Majtényi László: Autonómiaküzdelem vagy megalkuvás, avagy az alapjogvédelem és az ombudsman titkos élete

Majtényi László

Autonómiaküzdelem vagy megalkuvás,

  avagy az alapjogvédelem és az ombudsman titkos élete

Szeptember 25-én jár le Székely László, az alapvető jogok biztosa (magyarul: ombudsman), megbízatása.   Az új ombudsman jelölése a köztársasági elnök feladata, és ennek a kötelezettségének a törvény szerint június 26. és augusztus 13-a között kell eleget tennie. Ezért aztán május 26-án a Helsinki Bizottság kezdeményezésére harmincöt civil szervezet és két volt ombudsman[1] felszólítása alapján nem valahol a NER stadionjainak pálinkázóhelyiségeiben, a szotyihéjjal szennyezett hátsó budoárokban kellene dönteni az új ombudsman személyéről, hanem nyílt pályázat alapján. A levél arra kéri az elnököt, hogy az ombudsman személyéről „a nemzetközi normáknak megfelelően folytasson széles körű konzultációt a civil szervezetekkel és az érintett hivatásrendek képviselőivel”.

Mi várható?

Reálisan, józan számítás szerint, noha ebbe szerintem nem kellene belenyugodni, jószerivel semmi. A NER hatalmas malma, ahogy eddig, tovább őrli szabadságunk maradékát. Vajon felmerül-e a gyakran ötlet nélküli, önmagát közjogi tekintetben is kiszolgáltatottnak, eszköztelennek érző, és a szabadság ügye iránt emiatt is érzéketlennek mutatkozó ellenzékben, hogy politikai eszközökkel próbálja kierőltetni az alkalmas személy megkeresését? Aligha. Továbbá elképzelhető-e, hogy az alkotmányosság iránt elkötelezett közönség petíciózó, sétáló, kiabáló, ámde békés lázongással adjon nyomatékot az intézményi szabadság ügyének? Hát, miközben Lengyelország több tucat városában igazi tömegtüntetések védték a bírói függetlenséget, amelyet, mint tudjuk sem megenni, sem meginni, sem fűtésre használni nem lehet, a karácsonyi, a parlamenten kívül is életjelet adó, látszólag öntudatra ébredő, majd önmagát újra elvesztő, a NER fősodrába visszahulló ellenzék, továbbá az önbizalmát vesztett, korábbi erejére alig emlékező demokratikus nemzeti közösség hirtelen feltámadó éledezését nem könnyű elképzelnünk. Költői-e a kérdés, hogy lehet-e igazi ombudsmanja azoknak, akik annyira nem is akarják, hogy legyen? És vajon elképzelhető-e, hogy Áder elnök megpróbál szabadulni attól a morális tehertől, hogy egy az alapjogokról elemi fogalmakkal sem rendelkező, totálisan alkalmatlan NER-propagandistát/politikai pincsit jelöljön, (forog már egyébként, lehetséges jelöltként, éppen ilyen név), és ezzel, nem először, megégesse magát? Ez úgyszintén kevéssé valószínűsíthető, és még abban sem lehetünk biztosak, hogy a köztársaságát elveszített állam elnöke a jelölés pillanatában egyáltalán tisztában lenne döntése morális terhével. Ez azért is valószínűtlen, mert az objektív mérce szerint alkalmas összes jelölt (én féltucat nevet kapásból fel tudok sorolni) a NER rendszerének hecc-sajtója gyűlöletfélóráiban mindegy szálig hazaárulók, akik minimum güllenista-sorosista norvégbérencek, ezért a politikai margó legszélén, illetve valahol azon is túl, immár a semmiben ácsorognak, és akiknek ezért a talpa alatt fütyül a szél. A NER pedig döntéseiben nem csak nem ismeri el, de most már fel sem ismeri az erkölcsi szempontokat, viszont – és ez ad mégis némi esélyt – saját érdekei felismerése tekintetében máig nem süketült és vakult meg. Ha tehát rákényszerül, akkor enged a gyeplőn.

Én itt mégis arról próbálnám meggyőzni az érintetteket, mindenekelőtt a magyar polgárokat, és a szabadság ügyének elkötelezett ellenzéki politikai vezetőket is (kérve őket, hogy ezt kivételesen ne egymás közötti versenyhelyzetnek tekintsék), hogy ha nem az optimizmus, akkor a remény jegyében, akár utcai politizálással is küzdjenek végre egy intézményért. Még ha ez talán reménytelennek látszik is, Havel szavaival megmondom, miért: „A remény semmiképpen nem azonos az optimizmussal. Nem azt a meggyőződést jelenti, hogy valami majd jól alakul, hanem a bizonyosságot, hogy valaminek van értelme, függetlenül attól, hogyan végződik.”[2] (Václav Havel), realistaként könnyű sikert nem ígérnék, de a sopánkodás helyetti cselekvés örömét igen. És azt is, hogy szabadságunk notórius tolvajaival legalábbis fizettessük meg tetteik politikai árát.

Egy áttekintő pillantás

Az alkotmányosság számos tényező eredője. Az ombudsman ebben a tekintetben, ha ezzel nem is áll egyedül, eléggé különleges karakterű intézmény. Ahogy 1992-es monográfiámban[3] írtam, mindenütt, ahol nem kizárólag a látszat valóságának része, az intézmény működtetése hozzájárulhat az adott társadalom humanizálásához.

Története pedig azt mutatja, hogy nevezzék bárhogy, sokszor csak úgynevezett ombudsman, olykor csak hamis pecsét, szépségtapasz a diktatúra fizimiskáján: a Fülöp-szigeteken a nemcsak népnyúzó, de népirtó Marcos elnök parlamentje (1979), Nigériában pedig a katonai diktatúra dekrétummal (1975) hozta létre a maga pseudo-ombudsman intézményét.

A kulturális háttér is fontos, például a hivatásrendi ethoszoktól a jogi iskolák képzési színvonaláig és odáig, hogy mekkora a befolyása a szabad sajtónak, sőt hogy az adott országban vannak-e a szabad vitát lehetővé tevő (például akadémiai) intézetek, szabad fórumok, milyenek a nemzeti történelmi tapasztalatok; a jogvédelem esélye ezer tényezőn múlik. A nyolcvanas évekre Fekete-Afrikának már nyolc államában működött ombudsman[4], melyek között egypártrendszerű állam ugyanúgy akadt (Tanzánia), mint a többpártrendszerű (Zimbabwe). Ezek az országok ugyancsak az alkotmányos skála különböző pontján voltak megtalálhatóak, de normális demokráciát keveset lehetett találni közöttük.

Mindenesetre az intézménynek a harmadik világban betöltött egymással ellentétes kettős (demokráciaépítés vagy a demokrácia hiányának leplezése) szerepe rendszerint kiválasztásának mikéntjében is tetten érhető.  Olykor az ombudsman egyenesen a diktatúra kritikusa és bomlasztója. Lengyelországban például a kommunizmus végvonaglása idején (1987), bármilyen különösen hangzik ez, igazi ombudsman-intézmény jött létre a még a kommunisták által megválasztott pontosabban: elfogadott nagyszerű Ewa Letowska vezetésével.  Az óidőkben, 1988-ban, amikor elkezdtem az ombudsman intézményét népszerűsítő szövegeket írni,[5] én is ilyesmi szerepet képzeltem el a hazai közjog humanizálásának egyik első reformlépéseként. Az ombudsman ugyanis elég lényeges, hogy egy autoriter rendszerben küzdjünk érte, és elég periférikus is ahhoz, hogy egy nem demokratikus és szabadelvű rendszer, a „Na jó, eresszük ki a gőzt!” felkiáltással elfogadja. Nekem akkor titkos jelöltem is volt a posztra, Sólyom László személyében. Csakhogy időközben, szerencsére, közbejött a rendszerváltás, ami viszont ezt a tervemet szerencsésen keresztülhúzta.

Az intézmény karaktere

Az ombudsman a kezdetektől a „jó közigazgatás” követelményét képviselte az ún.  maladministration-nel szemben. Általános sajátossága, hogy az ombudsman a társadalmi nyilvánosság intézménye, amelynek nyomtatott és elektronikus közlönyeit tudatosan használja, legfőbb szövetségese a közvélemény. Mára mindezek mellett mindenekelőtt emberi jogi védnökké vált[6].

D. C. Rowat még egy egy 1968-as munkájában az intézmény három lényegi vonását különbözteti meg: Szerinte a törvényhozás független méltósága, hivatalának, létrehozásáról rendszerint maga az alkotmány gondoskodik, amely a végrehajtó hatalom ellenőrzését látja el. Brenda Danet szerint a bürokráciának az ombudsman által orvoslandó három főbűne az, amikor a polgár számára hozzáférhetetlen, amikor nem hatékony, valamint, ha nem humánus.[7]

Azokkal a panaszokkal foglalkozik, melyekben a polgárok a közigazgatás igazságtalanságait és jogellenességeit kifogásolják. Jogköre kiterjed a vizsgálatra, a bírálatra, a nyilvánosságra hozatalra, de nem változtathatja meg a közigazgatás döntéseit[8].

Az intézmény szerepét L. B. Hill egyebek között a következőképpen látja: orvosolja az egyéni közigazgatási sérelmeket, hozzájárul a bürokrácia humanizálásához, rajta tartja a szemét a bürokrácián, ezzel megelőzi a visszaéléseket, védelmet nyújt a közalkalmazottaknak a nemtelen vádaskodásokkal szemben, elősegíti a közigazgatás reformjait.[9] Több szerző (pl. Caiden) jellemző vonásként aláhúzzák, hogy folyamatos megfigyelés alatt tartják a bürokráciát és könnyen elérhetők, vizsgálataik módszereit tekintve aktivista magatartást tanúsítanak[10].

 D. C. Rowat követelményei között az intézmény lényegeként emeli ki, hogy az erős vizsgálati jogosultsághoz, helyesen, az ügydöntő jogosultság gyengesége társul.  A legfontosabb kívánalom pedig az, hogy az ombudsmani hivatal legyen abszolút független a végrehajtó hatalomtól és a pártos-mozgalmi befolyástól.[11]

A 20. század végén a fejlett világba mindenütt erősödött az emberi jogok intézményesülése, az ombudsmanok emberi jogi jogvédő szerepe deklaráltan megnőtt, immár a harmadik generációs intézményei nem a „jó közigazgatás” alkotmányos „értékét” képviselik, hanem, és ez minőségi változás, a nemzeti alkotmányok által is elismert egyetemes emberi jogokét. Ebben a tekintetben korszakhatár a civilek levelében is hivatkozott „Párizsi Elvek”[12], amelyek kétségkívül reflektálnak az immár világszerte általánossá vált ombudsmani intézményrendszer részleges funkcióváltására, ami abban áll, hogy immár nagy eréllyel hangsúlyozzák emberi jogi jogvédő szerepét. Azt ugyanis, hogy az olyan független fórum, amely védelmezőként lép fel az állam és a társadalmi nyilvánosság fórumain, nemzeti, sőt nemzetközi szinten is az emberi jogi jogsértések esetében. Ajánl, közzétesz, jó hangosan bírál törvényhozást és közigazgatást, kritizál, ötletel, javasol, új törvényeket, akár átfogó jogalkotási reformokat is kezdeményez, ha kell, olykor még golyófogóként is fellép az emberi jogok megsértése eseteiben, kivizsgál, konzultál, beszerez bizalmas információkat, tényállást állapít meg, tanít, jogi felvilágosítást végez. Költségvetésében, meg egyébként is, szervezetileg is, személyesen is, mindenben teljesen független, ami rendszerint kiválasztásában is megnyilvánul. Ám az esetjogfejlesztő alapjogi jogalkalmazás az ombudsmanok esetében sincs sehol követelményként megfogalmazva. Ha tetszik, szabadon választott gyakorlat. [13]

Annak, hogy az alapjogi jogalkalmazás tekintetében az ombudsmanok képbe kerültek, Magyarországon sajátos okai is vannak.[14] Személyesek is, társadalmiak is. Az alapjogi jogalkalmazás nem megfelelő kiterjedésű, kevéssé szerves magyarországi recepciójának van egy véletlenek által is befolyásolt lokális oki tényezője. A jogállami forradalmat követően az alkotmánybíráskodás magyarországi kifejlődése az Alkotmánybíróságot az állami élet központi tényezőjévé tette. Mindazonáltal – az actio popularis tágkeblű meghonosítása mellett is, amellyel a nép különlegesen széles jogokhoz jutott, és amit a magam részéről a hazai alkotmányosság rendkívül örvendetes vonásának tartottam – a fejlődés fájóan nélkülözte az (igazi) alkotmányjogi panasz lehetőségét. Ha az alapjogi jogalkalmazás természetes velejárója, hiányzik[15], az mellékutakat keres, szükségképpen. Az egyedi jogsérelmek alapjogi vizsgálata emiatt nálunk jelentős hányadban kényszerpályán mozgott. Ami az ombudsman intézményeknek különös esélyt adott.

Sólyom László e témát tárgyaló tanulmányában[16] az általános hatáskörű és a szakosított ombudsman esetén keresztül a posztkommunista alkotmányosság sajátos körülményeire tekintettel elemzi a problémát. Kiindulópontja kettős: az ombudsmani alapjogvédelmi szerep első jellegadó sajátosságának azt tartja, hogy az túlmutat az egyéni jogsérelmek orvoslásán. Az ombudsmani alapjogvédelem hatékonyságában nem versenghet a jogállami alkotmánybíróságok alkotmányjogi panaszgyakorlatával, miközben tárgyi kiterjedése tágasabb. Amint erre Sólyom is rámutat, a tartalmában pontosan nem definiálható alkotmányos visszásság fogalmára tekintettel, az ombudsmani fellépés lehetősége tágabb, mint az alkotmányellenesség tekintetében lenne.

Pontos megfigyelése, hogy Magyarországon az ombudsmanok valóban nem szerettek volna az alkotmányértelmezés tekintetében az elvont alkotmányértelmezés esetét leszámítva az Alkotmánybíróságra szorulni. Úgy működtek, hogy kötelezőnek elfogadva, tiszteletben tartva az Alkotmánybíróság esetjogát, önálló felhatalmazással rendelkeznek az alkotmány értelmezésére. Eszerint a vizsgálódó tekintet számára nem az ombudsman hatásköri korlátai az érdekesek itt, nem az, hogy az ombudsman a saját puha kooperatív eszközeivel valamiféle védelmet nyújt, hanem az az esély, hogy tevékenysége valamiféle alapjogi kazuisztikát eredményez, akár a rendesbíróságihoz, akár az elkülönült alapjogi bíráskodáséhoz hasonlót, olykor ezeknek útmutatást is adva.[17] Ez a lehetőség Sólyom elemzése szerint különösen akkor áll meg, ha az adott alapjognak külön ombudsmanja van. Az általános ombudsman esetében nagyobb a kísértés ugyanis arra, hogy az általános jogelvek (jogbiztonság, jogállamiság) és a napi kellemetlenségek, sérelmek között, mint amilyen a csatornabűz, kapcsolatot keressen, amely tényállásoknak nincs erős közük az alapjogi jogalkalmazáshoz.

Ily módon Sólyom szerint előállhat az a helyzet, amelyben az ombudsman állásfoglalásai a rendesbíróságok adott esetben hiányzó vagy hiányos alapjogi ítélkezését pótolhatják.

Az eredeti magyar ombudsman-rendszer a négy azonos alkotmányos státuszú önálló jogvédő biztosokkal nem utolsó sorban azért is volt sikeres, mert a biztosok egymással is autonómiaversenyben álltak, míg a hierarchizált hivatal függetlensége egyetlen pontból támadható és meg is szüntethető. Ezért a jogállami fordulat után az eredeti modellt kellene majd helyreállítani. A magyar ombudsmanrendszer még nemzetközi divatot is diktált[18]. Nem lehet persze minden alapjoghoz külön védnököt állítani. Az eredeti teszt szerint szakosított ombudsman-intézményre abban az esetben van szükség, ha a védett csoport kiszolgáltatottsága nagy, önvédelmi képessége csekély, illetve, ha fenyegetés jelentős, de az önvédelmi reflexek gyengék, aránylag nehezen válaszolnak történelmi-kulturális okok miatt is, meg azért mert a jogsérelmek az egyes emberek ingerküszöbét kevésbé érik el, hiszen a sérelmek néha csak társadalmi szinten összegződnek.[19]

Itt és most

Az intézmény létrehozása utáni folyamatok leírásaként beszélhetnénk Lenkovics Barnabásnak[20] és Szabó Máténak a FIDESZ illiberál államának korábbi időszakához kötődő korántsem makulátlan, de Szabó Máté működésének utolsó időszakában néhány pozitív elemet is felmutató ombudsmani működéséről is, de terjedelmi okokból ezzel nem terheljük az olvasót. Csak Székely László leköszönő ombudsmanról, a mostanra létező modell működtetőjéről lehet most röviden szólni.

Az ő tevékenységében esetjogi jogalkalmazásról, jogfejlesztésről persze nem lehet beszélni, de ha akár véletlenszerűen kiválasztott esetek alapján tekintjük át tevékenységét, abban kétségkívül találunk pozitív, üdvözlendő elemeket is. Ha például, az utóbbi termésből, ügyelve a különböző súlyúak szerepeltetésére, a tematikai sokszínűségre is; elolvassuk például a korai fejlesztésű igényű gyermekek ellátásáról[21] a nemi alapú jogszabályi diszkrimináció bírálata a diákhitel összefüggésében[22], a fagyasztott embriók tárolhatóságának és a rájuk vonatkozó rendelkezési jogi problémáival[23] idősek fogyatékosok otthona,[24] a menekültügyi őrizetről (OPCAT vizsgálat)[25] a fiatalkorúak büntetés-végrehajtási intézetének ellenőrzése az alapvető jogok érvényesülésével kapcsolatos visszásságok feltárásáról szóló (ugyancsak OPCAT jelentése az AJB-685/2017. számú ügyben) vagy a megbilincselés jogszerűségének határairól[26] szóló jelentéseit, ha okkal várhatnánk is el aktivistább, radikálisabb javaslatokat, hozzáállást, kimondhatjuk, hogy egészében, attitűdjében, dallamában megfelel az ombudsmani követelményeknek. Közben az olyan, egyébként jó szellemű megnyilvánulások is, mint amilyen a gyerekek politikai használatának bírálata[27], vagy a szexuális kisebbségek egyenlőségének kinyilvánítása: „a nemi identitás, a szexuális irányultság nem lehet hátrányos megkülönböztetés, megbélyegzés alapja”.[28] azért bírálhatóak, mert ezek a közlemények szintjén maradnak, és az is komoly probléma, hogy a szemlélőnek az a benyomása, hogy Székely László ombudsmanként mintha egyenesen irtózna a nyilvánosságtól.  Mindez alapján mégis kijelenthető, hogy Alapvető Jogok Biztosának Hivatala mégiscsak sokkal inkább hasonlít az igazi ombudsmanhoz, mint amennyire hasonlít egy igazi alkotmánybírósághoz ez a mostani Alkotmánybíróság. Az ombudsmani hivatal – köszönhetően az ott dolgozó felkészült, az alapjogok védelme iránt elkötelezett köztisztviselőknek – ma sem tekinthető egyszerű sóhivatalnak. Ez is azt támasztja alá, hogy az ombudsmanválasztásnak van tétje. Van azonban sajnos az éremnek másik oldala is, amely ugyancsak nagy súllyal esik latba.

 Körömápolás vagy tüske a hatalom körme alatt?

Az eddigiek alapján nem lehet kétséges, hogy az ombudsman mindenekelőtt azok gyámolítója, akiknek sem védnökük, sem ügyvédjük, sem papjuk nincsen. Az egyik szokásos formula szerint a szegények ügyvédje, de érdemes említeni azt a formulát is, amit az irodalomban ugyancsak közhelyként emlegetnek, és ami az intézmény hőskorában az akkori helyettes ombudsman, a mostani legfőbb ügyész kedvenc fordulata volt: az ombudsman mindig fájdalmas tüske a hatalom körme alatt. A hatalmasok kegyeit kereső ombudsman esetében mindig kérdés, hogy méltó-e a névre, még akkor is, ha a hatalmi központoktól távolabbi területeken meg is teszi a kötelezően elvárhatót.

A Hetedik Módosítás helyett valami más

A kormány kvótanépszavazási kezdeményezésének sikertelensége után az Alaptörvény hetedik módosítása is elbukott a parlamenti szavazáson. Sem a referendum, sem az Alaptörvény elmaradt módosítása nem jelentett jogalapot arra, hogy folytassa menekültellenes politikáját. 

Ezen segített az ombudsman alkotmánybírósági indítványa, amely alkalmat adott az Alkotmánybíróságnak arra, hogy biztosítsa a hiányzó közjogi alapot a szégyenletes kormányzati menekültpolitikához.

Az Alaptörvény hetedik módosítása alkotmányos követelménnyé tette volna az alkotmányos identitás védelmére vonatkozó állami kötelezettséget. Az uniós klauzulát pedig olyan korlátozással toldotta volna meg, miszerint az EU-s hatalomgyakorlásnak összhangban kell állnia az Alaptörvényben foglalt alapvető jogokkal és szabadságokkal, továbbá nem korlátozhatja Magyarország területi egységére, népességére, államformájára és állami berendezkedésére vonatkozó elidegeníthetetlen rendelkezési jogát.

A tervezett klauzulák, miután a kormány elbukta a népszavazást, nem kerültek be az Alaptörvény szövegébe, az Alkotmánybíróság az ombudsman alkotmányértelmezési kérelmére – az alkotmánymódosító kétharmadot pótolva – az uniós aktusok alkotmányosságára vonatkozó korábbi tartózkodó álláspontját feladva, alkotmányos előírásokká minősítette ugyanezeket az elemeket.[29]

Röszke

Székely László ombudsman, miután előzetesen ígéretet tett a röszkei incidens kivizsgálására, 2015. forró őszén hirtelen meggondolta magát, kettős fedezékbe vonult és az ombudsmani vizsgálatot nem folytatta le, sőt megtagadta. Ezt a döntését egyrészt, nyilvánvalóan tévesen, azzal indokolta, hogy azért nem hajlandó az incidenst kivizsgálni, mert a vizsgálatot kezdeményező Magyar Helsinki Bizottság a jogorvoslati lehetőségeit nem merítette ki – miközben a Helsinki Bizottságnak, elszenvedett jogsérelem, személyes érintettség hiányában jogorvoslati lehetősége természetesen nem volt – részben pedig azzal az ombudsmani kötelezettségei alóli szokásos hamis kibúvóval érvelt, hogy nem rendelkezik nyomozati hatáskörrel.[30] Persze, ez átlátszó kifogás, tudni való, hogy az ombudsman egyetlen vizsgálatát sem nyomozati, hanem a maga igen tág vizsgálati jogosultságai körében végezheti el. Ugyanezen logika alapján azt is mondhatná, hogy ezután azért nem csinál semmit, hiszen nem nyomozóhatóság.

Ehhez az elhárító logikához illeszkedik az az érvelése is, hogy a Nemzeti Megelőző Mechanizmus minőségében miért nem ellenőrzi a menekültek fogvatartásának körülményeit a tranzitzónákban. Ezt meg azzal utasította el, hogy nem szeretne abban dönteni, hogy fogvatartási helynek minősül-e a tranzitzóna.[31]. Miközben persze minden nemzetközi testület (pl. UNHCR, CPT) szerint ezek egyértelműen fogvatartási helyek. 

Az úttörő, ahol nem tud, ott is megpróbál segíteni

Handó Tünde, mivel erre magának nincs joga, ahelyett, hogy a hiányzó tagok választásáról gondoskodott volna, az ombudsmant kérte meg, hogy helyette az Alkotmánybírósághoz forduljon, mivel szerinte illegitim a lemondások miatt lecsökkent létszámú Országos Bírói Tanács.

Az alapvető jogok biztosa ezúttal nem csupán teljes szereptévesztésben, hanem hatáskörét és feladatkörét is sértve igyekezett alkotmányértelmezés[32] kezdeményezésével segítő kezet nyújtani a kormányzat egyik kedvencének az Országos Bírói Hivatal elnökének, ráadásul olyan ügyben, amihez a szabadság rombolásának igen, de az ombudsmannak hatásköre és feladatköre alapján az égvilágon semmi köze nincsen. A bírói autonómia utolsó még működő intézményének (Országos Bírói Tanács) a hatalom szájízének megfelelő átalakításáról van szó. Az ombudsman kérheti[33] több feltétel fennállása esetén, az Alaptörvény értelmezését. Ugyanakkor számára a nemzetközi sztenderdek szerint van néhány általános tabu. Az egyik ilyen ökölszabály szerint, kivéve speciális történelmi körülmények miatt Skandináviát, azon belül pedig Svédországot, az ombudsmannak, mivel a parlamenti hatalom része, a hatalommegosztás elveire tekintettel távol kell tartania magát a bíróságok bírálatától. Ezért a tevékenységéről szóló törvény[34]  kifejezetten megtiltja, hogy a bíróságokat vizsgálja. A másik, ettől teljesen független tilalom pedig az Alaptörvénynek az Alapvető Jogok Biztosának feladatkijelölő szabálya, amely szerint „(a)z alapvető jogok biztosa alapjogvédelmi tevékenységet lát el”.[35] Ennyi. Az indítványában sehol sincsenek az alapjogok. Azaz e két ok miatt, semmilyen körülmények között nem lehetne szava a bíróságok belső igazgatási ügyeiben.

***

Az ombudsman a perszonalizált intézmények egyike. Ezért az alapvető jogok védnökének kiválasztása a szabadságszerető ember számára egyike a valóban fontos feladatoknak. És vajon kérdéses-e, hogy szabadságaink védelmében az értelmes célok egyike, hogy erőnk szerint hozzájáruljunk a független ombudsmani hivatal működéséhez?