Az Eötvös Károly Intézet (EKINT) április elején publikálta irányelveit, amelyekben az egyetemi politizálás korántsem egyértelmű kereteit igyekeztünk meghatározni. Ezeket az ajánlásokat májusban egy hatrészes vitafórum-sorozat keretében az ELTE Művészetelméleti és Médiakutatási Intézetében, Pécsett, Debrecenben, Miskolcon, a budapesti Mérei Ferenc Szakkollégiumban és Szegeden helyi, valamint az egyetemi politizálásban jártas aktivistákkal vitattuk meg. Szeretnénk, ha ezeket irányelveket az egyetemek a jövőben beépítenék szabályozásaikba is, és hogy jogi hátteret nyújtson ahhoz, hogy az egyetemisták önállóbbá váljanak, merjenek nemet mondani és felszólalni, anélkül, hogy a többi diák véleményétől vagy a tanárok esetleges bosszújától tartaniuk kelljen.
Mindenekelőtt elengedhetetlennek tartjuk a politizálás és pártpolitizálás különválasztását. A pártpolitika csupán része a politika világának, és nem szabadna hagyni, hogy a „mi nem politizálunk” hamissága, gyávasága démonizálja a közéleti ügyek megvitatásának minden kísérletét. A politikai témájú vitának ugyanis nem csak helye, hanem fontos szerepe is van az egyetemi életben. Az egyetem az a hely, ahol a hallgatók, azaz a jövő értelmiségi vezetőinek nézetei még aktívan formálódhatnak, és tudatos választópolgárokká, döntéshozókká válhatnak. Ugyanakkor a pártpolitizálásnak csupán határozott korlátok között helyes teret engedni az egyetemeken. Eznem jelenti azt, hogy az egyetemekről ki kéne zárni a pártpolitikát és a pártpolitikusokat.
A hallgatókat kifejezetten bátorítjuk arra, hogy pártpolitikusokat vitákra invitáljanak, miközben a hasonló programokat az egyetemi vezetés szervezésében – hatalmi pozíciójuk miatt – erősen vitathatónak, ezért inkább kerülendőnek tartjuk. A hallgatók által szervezett eseményeken viszont lehetőség nyílik arra, hogy a pártpolitikusokat a résztvevők kérdésekkel, kritikával szembesítsék. Ez a fajta nyílt vita még nagyon hiányzik az egyetemekről.
A fórumokon azonban megosztónak bizonyult az, hogy minden esetben ragaszkodni kell-e a pártpolitikai pluralizmus vagy a parlamenti arányhoz hasonló reprezentativitás biztosításához. Vagyis, hogy vajon az egyetemen falain kívül tarthatóak-e a szélsőséges pártok képviselői, – nevesítve a Jobbik – annak ellenére, hogy a választópolgárok és a hallgatók jelentős része támogatja őket? Az EKINT álláspontja szerint vannak olyan alapvető morális-demokratikus elvek, amelyeket az egyetem védelmezni köteles. Ebben az értelemben az egyetemek nem lehetnek semlegesek, azaz a felsőoktatási intézménynek a demokratikus értékek mellett ki kell állnia. Ez a fajta értékelköteleződés önmagában hordozza azt is, hogy az egyetem nem ad teret azon kirekesztő gondolatoknak, amelyek alapvetően szembe mennek jogállami, demokratikus elvekkel.
Kérdéses, mi a helyzet a pártpolitikai színezetű tisztségeket viselő oktatókkal. Ez ugyanis egyáltalán nem ritka sem a budapesti, sem a vidéki egyetemeken, és mind a politikai bal-, mind a jobboldalt erősen érinti. Többen abszolút nemkívánatosnak tartották az oktatók pártpolitikai szerepvállalását, attól félve, személyük és akár nonverbális kommunikációjuk egyfajta „rejtett tantervet” közvetíthet a hallgatók felé, akik tartva a megtorlástól magukba fojtják véleményüket, különösen akkor, ha az eltér attól, amit szerintük az oktató elvár. Irányelveinkben mi úgy fogalmaztunk, hogy szerintünk az oktatónak, különösen ha a különböző felfogású oktatók kurzusai között szabadon lehet választani, nem kell titkolnia filozófiáját, világnézetét, politikai véleményét, hangot adhat akár olyan nézeteinek is, amelyek megegyeznek valamely párt által képviselt állásponttal, de lehetőleg csak akkor, ha az a tananyaggal összefüggésbe hozható.
Az egyetemi oktatókat érő másik gyakori kritika szerint még mindig nem ritka, hogy kirekesztő, diszkriminatív, rasszista vagy szexista kijelentéseket hangoztatnak, akár az órákon, akár az egyetemen kívül. Utóbbira nem nehéz a közelmúltból példákat találni. Az EKINT álláspontja ezekben a kérdésekben az, hogy az egyetemnek világnézetileg semlegesnek kell maradnia, de nem értéksemlegesnek. Ki kell állnia a demokratikus értékek mellett, és nem szabad hagynia, hogy egyes hallgatóknak, foglyul ejtett közönségként, őket súlyosan sértő közegben kelljen nap mint nap tanulniuk. Ez pedig nem csak azt jelenti, hogy az alkotmányosság értékrendjétől az oktató nem térhet el, hanem akár azt is, hogy az egyetemnek olykor el kell határolódnia a morálisan vállalhatatlan megnyilatkozásokat tevő oktatóktól, még akkor is, ha ezekre a megnyilvánulásokra az egyetem falain kívül kerül sor.
Ugyanakkor, miközben az egyetemnek mindenféle kisebbségnek védelmet kell biztosítania, nem lehet és nem is szabad az egyetemistákat gyerekként kezelni, időnként szembesülniük kell kellemetlen vagy sértő véleményekkel is, mert csak így tanulhatnak meg reagálni rájuk és védekezni ellenük. Ezért nem gondoljuk úgy, hogy a szélsőséges nézeteket mindenáron az egyetemek falain kívül kell tartani, igenis szükség van a nyílt vitára, ahol a különböző meggyőződésű hallgatók egyenrangú vitapartnerei lehetnek egymásnak.
Kicsit sem meglepő, hogy a fórumokon a „desszert” szinte minden alkalommal a hallgatói önkormányzatok egyetemi életben betöltött szerepe volt. Mikor és hogyan távolodott el a HÖK annyira az egyetemi hallgatóktól, hogy többé nem érdekeik képviselőinek, hanem egy átláthatatlanul működő partiszervező testületnek tekintsék?
A pártpolitika pedig ebben az esetben is előkerült: vállalhatnak-e a HÖK tagjai pártpolitikai szerepet? Különösen érdekes a kérdés, hiszen több jelenlegi parlamenti párt is az egyetemi körökből vagy közvetlenül a HÖK szárnyai alól nőtt ki, és az sem teljesen őrült érv, hogy a HÖK-képviselőség akár felkészülés is lehet egy későbbi politikai pályafutásra. Ezt a szerephalmozást azonban sokan összeférhetetlenségnek és ezért elfogadhatatlannak tekintik, de a hallgatói önkormányzatok saját szabályzatai is tiltják. A viták során azonban az a nézőpont is felmerült, hogy a tiltással még soha semmit sem lehetett elérni,többen felvetették, hogy ehelyett inkább átlátható és plurális hallgatói önkormányzatokra lenne szükség, amelyekben akár még pártok ifjúsági szervezetei is versenghetnének egymással, feltéve, ha valódi versenyről van szó.
Azt azonban, hogy az egyetemi média gyakran a HÖK és/vagy az egyetemi vezetés jelentős befolyása alatt áll, kivétel nélkül mindenki helytelennek tartotta. Az egyetemi média a nyilvános vita és a kritika legfontosabb fóruma lehetne, segíthetne átláthatóbbá tenni a hallgatói önkormányzatok működését és hátteret biztosíthatna más hallgatói önszerveződéseknek is.
A vitafórum-sorozat végére valójában két dolog vált nyilvánvalóvá. Egyrészt, hogy az egyetemi politizálás keretei és határai nem egyértelműek, beszélnünk kell róluk, vitatkozni és minden kérdést időről időre újból elővenni. Másrészt pedig ehhez a diskurzushoz – és egyáltalán az irányelvek és mindenfajta szabályozás érvényesüléséhez – elengedhetetlen a hallgatók aktív szerepvállalása. Az egyetemeknek épphogy bátorítaniuk kéne a hallgatókat a politikai, közéleti kérdések megvitatására, mert az egyetemisták jelenlegi, ijesztő mértékű apolitikussága könnyen a jogaikkal való visszaéléshez, vagy, amint ezt naponta érzékelhetjük is, a szélsőségek felé forduláshoz vezethet. Ezért aztán a jogtudatos, önálló hallgatók neveléséhez több politikára, és kevesebb pártpolitikára lenne szükség az egyetemeken.
Fotó: Szántó Gerzson, Átlátszó Oktatás
