Szörnytörvény - Szuverenitásvédelem, avagy a zsarnokság ákombákom ombudsmanjai (álláspont)

A szabadság hajótöröttjeiként átélt sérelmeket talán legpontosabban Montesquieu fénylő szavaival jellemezhetjük, amelyek pedig Ádám Péter fordításában így szólnak „Nincs is kegyetlenebb zsarnokság annál, amit a törvények mögé bújva és a törvényesség ürügyén gyakorolnak: ilyenkor ugyanis – hogy úgy mondjam – épp azon a deszkán fojtják meg a szerencsétleneket, amelyre [a hajótörés után] sikerült felkapaszkodniuk.”[1]

Ebben az írásunkban a Szuverenitásvédelmi Hatóság létrehozásának intencióját és intézménytörténeti helyét keressük. Az intenciót a zsarnokságszülte jogi képtelenség fogalomkörében, az intézménytörténetet pedig a gonoszság és az elnyomókat a szabadságszerető emberektől védő alvilági ombudsmankodás tengelyén tudjuk értelmezni. 

Akad jó és gonosz szuverén

Talán nem közismert, de a világ első omudsmanintézményét[2] (még az 1809-ben megalapított ugyancsak svédországi első parlamenti biztos előtt) az abszolút ám felvilágosult uralkodó, XII. Károly svéd király hozta létre törökországi száműzetése idején 1719-ben. Ennél a hivatalnál a svédek és a svéd királysághoz tartozó finnek már ekkor védelmet találhattak az állam hatalmi túlkapásaival szemben.

Az ombudsman azóta is tartó, az állampolgári jogvédelemről szóló, a közigazgatást fegyelmező XX. századi világhódító útjának azonban, ahogy ez lenni szokott, lett sötét oldala is. Ugyanis az intézmény a XX. század második felében Afrikától Ázsiáig uralgó diktátorok közül, talán hatáskör nélküliségük miatt, többnek is megtetszett. 1978-ban például a Fülöp-szigeteken a véreskezű helyi szuverén, Ferdinand Marcos elnöki rendelettel diktatúrája szolgálatában hozta létre a csak neki felelős saját ombudsmanját (Tanodbayan).[3] Szerencsére az autokrácia sem tévedhetetlen, a lengyel pártállam például póruljárt. A pártállam végnapjai idején 1987-ben megválasztott Ewa Łętowska[4]  jogászprofesszor térségünk talán legkiválóbbjaként működött.

Itthon

A hazai rendszerváltás demokráciaépítő munkájának utolsó jelentős fejezete az ombudsmani intézményrendszer kialakítása volt. 1995 és 2011 között, itthon és külföldön is elismert független ombudsmanok dolgoztak általában az emberi jogok, a kisebbségi jogok és az információs jogok (adatvédelem, információszabadság) védelmében. Ennek hármasa 2008-ban egészült ki a Jövő Nemzedék Országgyűlési Biztosa intézményével. E parlamenti szintű kisebbségvédelem, valamint az adatvédelemnek és az információszabadságnak egy kézbe adott integrált védelme nemzetközi tekintetben is innováció volt. Mindez 2012-ben a szakosított biztosok függetlenségének megszűntével és az adatvédelmi biztos hivatalának felszámolásával tört meg, vált, reméljük időlegesen, semmivé.

Orbán okos autokráciájában[5] színre léptek az intézménytörténetből ismert küldetésüket tekintve is kamuombudsmanok. Mára a piperkőc semmittevésnek az ombudsmantörténetben eddig ismeretlen modellje jellemzi a Kozma Ákos vezette egészen (tragi)komikussá lett intézményt,[6] amelynek függetlenség-hiányát jelzi, hogy a Nemzeti Emberi Jogi Intézmények Világszövetségének (GANHRI) döntése B kategóriássá minősítette le a korábban tekintélyes hazai intézmény utódját[7].

A rendszerszintű korrupciót nem üldöző ombudsmanszerű nemhatóság

Az Integritás Hatóság elnökét a hatalom legbensőbb kebelbeli jelölése után nevezte ki az arra oly érdemes köztársasági elnök. Ez a „Hatóság” fedőnevű valami amúgy hatósági jogkörökkel nem rendelkezik. Ellenkezőleg, Orbánnak falazó olyan ombudsmanutánzat, amelynek működési elve éppen ellentétes az ombudsmanokéval. Amíg ugyanis az ombudsmanhivatalok a társadalmi nyilvánosság intézményei, addig az Integritás Hatóság tevékenysége titkos, az unió egyik legkorruptabb rendszerének épített spanyolfal, amellyel Orbánék állítólag „az európai uniós költségvetési források felhasználásának még hatékonyabb ellenőrzését ellátó intézményrendszert” hoztak létre. Nem kicsit kilógó nem kicsi lóláb, hogy a hazai adófizetők sérelmére elkövetett mindennapi korrupcióra hatásköre még az egyébként is üresen kongó deklarációk szintjén sem terjed ki.

Ez a kissé hosszú bevezető arra szolgál, hogy meglássuk a Szuverenitásvédelmi Hatóság igazi karakterét.

Az újabb példa nélküli, vállaltan zsarnokvédő képződmény

Itt a legújabb autonóm(!?) államigazgatási szerv, a Szuverenitásvédelmi Hatóság. Ez a korábbiakkal szemben már olyan ellenombudsman, amellyel Orbánék megint szintet léptek. A már megismert kamuombudsmanok után létrejött a deklaráltan a szabályozás öröknek hitt filozófiáját ellentétébe váltó fordított ombudsman, amely az alávetettek által fenyegetettnek vélt tekintélyuralmat egészen kendőzetlenül védelmezné a szabadságszerető polgároktól, szervezeteiktől.  

A felületes olvasó akár térképészeti tárgyú valaminek gondolhatná az új zsarnokságvédelmi izét, amely „feltérképezi és vizsgálja azon szervezeteket, amelyek külföldről származó támogatás felhasználásával megvalósuló tevékenysége befolyást gyakorolhat a választások kimenetelére”. Ugyancsak feltérképezi és vizsgálja azon szervezeteket, amelyek külföldről származó támogatás felhasználásával a választói akarat befolyásolására irányuló tevékenységet folytatnak, vagy ilyen tevékenységet támogatnak.”[8]

Persze nem térképészetről van szó, hanem titkosszolgálati nyúlványról, propagandaeszközről, a közéletileg aktív polgárok megfélemlítésről és a társadalom tájékozatlanabb csoportjainak megtévesztésről.

Nem árt, ha a megtévesztő, megfélemlítő szabályozásban van olyan elem, amely a valósággal legalább távolról kapcsolatba hozható. Ilyen a pártok külföldi támogatásának tilalma. A nemzetközi minták jellemzően korlátozzák a pártok számára a külföldi források felhasználását, hiszen a nemzeti választások az országlakosok, a politikai közösség benső ügye. Az Eötvös Károly Intézet már 2007-ben elemzést,[9] és a pártok által parafált, de aztán alá nem írt pártközi megállapodással erősített törvénykoncepciót[10] is készített, az akkor is botrányos, a köztársaságot mérgező, bűncselekményekkel, költségvetési csalásokkal övezet párt- és kampányfinanszírozás jogállamivá tételéről, amely kizárta volna a pártok számára a külföldi támogatások igénybevételét.

Csakhogy a demokráciák és a választási autokráciák a kampányok tekintetében nem valamely részben, hanem alapvetően különböznek. Demokráciában mindenütt szigorúan szabályozottan és limitált költségekből az összes állami szerv és az összes közszolgálati médium szigorúan semleges magatartása mellett a kampányidőszakra korlátozottan zajlik a választási kampány. Ezzel ellentétben az Orbán rendszerben, hasonlóan a jobb- és baloldali, valamint teokratikus diktatúrákhoz, a gyűlöletet terjesztő heccsajtóban, az állami rádiókban és televíziókban, a Közép-Európai Sajtó és Média Alapítvány sokszáz közlönyében, a közösségi oldalakon, de még a NER néhány konszolidáltabb hangú sajtótermékében és az utcai óriásplakátokon is központosítottan, sokmilliárdos költséggel az év 365 napján szakadatlan üzemmódban egymásba érő politikai kampányhadjáratok követik egymást. Ettől a körülménytől eltekinteni lehetetlen. 

Bagoly mondja verébnek

A szuverenitásvédő törvénytervezet preambuluma (bevezetése) arra panaszkodik, hogy a 2022. évi országgyűlési választási kampányt külföldről próbálták befolyásolni, amit igazolt az ugyancsak a propagandafőnök Rogán felügyelte „az egységes baloldali ellenzék támogatásait feltáró nemzetbiztonsági vizsgálat is.”.

A Szuverenitásvédelmi Hatóság feladata, hogy itthon feltárja „a demokratikus vita, valamint az állami és társadalmi döntéshozatali folyamatok befolyásolására irányuló tevékenységeket, ideértve az állam közhatalmi feladatait gyakorló személyek tekintetében e személyek döntéshozatali eljárását befolyásoló tevékenységet.”[11] A hivatal az állami propaganda eszköze, az általa lefolytatott eseti vizsgálatok eredményét közzéteszi honlapján, ezzel munícióval látja el propagandamédiumait, miközben a „nyilvánosságra hozott jelentésével szemben jogorvoslatnak nincs helye”[12].

Eközben a magyar kormányzat az elmúlt években kiterjedt eszközrendszerrel, nem egyszer nyíltan, rendszeresen beavatkozott a környező országok választási küzdelmeibe, az ezekben az országokban hozzánk hasonlítva még valóban szabad demokratikus vitába. Ennek részeként a magyar kormányzati politika eszköztárába beletartozott például a hazai pártoktól korábban nem függő, akkor a FIDESZ-t sem kiszolgáló RMDSZ és hatásában a magyar kisebbség parlamenti képviselete elleni amúgy sikertelen akciók; ennek keretében a jelentéktelen Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) támogatása pénzzel és paripával. A mai napig a Fidesznek bármiért kedves bármely párt/politikus támogatása Szlovákiától Szerbiáig, sőt akár a magyar kisebbséggel nem is rendelkező Lengyelországig, sőt Franciaországig mindennapos, és nyilvánosan vállalt az akár befektetéssel is terhelt kampányolás. Ennek eszközei a sajtóbefolyásolás, pénzelés, a külhoni pártok és politikusok, ideértve, még a hangsúlyosan magyarellenes, viszont illiberális Fico melletti nyílt kampányolás is[13] (ettől a kavarásstól talán nem függetlenül legutóbb sem lett a magyar kisebbségnek parlamenti képviselete Pozsonyban).

Minden közbeszéd államellenes lehet, a szabályozásban egymással nem összeegyeztethető közfunkciók – titkosszolgálat és propaganda – keverednek, a normavilágosság hiánya

A törvény a Szuverenitásvédelmi Hivatal feladatai között olyan tárgyakat határoz meg, amelyek egyébként titkosszolgálatiak, azaz az Alkotmányvédelmi Hivatal feladatkörébe tartoznak (Ok, de akkor mi szükség van Alkotmányvédelmi Hivatalra? - kérdezehtnénk), így: „feltárja az információk manipulálására irányuló és dezinformációs tevékenységeket, a demokratikus vita, valamint az állami és társadalmi döntéshozatali folyamatok befolyásolására irányuló tevékenységeket, ideértve az állam közhatalmi feladatait gyakorló személyek tekintetében e személyek döntéshozatali eljárását befolyásoló tevékenységet”[14].

Ám nem is áll itt meg, hanem úgy folytatja, hogy „feltérképezi és vizsgálja azon szervezeteket, amelyek külföldről származó támogatás felhasználásával megvalósuló tevékenysége befolyást gyakorolhat a választások kimenetelére; vizsgálja azon szervezeteket, amelyek külföldről származó támogatás felhasználásával a választói akarat befolyásolására irányuló tevékenységet folytatnak, vagy ilyen tevékenységet támogatnak.”[15].

Szögezzük le, nincs olyan társadalmi vita, közéleti sajtó- vagy médiamegjelenés, amely ne gyakorolhatna befolyást választói magatartásra.

A hatóság tevékenységének nyilvánvaló intenciója – amely cél a titkosszolgálatok normális jogállami működését ki is zárja – a Rogánék kezébe került két fontos állami szféra, a titkosszolgálat és a propaganda összekapcsolása. A törvény alapján, mivel minden közéleti megnyilvánulás a választói akaratot befolyásolhatja, a Szuverenitásvédelmi Hatóság minden közéleti, illetve sajtótevékenységet (legyen az hagyományos vagy közösségi média) folytató szervezetet, klubot, civil szerveződést megbélyegezhet. További célja, hogy törvényi felhatalmazás alapján fellépése nyomán más állami hatóságok adott esetben a jogsértőket szabálysértési, esetleg büntetőeljárás alá vonhatják, és jogi személyeket meg is szüntethetik[16].

Örkény István nyomán ezt úgy foglalhatjuk össze, hogy a Szuverenitás Hatóság működése nyomán, akik eddig nem féltek, végre kezdjenek el félni, akik pedig már eddig is féltek, ezentúl jobban féljenek[17].

A törvény abszurditására talán kézenfekvő példákat, a nemcsak hogy külföldről, hanem külföldi pártok által finanszírozott egész Európában, így Magyarországon szabadon működő német pártalapítványok adják: a Friedrich Ebert, a Konrad Adenauer és a Heinrich Böll[18] alapítványok, természetesen alapítójuk értékeit közvetítve a szociáldemokrata, a keresztény konzervatív, illetve a környezetvédő politikai értékek, valamint a Német Szövetségi Köztársaság politikai kultúrája egészének nyílt terjesztésével befolyást gyakorolhatnak mindenütt, így nálunk is az állampolgári, választói magatartásokra. A Szuverenitás törvény ezek magyarországi működését alsó hangon is kifejezetten helyteleníti és korlátozandónak tartja.

Tájékozatlan egyesek azt is mondhatnák, hogy a törvény, bármennyire rémes, csak a külföldi adományok esetében alkalmazható. Persze, ilyen általánosságban ez is elfogadhatatlan, de, utaltunk már erre, egészen botrányos a jogállamiság alapját jelentő normavilágosság körében a külföldi támogatás meghatározatlansága. A törvényíró afféle rossz diákként azt hajtogatja, hogy „külföldről származó támogatás felhasználásával megvalósuló tevékenység”, meg a másik törvénybe beírt homály, miszerint „külföldi támogatás: más államtól, külföldi természetes vagy jogi személytől, jogi személyiséggel nem rendelkező szervezettől származó vagyoni hozzájárulás.”[19]. Ennek alapján még azt sem tudjuk bizonyossággal eldönteni, hogy például a magyar újság, civil szervezet, stb. – ideértve persze a CÖF-öt, a Pesti Srácokat és a Megafont is – csak az erdélyi nem magyar állampolgár magyartól kapott húsz lej adomány következtében kerül a törvény hatálya alá, vagy akkor is, ha az erdélyi adományozó éppen rendelkezik magyar állampolgársággal.

A hatóság mint spicli

A civil szervezetek adataikat másképp kezelik, mint az állami sóhivatalok. Rogán legújabb alaptörvénymódosítása felszámolná a Harmadik Köztársaság egyik nagy vívmányát, az állammal szemben alapjogként biztosított magánéletvédelmet[20]. E dicstelen hatóság „a vizsgált szervezet … kezelésében levő, a vizsgált üggyel összefüggésbe hozható összes adatot megismerheti, arról másolatot készíthet, és az összes ilyen iratba – ideértve az elektronikus adathordozón tárolt iratokat is – betekinthet, illetve azokról másolatot kérhet.”[21], továbbá, persze a személyes adatokra vonatkozó követelmények betartásával „más állami szervekkel és nem állami szervekkel megállapodást köthet a feladatai ellátáshoz szükséges tájékoztatás nyújtása érdekében”. Például az Eötvös Károly Intézet működése, állítjuk, miután minden tevékenységünk nyilvános, semmilyen olyan adatot, titkot nem tartalmaz, amely a Szuverenitás Hatóságra tartozna. Nem vagyunk hivatal. Ma már, nem függetlenül a civil szervezetek forráshiányától, akárcsak a többiek többsége, sem szerverrel, sem pedig intézeti számítógépekkel nem rendelkezünk. Ellenben a honlapunkon megtalálható és a közösségi médiában elérhető intézeti munkáink nyilvános dokumentumait, továbbá minden szövegünket saját laptopjainkon és telefonjainkon tároljuk. Ezeken, természetesen, egymással sem megosztott személyes és személyközi titkaink, valamint az intézeti tevékenységünktől függetlenül végzett hivatásunkhoz kapcsolódó iratok ugyancsak találhatóak. Nincs alkotmányos jogalapja semmilyen Szuverenitás Hatóságnak arra, hogy ezek között turkáljon.

Mit lehet tenni?

Ha a tudatos polgár a morális jogok alapján és a pozitív jog technikai követelményei szerint is alaktalan és gonosz szabályozással kerül szembe, több lehetséges magatartást is mérlegelhet:

Megfontolhatja Radbuch híres formuláját, és eszerint osztályozhatja a szabályt: Mondhatja, hogy általános szabályként elismeri, hogy a pozitív jogot kell alkalmaznia akkor is, ha az igazságtalan vagy célszerűtlen. Ehhez viszont azt is hozzáteheti, hogy az elviselhetetlenül igazságtalan törvénynek meg kell hajolnia az igazságosság előtt, emiatt az a törvény, ami nem is törekszik az igazságosságra, elveszti jogi jellegét.

Eljuthat továbbá arra az álláspontra is, hogy a Radbuch-formula alkalmazása természete szerint bizonytalan. Ugyanis nehéz azt eldönteni, hol éri el a morális megalapozottság hiánya azt a szintet, ahol a törvény jogként elismerése megszűnt. Ebben az esetben nem a szabály jogi érvényességét fogja vitatni. De a végeredmény lehet hasonló, ha bejelenti, hogy nem engedelmeskedik az igazságtalan normának. A civilszervezetek a civiltörvénnyel szemben, kifejezetten sikeresen, éppen ezt az utat járták.

Végül alattvalóként választhatja azt is, hogy jobb a békesség, legjobb meggyőződése ellenében engedelmeskedik a felsőbbségnek.

A magunk részéről ez utóbbi magatartást nem javasoljuk!