Alkotmányhasonlatok
…
Az alkotmány rózsája a tiétek,/ Tövíseit a nép közé vetétek”. Augusztus
20-án, a sokféle emlékezni való mellett ideje van az alkotmányosság Rákositól,
Kádártól örökölt, újból időszerű hiányaira is gondolnunk. Akkor is indokolt ez,
ha az Alaptörvény Napja a negyedik alaptörvény-módosítás óta már április 25-e.
Amely Alaptörvény Napjára az illetékes urak akkoriban tekintélyes tudományos konferenciákat
és önfeledt is népünnepélyeket ígértek, de, noha bepróbálkoztak a kultusz felszításával
és ébren tartásával, az egészet mára betakarta az unalom és a feledés köde. Mintha
nem érdekelné már őket sem, vagy közel sem olyan nagyfontosságú számukra ez az egész
alaptörvényesdi. Holott annak idején a legnagyobb lendülettel indult az
Alaptörvény kultuszának felépítése. És hát lehetetlen észre nem venni a kultusz
egyezéseit az átkos pártállamival, konkrétan annak gyomormozdítóan hazug,
csinnadrattás, az éjszakát évente egyszer bevilágító alkotmányünnepeivel. Ugyanebben
a sorban említhetők a NER-nek ezekre a régenvolt alkotmányünnepekre hajazó agyzsibbasztó
giccsömlenyei. Gondolhatunk az Alaptörvény Háromezer Asztalára vagy akár a
Nemzeti Galériában 2012-ben prezentált alaptörvényfestészeti kiállításra, és ott
is mindenek előtt Szkok Iván feledhetetlen Új Alkotmány születik címmel
bemutatott (később I. és II. sorszámmal azonosított), a falról először
leakasztott és utóbb megújultan visszatett (két) festményére, amely opusok
közül a kiállításról eltávolított első azt a szinte meseszerű pillanatot
ábrázolja, midőn Szent István a fellegekből aláereszkedve, csupasz tenyérrel szent
pallosának pengéjét(!) szorongatva – jobbján a mobiltelefonozó angyallal, esetleg
királyi titkárral? – keresztüldöfi a Magyarország Alaptörvénye című
iratot. Ugyanezen művésznek ez Új alkotmány születik II. című festményét a festő
személyes vallomása szerint már "a törvényalkotás drámájának
katartikus élménye ihlette ". A festő itt nyilván azt a jelenetet
szublimálta művészi erővel, amint Szájer József, ölében az alaptörvényes
iPad-jével, drámain utazik a brüsszeli vonaton. Másodjára egyébiránt olyan
megfogalmazás került vászonra, amelyben az alaptörvény mai alkotói felett ott szorong
II. Rákóczi Ferenctől Petőfi Sándoron(!) át Széchenyi Istvánig mindenki, aki a
történelem lapjain szerepelni szokott. Ez olyan extenzív változat, amely
ugyancsak értelmezési problémát okoz, véges értelmünkkel mi például nem is
gondoltuk volna, hogy II. Rákóczi Ferencnek és a hatalom minden kiszolgálását
gyűlölő Petőfinek (akitől fentebb a címet kölcsönöztem) köze lenne az
Alaptörvényhez. Pedig ezek szerint nagyon. Az sem kizárt amúgy, hogy Szkok két
képe (vö.: a realizmus diadala), éppen az Alaptörvény szubsztancia nélküliségét
ábrázolja.
Ha már az
előképeknél tartunk, ide kívánkozik ez a szónoklatrészlet is: „A polgári demokrata államok,
melyek olyan szívesen oktatnak ki bennünket a demokrácia, ’az igazi demokrácia’
alapelemeire, ebben a tekintetben is vizet prédikálnak és bort isznak. …A burzsoá bírálók túlnyomó többsége az
alkotmányt az első betűtől az utolsóig elveti és nem talál benne semmi jót.
Emellett azonban szép számmal találhatunk olyan bírálatokat is, amelyek
fanyalogva elismerik, hogy alkotmánytervezetünk valóban demokratikus. Ahogy az
egyik nyugati tudósító írta: ’Benne van minden, ami a demokráciában szemszájnak
ingere’. De mindjárt hozzáteszi: csak az a kérdés, hogy szerkesztői végre is
hajtják-e majd, amit a tervezetben lefektettek. … Az alkotmány új bizonyítéka
lesz annak, hogy a mi szavunkra építeni lehet, mint a kősziklára.” Ezt Rákosi
Mátyás mondotta (A dolgozó nép alkotmánya, Beszéd az Országgyűlés 1949.
augusztus 17-i ülésén.). Vajon, ha a manapság nem használt „burzsoát”
lecseréljük valami korszerűre… mit kapunk? Orbán idén Tusványoson, a skandináv
alkotmányos kultúrával kapcsolatos totális tájékozatlanságával kérkedve – nehogy
már egy finn demokráciából őt oktassa – a NER demokratikus fölényét hirdetve, hosszasan
gúnyolódott a finn közjogi rendszeren: „Képzeljék el, amikor a magyar
jogállamiságban mi egyszer csak azt mondanánk, fölszámoljuk az
Alkotmánybíróságot, és a parlament alkotmányügyi bizottsága gyakorolja a
normakontrollt. Ez a helyzet körülbelül Finnországban.”
A
nyelvhasználat valósága
Ezeket
olvasva, nem nehéz észrevennünk, hogy a NER nyelv- és gesztuspolitikája a
közjogtól a gyűlöletre uszító, a személyes méltóságot naponta megtaposó
heccsajtóig és az „új kánont” teremtő kultpol megnyilvánulásaiig – ellentétben
képzőművészetével, amely éppen nem szocreál, hanem bizarr módon nem is eklektikus,
hanem kaotikus –, alig megkülönböztethető a diktatúra nyelvétól. Érdemes tehát
az egyeduralgó elődökhöz fordulni, mégpedig nem is ihletért, hanem
hasonlóságokért. Előre kell bocsátanom, hogy – az erre vonatkozó csábításnak
nem engedve – sok kiváló elemzővel szemben, mindmáig vonakodnék a lényegi tartalmi
elemek azonosságáról beszélni. A magam részéről az Orbán rendszert mai
állapotában sem tartom azonos nevezőre hozhatónak Rákosi terror-államával, és a
kádárizmussal sem. Ez, szerintem, a szavak, fogalmak túlhasználata lenne.
A lényegi azonosságot
inkább a demokratikus alapértékekkel szembeforduló, ebből fakadóan csepűrágó propaganda
általános műfaji megnyilvánulásában látom. Azaz valószínűleg arról lehet szó,
hogy amíg az igazat sokféleképpen elmondhatjuk, azaz ezen a térfélen,
gondoljunk például a felvilágosodás nagyjaira, ahány az igazságkereső, annyifajta
a beszéd is, addig a hamisság és a gyalázkodás nyelvi repertoárja szükségképpen
szegényes. Minden hazugságkampány
középpontjában ott van(nak) valaki(k), aki(k) a láthatóvá tett
láthatatlan ellenség, ugyanúgy lehet kulák, tuszi, bankár, örmény, Soros, mint
migráns. Amíg az igazság alanyai és igéi
sokszínűek: sok arcuk és sok hangjuk van, a rágalom célpontjai mind egyformák.
Amíg a szabadság mondatai színesek, a hazugságéi csak klisék. A zsarnokságra
törő hazugság eszerint mindenekelőtt stiláris probléma. Továbbá a zsarnoki
nyelvvel szemben valószínűleg a literátor műveltség ad némi védettséget.
A közepesen
nagy szellemek olykor találkoznak. Orbán alaptörvényéről, akárcsak Rákosi annakidején
saját zsebalkotmányáról egy pillanatig őszintén úgy gondolhatták, lelkük akár
így is működhet, hogy “gránitszilárdságú alapot” teremtettek (lásd: Orbán-beszéd
a Hősök, királyok, szentek - A magyar történelem képei és emlékei című
kiállításon a Magyar Nemzeti Galériában, 2012. január). Nem csak a harci
retorika hasonló, a nyugat gonosz gáncsoskodása és a bibliai
idézetgyűjteményből vett kőszikla, amelyen az ő dolgos kezük épít házat, pont ugyanúgy
jutott eszébe Rákosinak, mint ahogyan Orbánnak:
„…mert az
alkotmány nem tudományos vitában született meg, hanem csatában. Méghozzá nagy
politikai küzdelemben, és mint minden politikai küzdelemnek, ennek vannak
vesztesei és vannak győztesei – mondotta Orbán, és folytatta is – …. azt
mondhatjuk, hogy Magyarország és Magyarország polgárai életükhöz egy szilárd
alapot nyertek a mi győzelmünkkel. Olyan szilárd alapot, amely megalapozhat egy
nagy, felívelő korszakot…. Hatalmas fába vágtuk a fejszénket. Első pillantásra
talán nem is rajzolódik ki előttünk ennek a fának a teljes körvonala…. Szóval
nagy fába vágtuk a fejszénket, és szeretném a munkában részt nem vetteket erről
a helyről is arról tájékoztatni, hogy pontosan tudtuk, hogy milyen támadások
fognak következni. Talán a hevesség mértéke volt, akit meglepett, de a
támadások természetrajzát, vagyishogy az ütőérre fognak támadni, pontosan
tudhattuk. Aki ezt nem látta, az a politikai naivitás betegségétől szenvedett
már akkor is… Pontosan tudtuk, hogy mi fog következni, a támadások
természetrajzát ismertük…. a külső és idegen erők ezt soha nem fogják neki,
nekünk, de első helyen – mert az ő aláírása lesz ott (mármint Schmitt Pálé)
– neki soha nem fogják megbocsátani…. Ezért a magyarok – szemben Európával –
meg tudják fogalmazni, hogy honnan jönnek, hol tartanak, és hová szeretnének
eljutni. Ezzel szemben Európa tagadja, hogy honnan jött, nem akarja beismerni,
hogy hol tart, és időhorizontja pedig olyan rövid, hogy nem is keresi arra a
kérdésre a választ, hogy hova vezet mindaz a politika, amit most folytat…. Az a
közösség, amelynek van alkotmánya, az evangélium bölcs emberéhez hasonlít, aki
nem fövenyre, hanem kősziklára építette a házát” (Orbán Viktor
zárszava az Alaptörvény elfogadásának 5. évfordulóján rendezett konferencián 2016. április 25-e, Budapest).
Olyan szerencsések vagyunk, hogy míg
Rákosi alkotmánya – az 1949-es év nemcsak az Alkotmány, de a Mindszenty per éve
is – a klerikális reakciótól, addig Orbán Alaptörvénye meg az iszlamizációtól(!)
óvta meg hazánkat. Még egy mondat ugyanabból az Orbán beszédből: „Úgy is
fogalmazhatnék, hogy világos és egyértelmű legyek: az iszlamizálódás
alkotmányos tilalom alá esik Magyarországon.”
Szó
bennszakad.
Az európai
nemzetek történetében még Kelet-Európában sem ritkák (lásd pl. az oroszokat
vagy a cseheket) a vicces, tragikomikus fordulatok, de a magyar történelemből,
hacsak nem a mégsem egészen idetartozó Nagyidai cigányokra vagy a Beszterce
ostromára gondolunk, hiába erőlködünk, nemigen tudunk ilyesmit felidézni. Kerényinek,
az alaptörvény hoppmesterének, a térdcsapkodó történelmi helyzetkomikum árasztására
irányuló erőfeszítésének tudomásul vétele mellett sem helyes az Alaptörvényen
kacagni, mert keletkezésének, kultuszának, helyenként tartalmának nevetségessége
dacára, nem komikus eleme az amúgy egészében is inkább komor magyar
történetnek.
Élő és
holt alkotmányok
Olykor a
papíralkotmányok holt betűi váratlanul felélednek, máskor meg az élő alkotmányok
mondatai lassanként vagy gyorsacskán elhalnak. Előbbire kiváló példa az ahogy a
Rákosi és a Kádár rendszerben egyáltalán nem gyakorolható gyülekezési és az
egyesülési jogok, hála néhány bátor jogásznak, például Sólyom Lászlónak, a
rendszerváltás előtti évben bámulatos mélységben és terjedelemben életre keltek.
A másodikra intő példa volt a jogállami alkotmány már az Alaptörvény elfogadása
előtt megfigyelhető gyors eróziója, mondatainak kiszáradása, tagjainak üszkösödése.
Ahogy az Alkotmánybíróság, a Számvevőszék, az ügyészség, a közigazgatás, az
összes kamara, a Rektori Konferencia, az ombudsman, az önkormányzat, az
egyetem, az adóhatóság, az iskola, a kormányzat által gründolt számos civil
szervezet, művészeti akadémia, a búrkalap, satöbbi már-már tolakodva,
lökdösődve jöttek ennek jegyében lábhoz.
Ami azt
illeti, ma az Alaptörvénynek elsősorban például a hajléktalanokat sújtó
szabályhoz hasonló politikai gonoszságai elevenek, a hagyományos és morálisan
megalapozott, alkotmányossággal kapcsolatos, a nemzetközi jog által
rákényszerített szavai pedig leginkább abban az esetben élnek, amikor az Emberi
Jogok Európai Bíróságának, ritkábban az Európai Unió Bíróságának hatalma és
tekintélyének valamely sugára olykor rájuk vetül, vagy ha olykor egy-egy bátor,
a szabadság utóvédharcát vívó magyar bíró, akár csak ideig-óráig, életet lehel
beléjük.
A szabadság
történelmi pátosza
Az európai
társadalomfejlődés leggyakoribb mintája, hogy egy nemzet nem akkor válik
szabaddá, amikor az idegen elnyomóktól, hanem amikor saját uraitól szabadítja
meg (fel) önmagát. Azoktól, akik pedig mindig a nemzeti géniusz
megtestesítőiként beszélnek magukról.
Nem
pazarolok erre most sok karaktert, csak jelzem, hogy a magyar köz- és
eszmetörténet legfőbb motívuma, akárcsak a lengyeleknél, már a 13. század óta,
bár persze az időben változó tartalommal, a szabadságaink védelme, később pedig
a szabadság visszaszerzésének vágya.
A
szabadság pátoszának Magyarországon a politikai osztály, a lateiner értelmiség,
az ún. intelligencia és a nép, ha eltérő hangsúlyokkal is, rendszerint együtt
képviselte. Nagyjából 1956-ig, illetve addig, amíg az azt követő megtorlást
követő pacifikálás nem fejeződött be.
A negatív
szabadság hagyománya
A közéleti
aktivitását feladó, a magánéletében egyre kevésbé korlátozott majdnem polgár
a saját ifjúkori eszményeiben meghasonlott Kádár János nagy találmánya. Ez volt
sikerének legfőbb titka, és ennek következményeit nyögjük és szenvedjük
mindmáig; ez eleven hagyományként fenntartója lett Orbán uralmának. A valamire
törő, nyílt gesztusokban megnyilvánuló szabadság-érzület általános hazai elvesztése
elsősorban Kádár felelőssége. A kádári hagyomány viszont nem Orbán rendszerét,
hanem a rendszert ezzel erősítő ellenzékét köti.
Az Orbán rendszer
mostani életszakaszában, noha ez részéről politikai ostobaságnak tűnik, zavarba
ejtően agresszív. Nem a kádári konszolidáció a mintája. Aki nincs velük, az
ellenük van. A hatalmi struktúrákban a megkívánt – és megfigyelés útján is számontartott
– azonosulás követelményét teljesíteni azért is nehéz, mert nem valami ódivatú
és kanonizált ideológiai hűséget igényel. Ez olyan világ, amely még a
kereszténydemokrata és az illiberális politika közötti megkülönböztetést sem
ismeri, azaz nem éppen ideológikus, inkább az orwelli modell szerinti kínos és
az Alaptörvény értemezésébe is beszivárgó halandzsabeszéd, amely indoktrinálja
a társadalom egyik, kisebbik felét. A megkövetelt azonosulás személynek szól,
nem pedig az általa hirdetett hetente változó cseppfolyós eszmének. Az alsó
középosztálytól lefelé pedig már az is elegendő, ha nem csinálsz ricsajt, örülsz
az Erzsébet-utalványodnak és választás napján osztott körömpörköltnek.
Mégis szólni
a szabadságról
A
szabadságról szóló beszéd ma Magyarországon illetlenség. A vezető ellenzéki
mantra, követve a kádárista hagyományt, miszerint Ne menj ki a fórumra, a te
fridzsideredben, a kiskertedben a Wartburgod utasterében, a törzskocsmádban
lakozik a szabadságod! azt mondja, ne beszéljünk közszabadságokról, mert az
az embereket nem érdekli. Mondják ehelyett azt az orbáni mondókát,
hogy az embereket a rezsivédelem, a nyugdíjemelés, a munkahely meg a
bekerítettség biztonsága érdekli. Legyen sokkal több Erzsébet utalvány! A jelek
szerint előbb lesz – mellesleg jogos – tünti a Mészáros&Mészáros által
konfiskált Balaton partjáért, mint mondjuk a Habeas Corpusért, amikor
Lengyelország többtucat városában egyenként is több tízezer polgár tüntet majd
megint a bírói függetlenségért.
Az
igazsághoz tartozik, hogy a szabadságvágy, ki tudja, miért, az emberi lény kiirthatatlan
tulajdonsága, és erre, ha csak véletlenül, néha mi is ráébredünk. Tavaly
decemberben, mintha rossz álomból léptek volna át a jóba, az ellenzék kisded és
törvényes forradalmat vívott a sajtószabadságért; majd kisvártatva, felébredve
a szép álomból képviselői már egy japán autógyár kapujában ébredeztek, ahová,
jogszerűen, be sem engedték őket.
Az
alkotmány a szabadságaink foglalata. A szokásos, itt alkalmazandó mondatkép úgy
nézne ki, hogy „Ideje végre újrakezdeni a szabadságról szóló beszédet.”.
A valósághoz képest ez inkább finomkodás. Valójában emberi életünk mértékével
számolva ennek nagyon régen itt lenne az ideje. A szabadságvágy már jó régen ott
dobol sok magyar kebelben, valamint fent is, a koponyacsont belső oldalán.
Meg kívül
az ajtón.
Kép forrása: index.hu
Támogassa az Eötvös Károly Intézetet!
Ha egyetért céljainkkal és szívesen támogatná a tevékenységünket, legegyszerűbben banki átutalással teheti. Adományával az alkotmányosság, a demokrácia hangját erősíti.
Támogatását köszönjük!
A közvetlen átutaláshoz használható adataink a következők:
Forint utaláshoz: 11600006-00000000-78417407 (IBAN: HU56 1160 0006 0000 0000 7841 7407)
Euro utaláshoz: 11600006-00000000-78416231 (IBAN: HU89 1160 0006 0000 0000 7841 6231)
USD utaláshoz: 11600006-00000000-78416303 (IBAN: HU85 1160 0006 0000 0000 7841 6303)
Számlatulajdonos: Eötvös Károly Közpolitikai Nonprofit Kft.
Cím: 1088 Budapest, Szentkirályi u. 11.
Bank: Erste Bank, 1138 Budapest Népfürdő u. 24-26.
SWIFT: GIBAHUHB
