Élet és erkölcsi romlás az autokráciában (álláspont)

A kormánykritikus nyilvánosság egyik legnyomasztóbb jelensége a Fideszre szavazó honfitársak kollektív „birkázása”, „agymosottozása”. Az a gond ezzel a gyakorlattal, hogy egyrészt a kormánypárt kommunikációjára emlékeztető módon dehumanizál a társadalom nem jelentéktelen részébe tartozó embereket, másrészt kontraproduktív abban az értelemben is, hogy épp az Orbán-rendszer propaganda-kommunikációjának végtelenül káros társadalmi hatásaira nem képes rávilágítani. Nagyon szomorú, de 2023-ban még mindig ott tartunk, hogy a kormánykritikus közvélemény számára továbbra sem evidencia, hogy a négyévente a kormánypártokra szavazók pusztán attól, hogy a Fideszre voksolnak, nem feltétlenül agyalágyult, rosszszándékú, alávaló emberek. Ebben a tekintetben a magunk részéről az elittel szemben szigorúbb, a társadalmi hierarchiában lefelé haladva egyre megértőbb hozzáállást tartunk helyénvalónak. Az Orbán-rendszer elitje, amely megtervezte és végrehajtotta a jogállam leépítését és kiépítette azt a gazdasági hátországot, amely mára strómanjain keresztül a leggazdagabb magyar emberré tette a miniszterelnököt, nyilvánvalóan más elbírálás alá esik. Némileg analóg a helyzet talán azzal, amikor a büntetőjog figyelembe veszi a tényállás megítélésekor a bűnösséget, azaz, hogy az elkövető tudata mit fogott át, vagy ahogyan a károkozás esetében a jog a károkozó kapcsán figyelembe veszi és értékeli az adott helyzetben általában elvárható magatartást. A nap 24 órájában a közmédiából sugárzott propagandahíreket, az egész országot elárasztó plakátokon közölt manipulációt nehéz a helyén kezelni, reálisan értelmezni és az ennek megfelelő cselekvési, viszonyulási stratégiákat megválasztani, ha egyébként az ember (akár önhibájából, akár önhibáján kívül) nem kapott olyan tudást, nem sajátított el olyan képességeket a szocializációja során, amely révén viszonylag egyszerűen meg tudja különböztetni a híreket az álhírektől, az állami propagandát a korrekt kormányzati tájékoztatástól. A Fideszre szavazók iskolázottsági adatai is ismertek[1], köztudott, hogy egyre inkább az alacsonyan képzett réteg képezi Orbánék szavazóbázisát, amelyre a rendszer tudatosan reagál kommunikációjában is (Kis Grófoval, Győzikével, piroslettaparadicsommal, pörköltöt kavargató miniszterelnökkel). Az autokratikus hatalom eléggé pontosan tudja, hiszen társadalomtudományi eszközökkel képes feltérképezni, hogy meddig mehet el, azaz melyek azok a hatalomtechnikai eszközök, amelyekkel elérheti, hogy a társadalom többsége támogatásáról biztosítsa úgy, hogy ez a réteg közben ne érezze, hogy szabadságát a kritikus mértékben korlátozzák. Ugyanakkor különböző attitűdkutatásokból[2] az is világosan kiderül, hogy az Orbán-rendszer a társadalom szabadságigényét nagyon hatékonyan tudja csökkenteni pusztán a folyamatosan adagolt propagandával, az intézményesített manipuláció fenntartásával.[3] A felelősség ezekben az esetekben nagyobbrészt a propaganda gyártóját és terjesztőjét (a hatalom birtokosait) terheli. Úgy gondoljuk, hogy elsősorban a hatalommal szemben alternatívát felmutatni szándékozó politikai-társadalmi erők – kétségtelenül nagyon nehéz, rendkívül sok kreatív erőt felemésztő – feladata annak kitalálása, hogy miként lehet ezt a nagyon széles, a kormánypropaganda által megtévesztett társadalmi réteget másfajta üzenetekkel, teljesen másfajta attitűddel megszólítani. Az azonban egészen biztos, hogy nem lehet hiteles, demokratikus, a szolidaritás elvét előtérbe helyező politikai alternatívát felkínálni a magyar társadalomnak, amíg agyatlan csőcselékként tekintünk több millió honfitársunkra. Arról nem beszélve, hogy az Orbán-rendszer megszűnését követően csak akkor lehet normális országot, stabil, szociálisan érzékeny demokratikus rendszert építeni, ha empátiával és teljes nyitottsággal fordul a kormánykritikus tömeg az Orbán-rendszert jelenleg is – akár teljes meggyőződéssel – támogató átlagemberekhez. Az alternatívát felmutatni szándékozó demokratikus közösségnek ezt a beleérző képességet muszáj felvállalnia. Enélkül nem lehet valódi rendszerváltásról, demokratikus helyreállításról álmodozni.

Ugyanakkor komoly felelősség terheli az Orbán-rendszer kiépítésében, fenntartásában közreműködő értelmiséget: jogászokat, közgazdászokat, a közigazgatás politikai szintjein dolgozókat, egyetemi vezetőket, kommunikációs szakembereket, s legfőképp a politikai osztály tagjait: képviselőket, minisztereket, polgármestereket. Azokat, akik „pontosan tudták” miben vettek részt, akik szakmáik árulói. Ugyanakkor az ő esetükben sem szabad felelőtlenül elszámoltatásról, börtönbüntetésről, s más hangzatos következményekről beszélni az efféle szankcionálásokat megalapozó részletek jogállami értékelése, jogi-politikai következményeinek átgondolása nélkül. Kétségtelenül lesznek olyan szereplői az Orbán-rendszernek, akik az elkövetésük idején hatályos jogszabályok (legnagyobbrészt az Orbán-rendszer törvényei) megsértésével elkövetett bűncselekmények miatt kell, hogy bíróság előtt feleljenek. Ez azonban nem lehet általános fenyegetés, a jogásztársadalom különösen nem lehet forrófejű ebben a tekintetben. Akit bűncselekménnyel vádolnak, annak bűnösségét független bíróságnak kell megállapítania, nem pedig az Orbán-rendszer után következő politikai erőnek. A jogállam helyreállítása ott kezdődik, hogy az autokrata rendszer szereplőinek cselekedeteit – micsoda meglepetés – az eredeti funkciójuk szerint helyreállított jogállami intézmények jogállami eszközökkel ítélik meg, s az esetleges jogkövetkezményeket is politikai nyomástól függetlenül rendelik el. Az Orbán-rendszer leváltására jelentkező politikai szereplőknek pedig kényesen kell ügyelniük arra, hogy politikai ajánlatukban jogállami eljárásban megállapított jogi felelősségről beszéljenek – az agyonhasznált, inflálódott „elszámoltatást” is talán épp ideje volna elengedni. Az „autokratikus áttörés”, akárhonnan is nézzük, a magyar történelemben példátlan politikai-jogi helyzetet teremtett. Azon túl, hogy széles társadalmi konszenzusra lenne szükség annak kimondásában is, hogy 2010 után autokratikus fordulat következett be Magyarországon, az „autokratikus áttörés” során, majd azt követően végrehajtott közjogi határátlépések jogi minősítését, azok jogkövetkezményeinek megállapítását nagyon pontos szakmai sztenderdek alapján kellene elvégezni. Erre történtek már próbálkozások bizonyos alkotmányjogászok részéről (az Eötvös Károly Intézet műhelyében is születtek ezzel kapcsolatosan írások)[4], az általuk felvetett szempontok, megközelítések alapjául szolgálhatnak ennek a folyamatnak.

E témához kapcsolódóan pár szót érdemes szentelni még a belülről bomlasztás toposzának. Ha egyszer vége lesz az Orbán-rendszernek, a minisztériumokban dolgozó kollégákról, állami propagandát legyártó PR-cégek alkalmazottairól, egyetemi autonómiák felszámolásához aszszisztáló rektorokról, dékánokról fog kiderülni, hogy ők csak belülről bomlasztottak. De miben is áll ez a bomlasztó tevékenység? Ha létezik egyáltalán a bomlasztóknak azon tábora, akik valóban abban a hitben dolgoznak, hogy rendszerleépítő tevékenységet végeznek/végezhetnek a különböző, hatalomhoz szorosan kötődő, vagy a hatalom által minimum átszőtt, de leginkább megszállt állami intézményekben, cégekben, e céljuk egyszerűen nem teljesülhet. Az autokrácia egyik fő ismérve, hogy a jogállami intézményeket saját hatalmi céljaira eredeti rendeltetésükkel ellentétesen használja fel, ezekben az intézményekben pedig a demokrácia játékszabályai nemcsak „kifelé”, de „befelé” sem érvényesülnek. A legjobb szándékú belülről bomlasztás is a visszájára fordul ilyen körülmények között: csak arra jó, hogy a nem demokratikusan működő intézmények legitimációját erősítse. Hasonló a helyzet a kormányzati propagandát legyártó „piaci” szereplők cégeiben (PR-cégek, sajtóorgánumok, lapkiadók) dolgozó „belülről bomlasztókkal”. Egyrészt a kormányzati kommunikáció fontos csatornáinál végrehajtói pozíciókban dolgozóknak legfeljebb abba lehet beleszólása, hogy a migránsozó plakátnak milyen legyen a háttérszíne, vagy, hogy a televíziós hírműsorban a képernyő alján futó információs sáv sebesége mekkora legyen. Másrészt a fenti intézményeknél elhelyezkedő ember jelentkezésével, jelenlétével azt üzeni, hogy ezeken a helyeken dolgozni rendben lévő dolog.

Annak megállapításához, hogy egy autokrata rendszerben „mi fér bele a tisztesség-minimumba”, szerintünk hasznos lehet felállítani egy olyan, persze éles kontúrokkal nem jellemezhető skálát, amelyen a teljesen egyértelműen hatalomtól független piaci szegmensen túl az „elfogadható helyek” sávban például olyan munkahelyek vannak, amelyek bár szorosan kötődnek a hatalmi struktúrákhoz, feladatuk alapvetően a társadalom legalapvetőbb igényeinek kielégítése, például a társadalom mindennapi működéséhez elengedhetetlen állami közszolgáltatások ellátása (különféle hivatalok, oktatási, szociális és egészségügyi intézmények, közüzemi szolgáltatók, stb.). Aki ilyen helyen dolgozik, annak persze nem árt számolnia azzal, hogy bizonyos politikai jogait, például szólás- és véleményszabadságát, esetleg gyülekezéshez való jogát – amint arra számos példát láthattunk az elmúlt években – direkt (főnöki megdorgálás, belső fegyelmi eljárások), vagy indirekt tényezők (egy új törvény okozta helyzet, bizonytalanság, egzisztenciális félelmek) korlátozni fogják. Természetesen annak a kórházban dolgozó orvosnak a belső morális meggyőződése szerinti cselekvése, aki amúgy, ha nem akar magának bajt „nem teregetheti ki a szennyest”, vagy annak a tanárnak a hasonló attitűdje, akinek félnie kell, hogy mit fog szólni igazgatója, ha a kisvárosból „felutazik” a budapesti pedagógustüntetésre, de ezt megteszi, a külön tisztelet kijár. A hasonló történelmi idők mentális túlélésének egyik lehetséges útja, ha az ember a munkáját olyan attitűddel és sztenderdek szerint látja el, mintha egy normális országban élne. Ehhez azonban arra is szükség van, hogy az egyén egy rendszerkritikus közösség tagjának érezhesse magát, amely képes hatékony védelmet biztosítani a meggyőződése mentén tett kiállása miatt őt ért retorziók esetén. Az, hogy az ilyen esetekben még igénybe vehetők ilyen-olyan hatékonyságú jogorvoslati lehetőségek (a magyar autokráciában még léteznek ilyenek, amelyek, köszönhetően első sorban az erre specializálódott jogvédő szervezeteknek, igen jó eséllyel képesek valamilyen mértékű védelmet, esetleg anyagi kompenzációt biztosítani), nem pótolják azt, hogy a közösség szimbolikus, nyilvános kiállása általában fájóan hiányzik. Egy valódi demokratikus ellenpólus felépítésekor ennek a hiánynak betöltésére biztosan nagy hangsúlyt kell fektetni.

Visszatérve a „mi fér bele” skálához: a „vállalhatatlan” sávba szerintünk azok a helyek tartoznak, amelyek közvetlenül vesznek részt az autokrácia fenntartásában: ilyenek elsősorban a jogállam leépítésében közreműködő intézmények, amelyeknek épp a jogállam védelme lenne a fő feladatuk, így többek közt az Alkotmánybíróság, ügyészség, minisztériumok, a végrehajtó hatalom egyéb szervei, ombudsmani hivatal, Állami Számvevőszék. De ilyen a propaganda kidolgozásában, terjesztésében közreműködő, valamint a közvagyon intézményesített ellopásában szerepet játszó, közreműködő valamennyi intézmény, cég, testület. Aki ezeken a helyeken vállal munkát, annak érdemes tudatában lennie, hogy fogaskerék az autokrata gépezetben.

Külön fejezetben lehetne ennek kapcsán a demokratikus elköteleződésű értelmiség, művészek rendszerlegitimáló dilemmáiról írni, a Tusványoson tartott rockkoncerteken át a kultúrharcos kormányzati nyomulás egyéb csapdáin[5] keresztül egészen a kormánykritikus színpadi beszólás miatt lemondott koncertekig[6], külön kitérve az adott szakmai közösség ezekre adott reakcióira (vagy épp a reakciók hiányára). Erre most ennek az írásnak a keretei nem adnak lehetőséget, de úgy gondoljuk, az előbb említett elhatárolási szempontokat többé-kevésbé ezekhez a kulturális térhez köthető helyzetekhez is hozzá lehet rendelni. A belülről bomlasztás mítosza mind a politikai és állami szféra, mind a civil társadalom esetében is csak a már létrejött autokratikus viszonyok konzerválásához járul hozzá, morálisan helyeselhető „harmadik utas” megoldás ebben a tekintetben sem igazán létezik.

Minden tartalmi értelemben alkotmányos állam egyfelől, továbbá az autokrácia összes válfaja másfelől abban különböznek, hogy az elsőben rendszerint a közéleti erényesség, a másodikban pedig gyakorta a becstelenség a kifizetődő, sőt elvárt emberi magatartás. Ebből következik az is, hogy egy normális világban morálisan semleges egyéni döntések az autokráciában gyakran súlyos erkölcsi dilemmát hordoznak. A morálisan helyes cselekvés az érdekkel sokszor szembekerül, ilyenkor a helyzet inkább a kisebbik rossz és a rossz közötti választást kínálja fel. Ezzel szembefordulni sajnos akár már Don Quijote-izmusnak is minősülhet.