Nálunk a
nyilvánvalót sokszor és hangosan el kell elmondani, csakis azért, hogy nehezebb
legyen tagadni: A roma-magyar együvé tartozás hőseinek természetesen helyük van
a nemzeti panteonban. Furmann Imre és például Puczi Béla mellé – emléke fölemeléséért
annyit küzdött – most tragikus hirtelenséggel oda kerül Setét Jenő alakja is. Jó
magasra, remélem. Setét Jenő teljes élete, minden nyilvános mozdulata közügyről
a romák és magyarok, mindannyiunk nagy közös ügyéről szólt. Noha következetesen
kikérte magának, hogy politikusnak nevezzék, valójában a szó eredeti értelmében
politikus volt, aki a tiltakozás gesztusával messziről elkerülte a politika
sarát és hányni tudott a bármilyen oldali politikusok körül hizelegve
ólálkodóktól. Setét Jenőnek soha nem volt ára, a nevéhez illő első minőségjelző,
hogy megvesztegethetetlen. Azon belül pedig nem a doktriner Robespierre típusa
szerinti, hanem inkább a Deák Ferences kedélyes, minden ellenérvet meghallgató,
de az elveiből kimozdíthatatlan nyugalom jellemezte.
Több mint húsz éve
van annak, hogy az egyik álmos délutánon kedves ismerősöm azzal hívott fel – akkor
Jenő nevét már ismertem – hogy be akar bennünket mutatni egymásnak, ami azért
is nagyon fontos, mert szerinte ez a Setét Jenő nevű fiatalember lesz a magyar
Martin Luther King. Ültünk akkor a konyhaasztal körül hármasban. Kerestük a
hangot. A jóslat azután színről, színre valóra vált, de persze a magyar
forgatókönyv szerint, tehát azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy noha
Setét Jenő tevékeny élete során nagy dolgokat tett és voltak fantasztikus és
bátor, megvalósuló álmai, álomrészletei, és neki is volt egyetlen álma, de a
magyar ugaron az égig-nyúló giz-gazban őt is vad indák gyűrűzték körül; ahogy
mások, ő sem lehetett a szabadság prófétája, nem vezethette övéit, és nem
érhetett el a győzelemig. Ezt azok a váltótársak érik majd el, akik most
lehanyatló kezéből átveszik az általa hordozott ólomnehéz váltóbotot. Többen
már most féltik, szerintem feleslegesen, Setét Jenő emlékét a kisajátítástól.
Nyilván akadnak, akik, mint rendesen, most éppen a gyász hullámára
felkapaszkodva akarják magukat megmutatni, de a hullám hetek alatt elcsendesül,
a dolgok helyükre kerülnek. Setét Jenő minden gesztusa pedig annyira
félreérthetetlen, annyira szabad, olyan radikális, hogy hatalmi célokra használhatatlan.
Tudom, persze látni fogunk ilyet, mégis megnézem én magamnak azt a magyar
politikust, aki Setét Jenő nevével az ajkán hazudik.
1972-ben
Sárospatakon született, szorgalmas, törekvő családjának, főleg édesanyjának
köszönhetően nem a cigánytelepen, hanem, központifűtéses, fürdőszobás
panel-lakás kényelmében nőtt fel. Édesanyja küzdelme eredményeképpen
nemszegregált iskolában tanulhatott. Így lehetett szobafestő szakmunkás.
Hasonló természetes büszkeséggel viselte ezt, ahogy a Nobel díjas Lech Wałęsa a
maga villanyszerelőségét. Mégis azzal a különbséggel, hogy a mélyebbről induló Jenő
szó szerint holtig tanult, (történetesen éppen nagylánya mellé) ült be már
őszülő fejjel a felsőfokú végzettségért az iskolapadba. Élete utolsó heteiben
nappal jogvédőként, éjszakánként szorgalmasan magoló diákként küzdött a
diplomáért. Szerintem, ha maradt volna erre ideje, a legtisztább eljárásban a
doktori címet is megszerezte volna részben tudásszomjból, részben az
olthatatlan bizonyítási vágy által hajtva, csak azért, hogy a neve előtti
doktort aztán soha ne használja.
Példás szorgalommal
dolgozott folyamatosan a tájékozottságért, tudta, ő soha nem bizonyulhat
kevesebbnek, mint versenytársai, amikor lehetett olvasott, figyelt. Az iskolás oktatás
hiányával megküzdött, események, nevek, évszámok fűzérét a fejében újból és
újból össze kellett rendeznie. Mindezt, olykor heroikus erőfeszítéssel, de
mindig megoldotta, nyilvánosan tudtommal soha nem bakizott.
Elképzelni nem
könnyű, mit dolgozott azért, hogy egyetlen délutánon, séróból előrántott
történelmi és fogalmi utalásokkal, a számára életfontosságú televíziós vitában felülmúlja
a Jobbikkal akkor induló választási együttműködést erősen pártoló, mérgében már
kiabáló Heller Ágnest, a rengeteg könyves, világhírű filozófust, kiváló
debattert. Hibátlan logikával bizonyította Hellerrel és Balóval szemben 2018
januárjában, hogy a rasszista múltú és kétes jelenű Jobbikkal a korlátozott
választási együttműködés végeredménye koalíciós együttműködés lesz.[1]
Semmit nem kapott
és nem is fogadott el az élettől ingyen, de morális javaihoz, személyes
tartozik-követel egyenlegéhez viszont senki, legjobb barátai sem férhettek soha
hozzá. Többször elmondta kettesben is, borozgatás közben is, hogy „Senki ne
bocsásson meg a mi nevünkben!”. Milyen súlya lehet egyetlen mondatnak! Neki az
én szememben akkor is életműve lenne, ha csak ezt az egyetlen mondatot mondta
volna. Újpaternalista világunkban alig van ennél pontosabb, fontosabb mondat.
Többször
leírtam, hogy meggyőződésem szerint a magyar demokrácia legfontosabb tartalékát
a hazai roma közösségek jelentik. Jenő, a nemzetet romboló tudatlan rasszisták
ellenében volt a magyar haza hű fia, roma öntudatú magyar politikus. Mint
mondta "Abban sziklaszilárdan hiszek, hogy mindaz, amit a roma mozgalom el
akar érni, az Magyarország javát szolgálja.". Igen. Minden elnyomott
kisebbségnek joga van a kulturális és politikai elkülönülésre és a kiválásra.
Setét Jenő, akárcsak a roma közélet előtte járó nagyjai, egyénileg és közösségük
helyzetéről szólva, a politikai radikalizmust elutasítva, igaz, jórészt elfordított
fejeknek, behunyt szemeknek, süket füleknek, egész életében a szabadság, a jogosultságok,
a hazaszeretet nyelvét beszélte. A körülötte lévők mindannyian ragaszkodnak
magyarságukhoz. Idetartoznak akkor is, ha mi nem romák ezt nem fogadjuk. Setét
Jenő politikai öntudatának célja a vasárnapi és a hétköznapi rasszizmusnak nem
legyőzése, mert az lehetetlen, hanem margóra szorítása, amely után végre a
kulturális sokszínűség gazdagságában, a nem konfliktusmentes harmóniában és
szomorúságban, örömökben élhetnénk ahogy lehet, ameddig lehet.
Nem olyan régen
alakult úgy az életünk, hogy a sokéves barátságos, tiszteletteljes kapcsolatot
személyes barátságra váltsuk.
Volt benne valami
cigányos kevély – Velem senki nem packázhat! – szeretetméltóság, ahogy
megígérte, hogy jön, de nem jött, hívott, lemondta, majd mégis beállított, ám
fél nappal korábban fülig érő mosollyal. Az időpontokra korlátozott linkségekre
hajlamos ember egyebekben kőszikla volt, amelyre – persze nem a magyar
futóhomokon – egyházat, várost, országot, bármit lehet építeni.
Mondom, alig van
nehezebb vállalás, mint cigányként hazaszeretettel eltelt magyarnak lenni. Neki
ez is ment. Úgy lépett be bárhova, vagy fel a pódiumra, hogy lám, nézzetek ide,
nem akárki érkezett meg. Ha beszélni kezdett, csend lett.
Többször gondoltam
arra, hogy a megszelidült országban egyszer a szegények ombudsmanja, de, miért
ne, a köztársaság elnöke is lehetne Setét Jenő. Persze, ez nem időszerű
mostanában, véltem, de – biztattam magam – ő még most csak ötven, a haza meg
majd jó irányban változik.
Az ellenzéki
kompromisszum ma arról szól, hogy a Jobbik elfogadott teljesjogú demokratikus
párt, azzal a feltétellel, hogy felhagyott a rasszista uszítással. Nem könnyű
szívvel, noha keveslem, ezt én is tolerálom. Setét Jenő nem fogadja el és szerintem
teljes joggal állítja, hogy sem Heller, sem Majtényi, sem Márki-Zay, sem
Karácsony, sem senki a kerek világon helyette és roma testvérei helyett nem
bocsáthat meg. Nem bocsáthat meg az ő fizikai megsemmisítésére törekvőknak, a
romákat gyilkolók pszichikai bűnsegédeinek, a Magyar Gárda félelemkeltőinek, a
miskolci számozott utcák lakói elűzőinek.
Noha azt hiszem,
nincs túlvilág, azt biztosan tudom, hogy Setét Jenő Brada továbbra is várja az
őszinte megbánást tanúsító nyilvános bocsánatkérést. Azt a felszabadító hatású
egyetlen mondatot.
Mert, ne feledjük,
senki nem bocsáthat meg helyette.
Majtényi László
Az Eötvös Károly Intézet elnöke
