Ádám Zoltánnak a
Corvinusról történő elbocsátása kapcsán sokan írtak az akadémia szabadság
magyarországi helyzetéről. Így érdemes összegezni, hogyan értelmezhető az
akadémiai szabadság az egyetemeken, mi veszett el ennek a jognak a garanciái közül
Magyarországon. Kezdjük azzal, hogy Ádám azt tette, ami minden egyetemi
polgártól elvárható, azaz sérelmezte az egyetem szerinte alapjogokat sértő kommunikációs szabályzatát, illetve egy etikai ügyben eljárást indított. Számítani lehetett-e rá, hogy az akadémiai
szabadságot komolyan vevő oktatót eltávolítják a rezsim irányítása alá kerülő
egyetemről?
Ha erre válaszolni
akarunk, érdemes átgondolni, hogy mi maradt a megszállt egyetemek polgárainak
akadémiai szabadságából. Az akadémiai szabadságnak egyéni és intézményes
dimenzióit különböztethetjük meg. Az egyéni oldalon olyan jogosultságok állnak,
mint például a kutatás és az oktatás szabadsága. Ezeknek a szabadságoknak
azonban sokszor nincs specifikus normatív tartalmuk, nem nyújtanak más emberi
jogoknál, például a véleménynyilvánítás szabadságánál nagyobb védelmet. Sokkal
fontosabb a jogosultságnak az intézményi oldala, amely alatt az intézményi
autonómiát, önrendelkezést értem. Magyarországon sok oktató és kutató bízott alaptalanul
abban, hogy az egyének akadémiai szabadsága megőrizhető úgy is, hogy nem
küzdenek az intézményeik önrendelkezéséért. Én azt gondolom, hogy az
intézmények önkormányzatának megszűntével az akadémiai szabadság lényege vész el.
Természetesen a szabadság nem tűnhet el teljesen, valami torzója mindig túlél,
ezt nevezhetjük a megmaradó szabadságnak. Magyarországon az intézményi önkormányzat
elvesztése után sem veszítettek el az oktatók mindent az oktatás szabadságából,
vagy például azt a jogi lehetőségüket sem, hogy felmondjanak és önszántukból
hagyják el az egyetemüket.
Azon, ami történt sem
lepődhetünk meg különösebben. Magyarországon, ahogy az minden autoriter
államban szokás, a kormány, amint hatalomra jutott, nekilátott az akadémiai
szabadság felszámolásának. Ennek első lépését a 2011-es új felsőoktatási törvény jelentette, például azzal, hogy a
rektorválasztásnál a szenátusnak csak véleményezési jogköre maradt, az
akkreditációs bizottságban pedig meghatározó befolyáshoz jutott a kormányzat. A
fő csapás természetesen az egyetemekre irányult, így például a pénzkivonás
2012-ben, majd a források átláthatatlan visszatöltése a rendszerbe, a
kancellári rendszer bevezetése 2014-ben, 2017-ben a Lex CEU elfogadása, hogy
csak a nagyobb mérföldöveket említsem. Nincs olyan autoriter vezető, aki ne
félné joggal az egyetemeket (a diákok és oktatók közösségeit) mint a társadalmi
mozgalmak, forradalmak potenciális fészkeit. A kormányzati lépéseknél jóval
váratlanabb volt, hogy az átrendeződés jobbára az akadémiai közösségek komolyabb
ellenállása nélkül történt.
A kormány szinte azonnal
létrehozta a saját egyetemét is. 2012-ben már közvetlen kormányzati befolyás
alatt felállt a Ludovika (Nemzeti Közszolgálati Egyetem); ma ennek az
egyetemnek az ellenőrzéséért a miniszterelnök politikai igazgatója felel. Természetesen
itt is történtek az Ádám Zoltánéhoz hasonló elbocsátások, elég csak a legnyilvánvalóbb
esetekre, Krémer Ferenc vagy Kozáry Andrea ügyeire gondolni. Ami talán szomorú, hogy a Ludovika
Egyetem történetének ismeretében is – az SZFE fontos példájának kivételével – a
modellváltás szinte ellenállás nélkül zajlott le, úgy, hogy közben főként
anyagi nyomás volt az oktatókon és az intézményeken. A modellváltás 26 állami egyetem
közül 21-et érintett, többségükben elvárás volt, hogy a szenátusok támogassák
az átalakulást. Megtették. Ezzel az egyetemek az autonómiájukat
elvesztették, mivel nem az egyetem választott szerve, hanem a jobbára fideszes
politikusokból és oligarchákból álló kuratórium dönt arról, hogyan épüljön fel az
egyetem, vagy mit tanítsanak. Kevesen döntöttek úgy, hogy elhagyják a modellváltó
intézményüket, például Braun Róbert tett így a Corvinuson. Ami most történt Ádám
Zoltán ügyében, az nem más, mint az új jogi keretek között az előzmények
ismeretében a leginkább várható forgatókönyv megvalósulása.
Az ellenállás egyéni és kollektív példáinak a jelentőségét azonban soha nem szabad lebecsülni. Ezek a történetek tartják életben, és mentik át az akadémiai szabadság lángját, és olyan referenciapontokat teremtenek a jövő számára, amelyek erősítik a társadalom ellenálló képességét. Történetek, amikre fel lehet építeni a valódi szolidaritáson alapuló, az akadémiai szabadságért cselekedni képes egyetemi közösségeket.
