Gyorsabban, fejvesztettebben cselekszik az állam annál, ami logikus lenne. Nem vagyunk kremlinológusok, bennünket nem érdekel, hogy a Magyarország-Észak Írország 1:2 (vezette: Aytekin Deniz kisebb hibákkal) vagy S. Lajos, esetleg valami ennél is frusztrálóbb újdonat lelki trauma, illetve egyéni szocprobléma áll-e a háttérben.
Mindenesetre kizárt, hogy valamelyik okos rendőr döntött volna. A készenléti karhatalmi rendőrség alegységei többek között Pál Anikó r. alezredes, Viszkocsil László r. hdgy., Dr. Ari Adrienn r. őrnagy, Deme Natália r. alezredes, Móricz Tamás r. alezredes, Varga Péter r. szds., Szigeti György r. fhdgy., Poór Péter r. őrnagy, Jankó Zoltán r. alezredes vezényletével három házkutatást is tartottak. Amikor behatoltak a Szerb utcába, miközben az ijedt asszonykák talán már a telefonhoz szaladtak, gyorsan világossá vált, hogy nem az utcabeli előkelő lakosok, a Habony és a Szentgyörgyvölgyi családok hótiszta ingatlanügyei váltották ki a rendőri demonstrációt és nem is a Nemzeti Bankot keresték rossz helyen. Nem Habony, hanem Ökotárs. Elvittek onnan, majd elengedtek egy nőt, szereztek pár laptopot, és láttuk borzalmas nejlonszatyrokkal totyogva a Hülye Járások Készenléti Rendőrségét rengeteg papírost cipelni.
Már a Kormányzati Ellenőrzési Hivatalnak sem volt joga a Norvég Civil Alapot vizsgálni. A rendőrség saját állítása szerint a nagy hűtlen kezelési és pénzintézeti semmit keresi, amit aztán vagy megtalál, vagy semmit sem talál, miközben „a nyomozóhatóság az eljárás keretében házkutatást hajt végre.”
Pesten, jó kétszáz éve, mindenki tudja, hogy a vérengzés, bebörtönzés nélküli önkény nevetséges. Mint ez itt most.
Értelmezhetjük is a történteket: Mindig elegendő, ha a mérsékelt polgári sajtó megcsattintja karikás ostorát. Mesélhet erről az Oligarcha, a Püspök, a Bírói Szervezet, a Tudomány, az Egyetem, a Kamara, a Demokratikus Pártok, a Média, a Vérfarkas és a Búrkalap.
De mi történt most?
Pár jogvédő, fiúk, lányok és idősödők, zsebre dugott kézzel a port rugdosva ballagnak az utcán. Akkor szembejön velük egy aranyszájú, Szabad Nép-szókincsű kormányszóvivő, de ők meg se hallják, vagy úgy csinálnak, legfeljebb egymás között osztják az észt. Jön akkor velük szembe egy kutyakorbácsát suhogtató főminiszter. Ők meg csak rugdossák tovább a vadgesztenyét, talán észre sem veszik. Na, ha ez sem elég, jöjjön a rettentő tusványos szavak mondója. De mint a falra hányt borsó. Rá se néznek. Végül aztán, mintegy kétségbeesve, berazziáz nínósautóval a Készenléti. Akkor most mi történt? Mondanánk, menjenek haza szépen mind, a szóvivő, a vadász, a tusványos szónok és a Hülye Járások Rendőrsége is. De talán már késő. Mindenki őket nézi, annyi győztes csaták hőseit: nézi őket az Oligarcha, a Püspök, a Bírói Szervezet, a Tudomány, az Egyetem, a Kamara, a Demokratikus Pártok, a Média, a Vérfarkas, a Búrkalap és a pesti nép. Kérdően néznek egymásra is. Ez volna az az erő, amelyet tisztelni, félni muszáj?
Budapest, 2014. szeptember 10.
Eötvös Károly Intézet
