Az autokrata „köztársaság” elnökei (álláspont)

A köztársasági elnök minapi lemondásának hátterében, noha erről nem esik szó, kirajzolódnak a mögöttes alkotmányos-közjogi dráma körvonalai. A magyarországi hatalmi rendszer nem diktatúra, de kétségkívül autokrácia, magyarul önkényuralom, amely mivel szervi ellentmondásban áll saját közjogi kereteivel, kínban van. A NER által kiválasztott három köztársasági elnök közül kettő lemondása első pillantásra a rendszer számára kínos, de személyi drámáknak, egyéni botlásoknak tűnnek, valójában viszont súlyos rendszerhibák, az államműködés válságának megnyilvánulásai. Az ország nemzetközi, elsősorban európai beágyazottsága, az ebből hasznot húzó, annak előnyeit kihasználó elit uralmi pozíciójának fenntartása miatt ugyanis egyelőre szükség van a parlamentáris demokrácia kulisszáira, noha e kulisszák mögött már jó ideje az egyszemélyes uralom másik állama működik. Ez a kettősség vélhetőleg így marad addig, amíg, mondjuk ki, rászorulnak az Európai Unió pénzére. Egyelőre az uralkodó csoport érdekei nem engedik meg, hogy a rendszer valóságos tartalma a tartalomnak megfelelő közjogi formát öltsön, azaz belső logikája alapján formálisan is centralizált elnöki (a magyar hagyományban leginkább kormányzói) rendszer legyen. Amíg ez a helyzet fennmarad, rendszeresen bajok származnak abból, hogy a hatalom természete szemben áll a fennálló közjogi formával, a parlamentáris köztársasággal. Ha a magyar köztársasági hagyomány hasonlítana a franciához, akkor lényegesen könnyebb dolga lenne Orbán Viktornak, aki néhány éve nyilvánosan rajongott is De Gaulle-ért, nem véletlenül[1]. (Félreértés ne essék, a hagyományosan erős francia demokrácia elbírja az elnöki rendszert, az USA-é manapság kevésbé, de ezt hagyjuk!).

Esetünkben erről a hazai történeti közjogi háttérről van szó: Az 1920. évi I. törvénycikk szerint Magyarország kormányzója a király távollétében ideiglenes államfő, aki a végrehajtó hatalmat a nemzetgyűlésnek is felelős kormány útján gyakorolja. A miniszterelnököt a kormányzó nevezi ki. A nemzetgyűlés által elfogadott törvényeket legfeljebb hatvan nap jegelés után köteles vagy aláírni, vagy visszaküldeni megfontolásra, de ezután, ha változatlanul visszakapja, tizenöt napon belül kell aláírnia és kihirdetésüket nem tagadhatta meg. A kormány csak a kormányzó által jóváhagyott törvényjavaslatot terjeszthet be. A hadüzenethez vagy a békekötéshez a kormányzó a nemzetgyűlés előzetes hozzájárulását kell megszereznie. A kormányzó személye szent és sérthetetlen.[2]

Szóval a fennálló rendszer mindennapi működésének, hatalmi természetének leginkább a kormányzói államforma felelne meg, amihez, bár nem az és groteszk ötletnek tűnik, a Szent Korona közjogi státuszát is vissza kellene állítani, ami a vármegyésített, főispánosított országgal már megkezdődött. Ám egyelőre itt van Orbán nyakán a parlamentáris köztársasági kolonca.  Mert az lenne számára jó, ha a sok miniszterével együtt bármikor elcsapható miniszterelnök Orbán kormányzó szolgái lennének, miközben például az Európai Unióban a pofonok nagy részéért a kormányzó által kinevezett miniszterelnöknek kellene mindig sorban állnia. Ehhez képest mellékszál, hogy az egykor Pozsgay közvetlen elnökválasztását kizáró törekvés, egyébként indokolható mantrája miatt (Nehogy a nagy legitimitású elnök túlnőjön!)  nálunk, parlamenti többsége birtokában, ha a tartalmat nézzük, Orbán nevezi ki az elnököt, miközben egy sor környékbeli országban (például Szlovénia, Ausztria, Csehország, Szlovákia) a nép választ hasonló „gyenge” szerepet betöltő, olykor rátermett jelöltet (a kiváló szlovák Zuzana Čaputová például a parlament akaratából aligha lett volna elnök). 

Akárki is választja az elnököt, a parlamenti demokrácia valóságos körülményei között a szerep úgy van kitalálva, hogy míg a miniszterelnök politikai, addig az elnök morális tekintély, másképp mondva: a hatalom felettes énje. Orbánnak viszont az üstöküknél fogva kézben tartott emberek kellenek erre az állásra is, akik pedig miután az egyeduralomban lettek valakik, nem felelős döntésekre szocializálódtak, rendszeridegen pozíciójukban válságokat, legitimáció-deficitet termelnek. Ők, ellentétben az autonóm és morálisan megalapozott szereplőkkel (Göncz, Sólyom, és a passzívabb, de azért némi megszorítással ebbe a körbe sorolható Mádl Ferenc), ismétlődően hajlamosak kínos hibákra. A kínos hibák kínos következménye pedig az, hogy az elkövetett baklövések politikai felelőse nem is lehet más, mint az, aki a főhatalmat ténylegesen birtokolja. A pávatáncos alkotmányos szabályozás és a valóság ellentmondása pedig azt mutatja meg, hogy a hatalmában megvastagodott miniszterelnökön szűk, az általa kézben tartott elnökön meg bő a parlamentáris kormányzásra szabott közjogi kabát.

A most megválasztott elnökről ugyancsak elmondható, hogy borzalmas alkotmánybírósági döntésekkel szegélyezett eddigi életútja során nem találkozott az autonómia kísértésével.

Az időzített bomba tovább ketyeg.