomra vágyik, esetleg maga is lopni készül.
