Egy kis virány a puszta homokon. Sokunk nevében, nem elégszer, újból köszönöm helytállásukat, Önök – ezek nem úgynevezett nagy szavak, mert pátoszuk indokolt – a magyar haza hősei. Voltam már itt többször is, és biztosan leszek is még párszor. A 84. napon is itt álltam Önök előtt, és akkor azt kérdeztem, hogyha a birodalmi sas hetven év gyászmunkájával egy gyűlöletbe rohadt országból erős és sikeres Németországot épített fel, a Gábrielként – hamis Gábrielként –, ámde úgyszintén szárnyas lénynek ábrázolt Magyarország miért mutatja magát másnak? Mert ez az előttünk magasodó giccsgép, ez az ügyetlen bestiárium nem is hasonlít az ég vagy a könyv madaraira. Akárha a fordítottja. Amíg ugyanis a birodalmi sas, nem is csak az elmúlt hónapokban, a gyengét megetető pelikán mitológiai hasonlatát, addig a hamis Gábriel csak az ősbután acsargó ragadozót idézi elénk, akár Kemény István szavaival is: „Gonosz lettél, vak és régi,/ egy elbutult idegen néni,/ aki gyűlöletbe burkolózva még/ ezer évig akar élni”. Csakhogy amíg ez a megszállási emlékműves hamis gábrieles látszatvilágos valami hamis Magyarországot mutat, addig, ha igazi hazámat keresem – nézek jobbra vagy balra –, mert emberi alakban itt álldogál mellettem, körülöttem, azonnal helyben meglelem.
Egyfelől az igazi Magyarország tehát nem olyan, mint ez az Önök tüntetése által régen megszüntetett, visszavont szoborzat. Másrészt pedig Magyarország, Mohács óta, elismerem, kis szünetekkel, a hol tomboló, hol meg éppen csak punnyadó önkény helyszíne. De az ország maga nem ez, több is, más is, mint a látható, lábunk alá terülő helyszín, a napi tapasztalás tere. Mert nem csak a bőrünkkel észlelünk, hanem időről időre meglátjuk a szabadság lengedező szellemét, amelyet pedig a szív és az elme könnyen befogad.
Magyarország nem a zivataros századoké, nem az önkényé, hanem a nehézjáratú és prófétaszavú, továbbá a halk, valamint a zajosan könnyű költőké, a szabadmellű örömöké.
Magyarország nem az önkényé, hanem azé, aki a Hymnust írta, és azoké, akik ezt értik. Magyarország nem az önkényé, hanem azé, aki a Szózatot és a Gondolatok a könyvtárbant írta, és azoké, akik ezt értik. Magyarország nem az önkényé, hanem azoké, akik a Nemzeti dalt és a Szeptember végént, meg A walesi bárdokat és A nagyidai cigányokat írták, és mindenkié, aki ezeket érti. Magyarország nem az önkényé, hanem azé, aki a Levegőt! és az Ódát írta, meg azé is, aki a Hetedik eclogát, és mindenkié, akik ezeket érti.
Magyarország nem az önkényé, hanem azoké, akik lakják és értik.
A hamis Gábrielt, hogy megvédjék Magyarországtól, korábban elkerítették, fémketrecbe zárták. Kimondani is sok, hatszáz napja szabad polgárokként álldogálunk vagy üldögélünk már itt, és nap mint nap szembenézünk az önkény épített jelével. Szabad magyarokként, szabad polgárokként itt gyülekezünk ma, kívül is, belül is a kerítésen. Mert száz kilométerekkel a hátunk mögött, az önkény újabb épített jeleként minket is kerít már a fal, „(a) tájra rásüt a hold s fényében a drótok újra feszülnek”.
Legyünk eltökéltek és ne adjuk most már ezt a meccset döntetlenre, hiszen a mi országunk a fontosabb, nem kerítésépítőké, a miénk lesz a valóságosabb is, hiszen mi képviseljük a szabad, az elesettnek segítő kezet nyújtó, a szolidáris Magyarországot. A gyűlöletet terjesztő politikus urak, akik „az isten képét szíjjal ostorozzák” és a költők között nem nehéz választanunk. Ha az írásban biztosan előttünk is járt, azért nem vagyunk mi sem hitványabbak, mint Vörösmarty Mihály.
