A Bosszútörvény vesztesei (álláspont)

Nem csak a heccsajtóban olvassuk, hanem reményvesztett barátainktól is azt halljuk, hogy a jogaikért küzdő tanárok és a diákok, akárcsak a szabadságért az Orbán-rendszerrel szembeszálló korábbi csoportok, lám megint vereséget szenvedtek, mert a (meghatározhatatlan portfoliójú) Pintérminisztérium június 6-án beterjesztette a pedagógusokat és a diákokat alázó és őket tiltakozásaikért büntető bosszútörvényt[1], amelynek a még ismeretlen végrehajtási rendeletei hiányában csak korlátozottan értelmezhető szabályai feletti vitáját 16-án rendkívüli ülésen kezdte meg az Országgyűlés. Ennek az írásnak az a tárgya, hogy a vereség-győzelem ellentétpárról nekünk más képzeteink vannak.

A Karmelita félénk ura

A sajtóhírekkel szemben nem éppen az önbizalom, hanem inkább az állami rettegés jele, hogy az Országgyűlés bosszútörvényes rendkívüli ülését a nyilvánosság fizikai jelenlétének teljes kizárásával tartották, ami pedig azt jelenti, hogy a nagyméltóságú helytartótanács, mint korábban annyiszor, megint sápadt vala, és reszketni méltóztatott [2], ugyanis a törvény napirendre tűzése napján nemhogy a parlamenti pártok vendégeit, de még a látogatókat és az újságírókat sem engedték be az Országgyűlés épületébe, azaz a vita közelébe.[3] Kérdezhetnénk, ha ezt az ukrán háborúra már mégsem kenhetik, saját magukon kívül még mit titkolnak?

Még mindig elöljáróban megállapítjuk, hogy a demokratikus hatalmi szerkezetben természetes jelenség, hogy olykor valami balul üt ki, a politikai küzdelmekben a sikerek mellett mindennaposak a politikai osztály csoportjainak és egészének folyamatos pallérozódását segítő, tanulságokat hordozó vereségélmények. Ezzel szemben szegény autokrata élete mindennapos életharc, ismeri ugyan a taktikai vereségeket, de csak mint fenyegető rendszeridegen balesetet, amelyet csak lekicsinyelhető, illetve győzelemmé stilizálható sikertelenségként visel el. Sorsa ezért - legyen túl elbukott népszavazáson vagy manipulált, semmiről szóló nemzeti konzultációk tucatjain - egészen a bukás pillanatáig tartó látszatgyőzelmek sorozata.

A rendőrállam parlamentje természete szerint pökhendi, mert a szabadságot választó pedagógusokat, e választásuk miatti bosszúból, törvénnyel bünteti. Csendben nyakukat behúzó, vagy NER rajongó kollégáikat, lelkük rajta, szintén. Tanulság: nehogy a jövőben valami ellenállást fontolgassanak, mert akkor jön a mégbosszúbb-törvény.  

Mégis ezt a pedagógusokat és diákjaikat csuklóztató politikai játszmát egészében is úgy játszották végig, hogy a NER, készülve a számára rossz forgatókönyvre, arra az esetre, hogyha mégis kellemetlen fordulatot venne a Bosszúizé – olykor még a pedagógusok követeléseinek jogosságát is elismerve – folyamatosan nyitva tartották a menekülés ösvényeit. Ebben a pillanatban sem volt ez másként, ha például túl sokan, túl hangosak lettünk volna a Metternich herceg terén Kossuth téren, jöttek volna a betárazott, békülékeny módosítók. Annyit a pedagógusok elértek, hogy Gulyás Gergely, nem először, belengetett a pedagógusok számára évi 10%-os, még az inflációt sem követő béremelést.[4]

Másfelől, ha a NER a közösségi szolidaritás elégtelensége miatt diadalittasan keresztül is nyomja bűnben fogant törvényét, mint alább bizonyítjuk, az sem lesz győzelme. Ellenkezőleg.

Győztesek és vesztesek a magyar történetben, Pecsovicsok kiabálnak rókalukakból

A kormány győzhet, de annak ára van/lesz. A mohácsi vésztől napjainkig ugyanis a győzelem és a vereség értelme Magyarországon megváltozott. Szabó Zoltán, arra utalva, hogy Zrínyi törökellenes harci sikereit az inkább nyugaton keresztényeket, mint Magyarországon törököket tángáló Bécs újból és újból a törökök javára elcsalta, a szavak művészetében is kitűnő hadvezér művét így jellemezte „Amit Zrínyi nappal felépített, Bécs éjszaka lerontotta.”[5]. A Mohácsot követő vesztes századokhoz – akár a tanároknak is üzenve – az alaphangot talán épp Zrínyi Miklós adta meg: „A küzdelemhez nem kell remény”. Kortársunk Václav Havel pedig, mintha ezt a mondatot, ki tudja, így volt-e, egyáltalán ismerte-e[6], mindenesetre mintha a kommunizmustól megszabadulás élményében pontosítva gondolná tovább Zrínyit, így folytatta: „A remény nem optimizmus. Nem meggyőződés, hogy valami jól fog végződni, hanem bizonyosság, hogy valaminek értelme van, függetlenül attól, hogy hogyan végződik.”

Hitvány uraink jogarai alatt egész életünkben ebben a reménységben élünk.

A leíró metaforákért a messzi múlthoz fordulhatunk: Hol a te diadalod? Hol a te fullánkod kérdezhetnénk a zsarnokoktól az Újszövetség hangján?  A választ Ágoston adja meg, aki szerint az erkölcsileg megalapozatlan hatalom maga a bűnbeesés, e hatalom puszta ereje pedig a bűnben fogant törvény[7].

Hosszú a további névsor: Azok a magyarok, akik erkölcsi megalapozottsággal az országot formálni próbálták, Rákóczi, Kossuth és Széchenyi, Deák és Eötvös, az Ady által is ünnepelt polgár: Vázsonyi Vilmos, azután a történelmi közelmúlt egyik legbátrabb szocialistája Kéthly Anna, a konzervatív katolikus Slachta Margit, a múlt század egyik legnagyobb gondolkodója, a radikálisan szocialista és keresztény Bibó István, azaz Nemzeti Pantheonunk legfényesebb nevei, mindannyian vesztesek, miközben az aktuális zsarnok farzsebéből kiabáló nevenincs pecsovicsok, rogánok, lázárok látszanak győztesnek: „rókafiak nyomakodtak elő a rókalyukakból/ rókaagyakba való eszmékkel/ hogy a történelmet gólra játsszák/ a vesztest pedig a legjobb sárba taposni/ akkor legalább nem sokat pofázik/[8]. Aligha lehet bárki, aki a Pintérminisztériumra a PDSZ-szel, a notórius hazudozó oktatási államtitkárságra[9] a Tanítanékkal,  Kövérre Hadházyval, Pintérre Pilcz Olivérrel, Dr. Maruzsa államtitkárra, Törley Katával, a tankerületi főnökre a kirúgott tanárokkal szemben tekintene erkölcsileg legalább részben egyenrangú győztesként. Maga a feltételezés lenne, csúfoló, sértő.

Heine még jó okkal úgy tartotta, az se volt persze jó, hogy a tekintély és a szabadság vitájában a tekintély előnyt élvez. A 19. század múltával a szabadság hívei megtapasztalták, ez látszólag gyengítette őket, hogy a zsarnokkal szembeni erőszak rendszerint ugyancsak zsarnokságot szül. Az ellenállás rendszerint békés, miközben az állami propaganda akár egy eldobott kólásdobozt is szegény rendőrökkel szembeni támadásként tárgyal.

Viszont a mi világunkban már nincs a hatalom környékén sem világi sem egyházi tekintély, csak propagandakampányokkal hülyítés van, és itt is-ott is fizetett Kirill pátriárkák.  Manapság világi (vagy egyházi) tekintélyeket is legfeljebb a szabadság köreiben találunk. Paradoxon, hogy a zsarnokság és a szabadság vitájában a szabadság hívei a zsarnok nyers erőfölénye okán látszólag hátrányban vannak, mégis, ez naponta megmutatkozik, okkal rettegnek a zsarnokok a szabadság látszólag vesztes és erőtlen híveitől.

A pedagógusok esete a hazudós Nagy Testvérrel

Az Eötvös Károly Intézet nemrégiben részletesen elemezte eme undok bosszútörvény rendelkezéseinek egyik különösen szabadságellenes szabálycsoportját, az általa legalizált spicli-állam keltette fenyegetést[10]. Elemzésünk azt vizsgálta meg, miért különösen elvetemült és alkotmánysértő a Pegasusba süllyedő Rogán&Pintér felügyelte magyar spiclivilágban a matek-, tesi-, magyar-, töritanárok teljesen ésszerűtlen, de törvény által szentesített, csak megfélemlítésre jó megfigyelése, lehallgatása. A kormánynak volt képe a tárgyalásokon azt hazudni, hogy elállt attól, hogy a munkáltató a pedagógus saját tulajdonú gépén lévő dokumentumok, adatok után kémkedjen.[11]  Noha Dr. Maruzsa köznevelési államtitkár állítása szerint a törvényjavaslatból a privát számítástechnikai eszközök megfigyelhetőségére vonatkozó részt törölték, ez – sértődés ne essék – ócska hazugság, a Munka Törvénykönyvére utalással – erről ugyancsak lásd az EKINT korábbi elemzését –  a totális állam e megnyilvánulását csendben visszapakolták, hogy „ha a felek megállapodása alapján (Jó vicc!) a munkavállaló a munkaviszony teljesítése érdekében saját számítástechnikai eszközt használ”, akkor azt is megfigyelheti.[12]

 A Pedagógusok Demokratikus Szakszervezete szerint harminc felett van azon rendelkezések száma, amelyek úgy kerültek a törvény benyújtott változatába, hogy azokról az egyeztető tárgyalásokon nem esett szó.[13] "Többször kértük, hogy a benyújtás előtt hadd tekintsük meg a tervezet végleges változatát, de erre nem kaptunk lehetőséget. Így, ahogyan arra számítani lehetett, a javaslat jó néhány meglepetést tartalmaz. Mindez azt jelenti, az egyeztetés bizonyos elemeket illetően nemhogy nem volt érdemi, de egyes részek vonatkozásában teljesen elmaradt. Ilyen formában ezt nem lett volna szabad beterjeszteni"- nyilatkozta Nagy Erzsébet a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezetének képviseletében a törvényről, ugyancsak bejelentve, hogy haladéktalanul „Brüsszelhez fordulnak”.[14]

A törvény alapján a törvény hatálya nyomán a régi megszűnik, új jogviszony létesül, már ha hagyják. Az ellenállás ikonikus figuráját Pilz Olivért a miskolci Herman Ottó Gimnázium matematika, fizika és biológia szakos tanárát, a Tanítanék Mozgalom alapítóját[15] követve eddig nagyjából ötezren jelezték, hogyha a törvényt elfogadják, inkább felhagynak legkésőbb a november 30-i határnapon a pedagógus hivatással,[16] de van arra is adat, hogy már 2022-ben is volt ötezer pályaelhagyó magyar pedagógus. Ez, ahhoz képest, ami düledezett, már látványos összeomlással fenyeget.

A rendszer bomló legitimációja, helyünk a térségben

A NER hatalmi mítoszának egyik legfontosabb eleme dőlt most meg, amely ráadásul a ma már az alkotmányos minimumra fittyet hányó, a fajkeveredés ellen is küzdő Orbán utolsó jogállami hivatkozása. Az állami propaganda fő érveinek egyike, hogy a NER – ellentétben a 2006-os szemkilövő baloldallal[17] – tiszteletben tartja a gyülekezési jogot. Ezt döntötték romba az általuk jogsértően lezárt Karmelita előtti utcán kamaszokat verő és könnygázt fújó rohamrendőrök.[18]

A Bosszútörvény parlamenti vitájában a kormánypárti beszélő fejek azzal érveltek, hogy a szabadságért küzdő pedagógusok mögött nincsen sem társadalmi, sem belső közösségi támogatás, ráadásul az ellenzék saját önző céljaira használja a diákokat és tanárokat.[19]

Ez olyan hazugság, amely reflektál a valóságra.

2022-ben a KSH adatai szerint 74 481 általános iskolai, 35 329 gimnáziumi, technikumi és szakgimnáziumi, valamint 30 750 óvodapedagógus dolgozott az országban[20].

A szakszervezetek adatai alapján például 2022 január 31-én a kétórás(!) figyelmeztető sztrájkban 26.782-en vettek részt, majd az ezt követő októberi sztrájkolók száma 13-14.000-re csökkent.[21] Ez sokkal szerényebb a romániai adatoknál, ahol „a pedagógusok a legjobban megszervezett szakmai csoportok.”[22] Ugyanis Magyarországgal párhuzamosan ugyancsak folyt, és valószínűleg nem is zárult le Romániában a pedagógusok hasonló, elsősorban a bérszínvonalért folytatott küzdelme. Romániában a három legnagyobb oktatási szakszervezet, miután a kormánnyal nem tudtak megegyezni, általános sztrájkot hirdetett. Az ágazat teljes 300.000 fős állományából 150.00 pedagógus sztrájkolt, köztük az iskolai alkalmazottak 60-70 ezres tömegéből sokan, de mind a 300.000-nek béremelést követelve szüntették be meghatározatlan időre a munkát. Ezek a magyarországinál sokkal izmosabb adatok.

Ám, elismerésünk a romániai tanároké, minden összehasonlítás pontatlan. Az elmaradás értékelése során számításba kell venni azt is, hogy a politikai élet, szabadságaink sanyarú környezete, érvényesíthetősége országról-országra különbözik. Kétségkívül Magyarország polgáraiként előnytelenebb helyzetben vagyunk, ha a sajtószabadságot, a tanszabadságot, vagy akár a politikai ellenzék képességeit, az állami indoktrináció áradását vagy azt tekintjük, hogy a román az állam, a magyarországihoz képest eddig nem nyomorította meg a sztrájkjogot. 

A romániai tanárok győztek, „25 százalékos bruttó béremelés jár a pedagógusoknak, jövő január 1-től pedig megkapják annak a fizetésemelésnek az 50 százalékát, amelyet az elfogadásra váró bértörvény irányoz elő. Szintén jövő évtől a pedagógusok bérezését az országos átlagkeresethez igazítják….A május végi-június eleji tanártüntetések Romániában társadalmi osztályokat-régiókat átfogó szolidaritási demonstrációk voltak. A csúcspontja az volt ennek a folyamatnak, amikor a szakszervezetek és a tiltakozók kiálltak a pályakezdők béremelése mellett. Jelezték, hogy a rendszer legkiszolgáltatottabb tagjai mellett a legerősebb a kiállás. És jelezték azt is, hogy a tanártüntetések nem csupán a pénzről szólnak. Nagyon is van mögötte társadalmi program, a közoktatás minőségbiztosításáról szóló elképzelés: ha nem lesz új tanárgenerácó a román közoktatásban, ha nem sikerül megtartani a pályájuk elején lévőket, nagyon hamar összeomlik a rendszer.”[24]

Nagy divat, szinte nemzeti sport, lenézni Romániát. Holott erre nincs ok. Sőt, irigykedhetünk.

„Ha egy egyén vagy közösség meghasonlik önmagával, elveszti önmagát, ez nem úgy történik, hogy valamelyik napon valahol elveszti azt a kiskátét, amelybe be van írva, hogy neki milyennek kell lennie. Hanem úgy, hogy valamilyen okból, valamilyen megrázkódtatás, valamilyen meggyávulás, valamilyen megzavarodás folytán elveszti az ép reagálóképességét, elveszti azt a képességét, hogy a valóságos helyzetet felmérje, ennek alapján a szükséges vagy lehetséges tennivalókat felismerje, s azokba bele is vágjon. A magyar alkat megzavarodásának összes lényeges tünetei elsősorban az ilyen értelemben vett reagálóképesség zavarait mutatják.”[25]

Aki a tanszabadságot felszámolja, ostoba és vesztes is. Aki, ha hagyják, tanul és tanít, végül győz.