Demokratáknak kívül tágasabb, avagy a választási vereség után a szabad, demokratikus és szolidáris Magyarország megőrzendő álma és új esélyei (álláspont)

Miután a szabadságvágy a szívekben lakozik, ne felejtsük el, nem is számolható fel. Orbán olykor térvesztése és győzelmei után is látszólag békejobbot nyújt, de míg Kádár élvezte a győztes nyugalmát, Orbán békeajánlatai soha nem őszinték, mert nem tud a folyamatos küzdelem, a jól kiválasztott ellenség feletti győzelem nélkül élni. Tudnunk kell, a NER a szabadság pusztítása terén nem nyugszik, nem ajánl kompromisszumot, miután a független sajtót gettóba szorította, az is tudható, hogy következő célpontja az önkormányzatok mára csorbított, de még így is létező autonómiája, és, miután a bírósági szervezet függetlenségéről már nem beszélhetünk, az ítélkező bíró maradék függetlenségének felszámolása. Jogos a kérdés: akad-e még a magyar társadalomban ezen uralmi törekvésekkel szembeállítható, avagy szembeszállni hajlandó és képes erő, ötlet, képzelet? Vajon nem kell-e erőt mutatva, ezeken túl, a gyűlölködve brüsszelező, az uniós tagságot célba vevő propagandával is rövidesen szembe szállnunk? Ebben a kérdésben a védelem esélyei nagyon jók, mert a NER-nek sem érdeke a Huxit, hiszen Magyarország EU-n kívüli sorsa a totális jelentéktelenségbe hullás. Még ha Putyin megerősödve kerülne is ki az ukrán háborúból, ami a lehetetlennel határos, akkor is az EU-n kívüli Magyarország legfeljebb nagyjából Belarusz kategóriájú orosz vazallusállamként tengődhetne.

Azt se felejtsük el, hogy Orbán helyzete sem irigylésre méltó. Orbán az általa lerombolt, romhalmazzá tett intézmények felett, az alkotmányosságot semmibe vevő szabályokkal uralkodva kezdi legújabb, immár folyamatos negyedik ciklusában az országlást. Az elmúlt évet szegény feje végigrettegte, maga is a vereségre készült, ellensúlyként mélyállamot épített, privatizálta a közhatalom szinte összes irányító, szervező, a tudást és kultúrát integráló funkcióit, szétrombolta a Széchenyi István alapította Tudományos Akadémiát. Ha a bírák mindegyikét még nem is, megkaparintotta a bírói szervezetet, és mellékesen megpróbálja a farzsebébe gyömöszölni az eleven magyar irodalmat és a magyar színházat is, miközben alapítványosította szinte az egész felsőoktatást. Az egész rendszer közepén, amely az informális irányítású hálózatok hálózataként írható le, ő ül, a főmérnök, aki a pókhálókból szőtt metapókháló zsinórjait kezeli. Nehéz előre látni azokat a hatalomtechnikai diszfunkciókat, amelyek abból fakadnak, hogy a látható közjogban meghagyott maradékállamot és a titkos működésű, ezzel vetélkedő szerepre kitalált mélyállamot az eredeti feltételezéstől eltérve, ugyanaz a kéz irányítja. Igaz, a kétharmad birtokában most akár el is törölheti a hatalom imént végrehajtott privatizálását, de ez aztán igazán groteszk és nevetséges húzás lenne.  

Felszívódóban, eltűnőben vannak a rendszer nemzetközi patrónusai, barátai, Putyinnak még hatalmon maradása is kétséges, Orbán a középjövőben támogatást sem tőle, sem szeretett kínai kommunistáitól nem remélhet, a V4-ekből, ha egyáltalán valami, akkor az Európai Unió belvilágában is egyetlen rossz tárgykörre korlátozott kiterjedésű magyar-lengyel érdekközösség marad. A hazai államháztartás hiánya brutálisan nő, a vágtató inflációval szemben a kormány és a Nemzeti Bank tehetetlen. Fenyeget a visszaesés, de legalább a stagfláció. Emiatt rá is dőlhet a ház.

Vajon, a helyzetet kihasználva, ha a vezér gyengülne, az államról leszakított hatalmi központok nem próbálnak-e önállósodni? Vagy mi lesz, ha például, ha a könyvdarálásban jeleskedő Mi hazánk párt/mozgalom, miközben Orbán energiáit leköti az infláció, a gazdasági válság, meg nemzetközi elszigetelődése, a kitartott státuszból önállóságra tör, és bepróbálkozik Orbán által függetlenségre ítélt egynémely intézmény elfoglalásával.

Új utak keresése

Miután a reménytelenség soha nem végleges, az ellenzéknek új küzdőteret, új demokratikus narratívát, új értelmet, teret kell keresnie. Hadházy Ákos például most fontos módosítással fogalmazta át a parlament elhagyásáról szóló régebbi javaslatát. A mostani formula abból indul ki, hogy a senki által nem várt nerkétharmad új megegyezést követel. Eredeti javaslata szerint az ellenzéki képviselők azzal a feltétellel vegyék csak fel a mandátumukat, ha a parlamenti többség garanciát ad az európai parlamenti jogok és szokások tiszteletben tartására. Ez az egyéni képviselői jogok érvényesítését, az állandó bizottságok normális működését, az eseti vizsgálóbizottságok létrehozhatóságának jogát, továbbá az ellenzék számára a közmédiához a törvény által ma is előírt kiegyensúlyozott hozzáférést jelenti, de még talán azt is, hogy a házelnök ne nádpálcás pedellusként bánjon a neveletlen nebulóknak tekintett képviselőkkel. Hadházy javaslatát a megélhetésükre is gondoló társak persze elutasítják, de elképzelhető annak részleges, például a bizottsági „munkát” felfüggesztő változata is (elég ennek indokául csak a Fidesz által megbénított nemzetbiztonsági bizottság évek óta tartó nyomorára gondolnunk).

A politikai közélet központja már aligha lehet a nerkétharmados Országgyűlés. Jogi értelemben is szabadabbá válik a mozgás; az egyébként borzasztó Alaptörvény még mindig tartalmazza a jogállamban kötelező alapjogi katalógust, és ha ez a szabadsághalmaz kevés, mert az Alkotmánybíróság a politikai szabadságjogokkal, az emberi jogokkal, azaz velünk szemben a Leviatán alapjogait védelmezi, mindig kéznél van az immorális joggal szembeni polgári engedetlenség teljes eszköztára. Vannak olyan felemelő hazai példáink erre, mint az Eleven Emlékmű, a Színház- és Filmművészeti Egyetem, a Freeszfe Egyesület nagyszerű szabadságküzdelme vagy a kockásinges pedagógusok állhatatossága.  Annyi eltékozolt év után e tekintetben a nerkétharmad kifejezett könnyűséget jelent, a demokraták előtt új időhorizontok és cselekvési terek nyílnak meg, amelyek körében az erőszakmentesség jelenti az áthághatatlan határt.

A kézenfekvő közös feladat a szabadság eddig nem létezett hálózatainak felépítése, és ebben vannak a demokratikus pártoknak címezhető feladatok, és vannak olyanok is, amelyek szerintem azoktól célszerűen függetlenek. A politika dinamikája olyan, hogy az ellenzéki pártok vagy elmélyítik együttműködésüket, vagy szövetségük széthullik. Mindenekelőtt hasznos lenne, ha a politikai beszéd középpontjába nem az orbánozást, hanem a demokratikus és szolidáris Magyarország vízióját helyeznék, és erről talán minél előbb, a választási vereségre is reflektáló, ünnepélyes hangú kiáltványt is megfogalmaznának.

Az áprilisi országgyűlési választásokon, erre senki nem számított, a 2019-ben megnyert városok és a budapesti kerületek majd mindegyikében teret vesztett az ellenzék. Ez, már ha egyáltalán lesznek még ilyen választások, a legrosszabb kilátásokat jelenti a következő önkormányzati választásokra nézve. Ha nem történik semmi, az ellenzék továbbra is megúszásra játszik, akkor nagy bajok jönnek. A választók meg fogják kérdezni, mi értelme van az ellenzéki jelöltekre szavazni. Miután a jelenség általános, a jó választ biztosan nem kizárólag Miskolcon vagy Budapesten, hanem most az utolsó utáni pillanatban a végre életre keltendő Szabad Városok Szövetségében lehetne megtalálni. Utat kell találni ahhoz a valamihez, amit Karácsony Gergő szelíd forradalomnak, Márki-Zay pedig kicsik forradalmának nevezett.

Aminek szükségességét, hiába, sokan emlegetjük, és szervezésével régen, már az önkormányzati választások előtt elő kellett volna állni, de most ismét nem késő, az az, hogy szerte az országban nem valamelyik pártot, hanem a demokratikus oldalt erősítő demokrácia klubok hálózatát kell mihamarabb felépíteni, ahol a politika iránt érdeklődők, dékások, jobbikosok, szocik, párbeszédesek, elempések, romák, tenni akaró civilek találkozhatnak. Örökzöld témáik lehetnek a helyi településpolitika, a korrupció elleni küzdelem, a nyilvánosság, a szegények segítése, a környezetvédelem, az egészségügy, az oktatás vagy a kultúra ügyének képviselete.

A pártok a korábbiakhoz képest is kifejezetten rosszul állnak saját szakértők dolgában, a választás környékén összeállt szakértői testületeket kár lenne hagyni szétszéledni, inkább hálózatossá téve lehetne ezeket fejleszteni. Miután pedig a kampány szezonja véget ért, ezeket el kell távolítani a politikák igazolásától. A választási kampányban fel sem vetett tárgyakban elkészítendő nyilvános és független elemzéseik, vitáik, repülő egyetemeik szabadabb jövőnk számára lesznek hasznosak. A szabad, demokratikus és szolidáris Magyarországnak legyenek írói, költői, politikai filozófusai, szociológusai, közgazdászai, közvéleménykutatói, de legyenek gyakorlati segítséget nyújtó jogászai, a szegények fogait ingyen kezelői fogorvosai, és az iskola táblát a padból nem látó szegény gyereknek szemüveget adó szemészei is…  

A magyarországi roma közösség(ek)re a demokratikus Magyarország talán legfontosabb tartalékaként kell tekintenünk. Most arra is megnyílik a lehetőség, lesz is erre idő, hogy a roma közösség demokratikus önszerveződését segítve, a romák politikai integrációját  – a semmit róluk nélkülük elv alapján – kezdjük el részben a valóságban, részben tervezőasztalon felépíteni, mégpedig nem a politikai pártok által erre kijelölt politikai romákkal, hanem az egyenrangú vitapartnernek elfogadott autentikus roma közéleti szereplőkkel. Ennek alapján lehet később a romák számára vonzó politikai ajánlattal előállni.

Külön kell elemezni, hogy a 2019-es nagy ellenzéki önkormányzati siker miért nem segítette az ellenzéket a mostani parlamenti választáson. Miért maradt üres szóvirág a Szabad Városok Szövetsége? Ha tudták ők is, hogy Orbán propagandagépezete információs acélkupola alá zárta településhatárokon átnyúlva Magyarország jelentős részét, akkor miért nem használták együttesen a győzelemmel ölükbe hullott hatalmas sajtóportfóliót? Hiszen a választás pillanatában még minden megvolt ahhoz, hogy ezt az egészet országos jelentőségű és helyi ügyekről szabadon szóló, milliókat elérő sajtóholdingba rendezzék, és ezzel nem a propaganda, hanem a sajtószabadság jegyében kihívást intézzenek a Rogán-minisztérium mindent eluraló propagandabirodalma ellen. Mintha ehelyett behúzott nyakkal várták volna az Orbán által rájuk küldött vihart és annak villámait. Pedig, ha a mostani nagy vereség értelmezhető okait keressük, abban előkelő helyet foglal el a hatékony tájékoztatás képességének hiánya. Orbán széthazudva az orosz-ukrán háborúval kapcsolatos európai magatartást, megtalálta azt a nyerő mondatot, amely szerint ő a béke, az ellenzék pedig a háború. Hiába lett volna erre jó válasza az ellenzéknek, ha nem volt erről szóló mondása, ahogy nem is volt hol szólnia.  

Hangosan kell beszélni a sokaság előtt! A sajtószabadságnak akadnak eredményeket mutató mai hősei is. Ilyen például az internetre szorított Klubrádió, az aHang, a Partizán, a Juhász Péter készítette „Juhi” videók és az igazán fontos új társadalmasított szamizdat, a Nyomtass te is! mozgalom, valamint a szlovákiai és az erdélyi szabad magyar sajtó. A jövő Magyarországáért folytatott küzdelem elválaszthatatlan a sajtó- és az információszabadságért folytatott küzdelemtől. E kezdeményezések, amíg nem halnak el, folyamatosan reményt keltenek.

A szabad, demokratikus és szolidáris Magyarországért tovább kell küzdenünk.

[1] https://konyvtar.dia.hu/html/muvek/ILLYES/illyes02251/illyes02352/illyes02352.html

Kép forrása: hvg.hu