„Gyanítottam, hogy a semmibe írom ezeket a sorokat. ” – Ezek a jelentős magyar naplóíró kétségbeesett, nekem pedig, noha most olvasom először, belülről és meghitten ismerős szavai. Szavak, amelyeket a kommunista hatalomátvétel baljós évében vetett papírra Márai. (1) Mondatát mai helyzetünkhöz pontosan illőnek érzem, mormolom is magamban. Évek óta hányom másokkal együtt a falra a borsót, néha már úgy tűnt, na, már repedezik, de aztán mégsem. Mégis, amint felidézem ezeket a semmibe hulló szavakat, azon pillanatban el is szégyellem magam. Amíg Márai az Anschluss rettenetes csömörére emlékezve az ugyancsak rémes 1949-es sorszámú évben írta ezt a mondatot, addig mi szinte örvendezhetnénk is, mert ha összehasonlítást teszünk, hol van ma még ez a mostani hanyatlás az akkorihoz mérve? És van-e olyan erős az érzés, amit én érzek, ahhoz képest, amit Márai érzett, érezhetett? Egyáltalán nem érzékelem azt, hogy valami rettenetes félnivalóim lennének a zsarnokság kutyáitól. Az igazság, hogy vagy nincsenek is előérzeteim, vagy, Márai akkori ámulásához mérve, legalábbis kevésbé pesszimisták. De minden hasonlítás bizonytalan lábakon áll. Előérzet ide, előérzet oda, nem tudjuk, mi jön még szegény fejünkre. Az meg végül kétséget kizáróan igaz, hogy akárcsak ’38-ban és ’49-ben az akkoriak, ma is csak belehullanak a mi mostani szavaink a semmibe.
Übü
Amit mi példát ritkító züllöttségnek látunk, az a bennfentes szerint csak a nemzeti együttműködés rendes működése. Valóban, ha körülnézek, a tájkép, igazolva Lánczi-féle realizmus diadalát, elég költőietlen. Ezt a kövér és hosszúra nyúlt államlényt inkább Übü Papa képzeletbeli Lengyelországába semmint az ész kormányozta nyugatra, avagy a festői és ugyancsak kifinomult távoli keletre helyezve lehet elképzelnünk, és nem is ama Leviatánnak láthatjuk, amely ugyan fenyegetően magasodhat a part menti európai városkák fölé, de, ha szörny is, ha századokig rémuralgott is, ám volt ésszerű igazolása, és mégiscsak a tenger tiszta vízében szokott volt le- és fel úszkálni. És különben is régen kihalt már.
Eme nemzeti együttműködés viszont elterpeszkedve és szuszogva hever hosszában is, keresztben is az országunkon, ócska trikója vagy abból kilógó zsíros köldöke valahol a festői Tihany környékén sajnos belelóg a Balaton nevű szép dunántúli tavunkba. Mert Übü papa a falánk és gyáva dragonyos kapitány Übü mama biztatására, fogdába és a vérgurnyasztóra küldte már az ország minden korábbi pre-übü hercegét és azok összes helytartóit. Amely idő óta már ennek a szerencsétlen országnak minden szeglete, minden részlete, árnya, valamint a megmaradt napsütötte sáv is az övé. Nincs viszont arra válasz, noha eléggé jó kérdés, hogy az ország, amelyben nem működik a vérszivattyú, maga megérdemelte-e Übüt? Akár igen, akár nem, mindenen belül és kívül már Übüé az összes koncesszió, majd minden újság, minden minden füstölt sonka, vastag kolbász, földbirtok, minden országos rádió, televíziós, élővíz- és szennyvíz csatorna. Ez a pöhös nyagóc hiába fal folyamatosan, nincs már hova, mibe belehíznia, mit nyernie, ha szerez, akkor a szerzés tárgyát előbb saját magától kell elvennie. Ezt meg is teszi persze, el is veszi, mert kényszeresen győzelmét fitogtatja, ez a minden reggeli gyakorlata. Mégis, akár zöld kandeláberére is mondhatjuk, innen már csak veszíteni tud. A rémbohózat a trónig, a felkapaszkodásig nagyon érdekes, aztán véget ér. Jövel már a cár, aki leveri.
De a képzelt Lengyelországból, hiszen baráti történelmünk hasonló, térjünk vissza a létező Magyarországra!
Pangás és anómia, a NER összekeni környezetét
A nemzeti együttműködés a pangás korszakába lépett, eszményei olyannyira elvesztek, hogy mantraként sincsenek már meg, pár év alatt oly régiek, kopottak lettek, hogy már nem is emlékszik rájuk senki. Forog-forog ugyan az imamalom az őszi szélben, de hiányzik már belőle a papírtekercs, a lényeg. Nincsen üzenet, nem látszik az már sem kereszténynek, sem magyarnak. (Nem mintha korábban a figyelmes tekintet annak látta volna.) A pangás és az anómia (eredeti jelentése szerint is a megfelelés hiánya, ma már normavesztés) kölcsönös reménytelenséget szül. Aki fent van, már érzi, hogy mennyire rövid a vadászszezon és milyen didergősek már az éjszakák, a napi zsákmány ugyan most sem sovány, de ismétlődő örömet már nem okoz. Király nem alhatik. Jó lesz vigyázni.
Nehéz kérdés, hogy vajon a rendszer maga, vagy veszélyeztetettsége az ijesztőbb. Szigorúan metaforikusan szólva: a kiegyenesített kasza vagy a baráti tör hideg vasa a rosszabb? Az ágy alá bújik néha bojár és cárevics. Nem jó az sehogy sem.
A körön belüli őrségváltás fontos szereplői is sorolhatóak: úgymint a választási irodában hősködő kopaszok, meg a Németh Szilárd főbirkózó és Bakondi polgártárs fémjelezte új NER generáció, közben lám ugyancsak betrappoltak a politikába. Igen kemény világ.
Az alul lévőt pedig az is nyomasztja, hogy odafent nincsenek szabályok, hogy az elv már elveszett a rend mögül, hogy nincs sem nyilvános sem legalább a beavatottak által ismert regula. Lent – mint megszokta – a gazdag, akár a szegény, a kiszolgáltatottságtól, erőtlenségtől szenved. Míg a szovjet hasonló gyökerű válságát a pangás exportjával, külföldi agresszióval, pezsdítő vérengzéssel igyekezett elleplezni, addig a NER idebent, saját kebelében hódít. És egyre inkább önmagától. Ez neki ugyanannyira rossz, mint nekünk. A NER részéről egyre agresszívabbak és viccesebbek a koholt konfliktusok látványosan megrendezett cirkuszi fináléi. Saját világán belül zakatolnak a leszámolások, kifelé pedig mindenekelőtt az autonómia összes formáját akarja szétrúgni. Beégett már a kollektív emlékezetbe az a kép, ahogy szenvedő arccal – mert vágta a tenyerüket nagyon a kő-nehéz papírral teli nejlonszatyrok füle – totyogtak ügyetlenül a házkutató készenléti rendőrök a mocskos járdán az Ökotárs irodájától a Hülye Járások Minisztériuma felé. A lent lévők pedig – nevezhetjük őket a nyelvi és fogalmi pontosság szabályait nem sértve – régies zamatú szóval, elnyomottaknak, tudják, hogy közjószágok már nincsenek, a város összes utcai zöld kandelábere, akárcsak a gáztározó, a sajtó, a nemzet lelke és a lehallgatott szerelmi vallomás is a Mészáros és Mészáros és Tiborcz és Garancsi Vállalatot illeti meg. Miközben az élet privátban még úgy-ahogy működik, már a perspektívavesztés, az önfeladás, a reménytelenség, a félelem szabályoz.
A NER miközben a korábbiaknál is agresszívabb, szellemtelenebb és leépülő korszakába lépett, mert az éremnek, tudjuk, két oldala van és – mert maga is didereg – tud barátságos lenni. A Fidesz miközben korábban a környezetéből kivált, attól erőteljesen megkülönböztette önmagát, mostanra, erőszakossága mellett, és ez a pangás emberarcú másik oldala, azon erőlködik, hogy elmossa, elkenje a különbségeket, amely elválasztja a környezettől. Nem csak a szélsőjobb, de a baloldal, a liberálisok felé is naponta gesztusozik. Mert immár egyik legfőbb politikai törekvése, hogy önmagával összekenje a környezetét. Gyűlölve-rettegve és Simicskával versengve óhajtja a Jobbikot, vele boldogan alkotmányoz, ha engedi, egyeztetve az érdekeket, akár kormányozna is, miközben egyúttal, ha úgy jön, szocpártit nevez ki, és szívesen jelöl liberálist akármelyik nemzetközi kádertemetőbe.
Ha a NER-nek nincs már azonossága, ne legyen másnak sem! A kifáradt régi vagy akár új baloldal ugyancsak vonzó partner. Talán a baloldal a puhább és nem is oly éhes, vele kényelmesebb lenne a közös ágy. Folyamatos a felvétel, jöhet bárki, aki megjelölhető a szagmintával. A NER most – akárcsak Kádár az utolsó és pangós korszakában – nem egyszerűen elvegyül, hanem az egyetlen nagy bendőn belül szeretné látni ellenzékét. Legyen minden kormánypárti!
Megváltozóban a szabadságról szóló beszéd
A kritikai gondolkodás és beszédmód igazán a rejtett gondolkodási hibák feltárása terén van elemében. Amikor a politika a tárgya, akkor a helytelenül megfogalmazott célokról és az ezek mellé akár morálisan nem megfelelően odarendelt eszközökről szokott beszélni. Ha valaki például elolvassa az Eötvös Károly Intézet korábbi elemzéseit, azok is rendszerint ilyenek. Amikor viszont egy kontrollját elveszített hatalommal állunk szemben, akkor a helyzet megváltozik.
Mert értelmes beszéd-e a Népszabadság kivégzése kapcsán kijelenteni, hogy ezzel sajnos sérült a sajtó szabadsága?
Ugyancsak célszerűtlen például azt mondani, hogy az alkotmányos elvekkel nincs egészen összhangban az az önkormányzati rendelet, amely alapján a nemes Ásotthalom földjéről, ideértve a gyepüket is, örök időkre kiűzettetnek a melegek, a muszlimok és a meleg muszlimok. Erről az épeszűeknek el kell-e mondani, hogy helytelen? És hogy alkotmánysértő? Lehet talán, de biztosan nem érdemes. Az értelmes beszédmód ehelyett annak kiderítéséről szól, hogy mi vezetett el idáig. Arról érdemesebb szólni, hogy 2013-ban az önkormányzati törvényben az Országgyűlés alkotmányos határok kijelölése nélkül bízta rá az önkormányzatokra a „közösségi együttélés alapvető szabályainak” homályos megszegésének és jogkövetkezményeinek szabályozását. Annyira hogy ez már a Kúriának és az ombudsmannak is túl sok volt, de hiába fordultak az Alkotmánybírósághoz (2), az, miután alkotmányos érzékét régen elvesztette, buta rizsa indoklással ellenük döntött. Azt kell tehát látni, hogy az Országgyűlés és az Alkotmánybíróság felelőssége bizonyosan sokkal nagyobb, mint egy széllelbélelt falusi polgármesteré és az önkormányzati képviselőké.
Mit mondjunk a röszkei incidensben a három kődarabot/göröngyöt hajító, de senkit el nem találó Ahmed H. ügyéről? Igen, el lehet mondani, hogy ezért nem jár tíz év, és ez biztosan nem terrorcselekmény. Vizsgálni azonban inkább az ügyre vonatkozó és a bíráskodás rendjét érintő, új szervezeti eljárási szabályokat és a Büntető Törvénykönyv szabályát érdemes, semmint a feltehetően a minősítés során esetleg hibázó, az erkölcsi jogokra nem figyelő bírót. És hogy, például az alapvető jogok biztosának mulasztása miatt is, máig nem tudjuk, mi történt valójában Röszkén. Ki tudja, Pintér Sándor mondott-e erről igazat, vagy a nemzetközi sajtót képviselő sokféle újságíró és az ugyancsak ott volt jogvédők?
A rendszerkritika moralitása
Érdemes végiggondolnunk, hogyan állunk a NER intézményrendszerének elutasítása és/vagy használata tekintetében. Nincs harmadik út: lehetsz rendszerkritikus és lehetsz partnere is a NER-nek. Vagy-vagy. Vagy helyre akarod állítani a jogállamot, vagy pedig javítgatni szeretnél ezen a most meglévőn.
Néhányunk szerint a NER-t nem megjavítani kellene, hanem megszüntetni és, tanulva a történtekből, visszatérni legalábbis a rendszerváltás alkotmányos hagyományához, a bűneitől megszabadított jogállamhoz.
Ezzel szemben mondják, hogy őszintétlen magatartás a NER rendszerkritikusaié, mert ha a legalitás útját járod, akkor nincs jogod megkülönböztetni magadat a NER partnereitől, finomkodva konstruktív ellenzékétől. Nem állítom, hogy ezzel kapcsolatban minden döntés nagyon könnyű lenne, de azt igen, hogy a rendszerkritikus számára minden helyzet lehetővé teszi a morálisan megalapozott jó döntést.
A rendszer társutasai egyik előfutárának szellemes és tömör-aforisztikus megfogalmazása szerint „aki laborál, az kollaborál” (e szavak egy jobb sorsra érdemes szocialista értelmiségi szavai voltak). Tévedett. A Demokratikus Ellenzék egyik legfontosabb politikai cselekedete éppen az volt, hogy a pártállam társadalmi vereségének pillanatáig terjedően utasította el a párbeszédet az uralgó MSZMP-vel; hiába is keresték a kapcsolatot velük éppen talán a bruhaha! „közös szektás ellenség” elleni harc jegyében, ők végérvényesen visszautasították az együttműködést. Az Aczéllal kávézás elutasítása és folyományai állásvesztést eredményeztek ugyan, de mégsem jelentett teljes kivonulást, hiszen a demokratikus ellenzék fő politikai állítása ez a három szavas mondat volt: Vannak emberi jogaink! A jogainkat eszerint nem az állam adja, hanem elismerni köteles. A joggal demonstratív bátorsággal élni kell, és amint ezt Kis János vonatkozó művében meg is mutatja , morálisan teljesen indokolt adott esetben a Kádár-rendszer bíróságán megpróbálni érvényesíteni. Sólyom pedig a környezetvédő mozgalmak jogi tanácsadójaként kifejezetten gyakorlati tanácsokkal segítette a független szervezeteket például a pártállami gyülekezési és egyesülési jog útvesztőiben, a hatalom kijátszásában.
A helyzet ma sokkal egyértelműbb. A jogokat nem a NER adja és különösen nem csupán a híveinek.
Ha tehát rendszerkritikus vagy, akkor morális és elvi döntést hoztál a kollaboráció elutasításáról. A gyakorlati egyéni és kollektív jogérvényesítő döntéseidet pedig ezen elvi döntés fényében hozod meg úgy, hogy a technikai második döntést, ami a NER valamelyik intézményének felhasználásáról vagy elvetéséről szól, már szituatív.
Példa: az Eötvös Károly Intézet a Nemzeti Média és Hírközlési Hatóságot, a Médiatanácsot évek óta, jó okkal, nem létezőnek tekinti, vele ezért semmilyen interakcióba nem bocsátkozik. És ha a mondott szerv dicstelen működését nézem, aligha hibáztunk.
A Mérték Médiaelemző viszont másként járt el, mert ők, mint írják egy fontos közügyben „nehéz szívvel bár, de a rosszhírű Médiatanácshoz” fordultak, bebizonyítandó, hogy az amúgy rémes médiatörvény szabályait “A magyar reformok működnek!” című kormánykampány spotjai megsértik, mivel ezek nyilvánvalóan politikai reklámok (3), közlésük jogsértő, hiszen ilyeneket a Fidesz skribálta médiatörvény szerint is csak választási kampányban vagy népszavazás előtt szabad sugározni.
A Mérték a jogszerű döntésben ugyan nem reménykedhetett, de azért kíváncsi volt. A Médiatanács döntésének, helyhiány miatt csak egy olyan részletével vidítlak, kedves olvasó, amelyről a mértékes blog szerzőjének jó okkal jutott eszébe a Monty Python: A Médiatanács szerint ugyanis a pőre kormánypropaganda termékei nem politikai reklámok, hiszen abban „A klipek derűs szereplői az ’utca embereként’ interpretálták a melléküzeneteket”. Bruhaha, kacag fel a fekete bohóc! Megérte a kísérlet? Kár lett volna kihagyni? Nyilvánvalóan igenlő a válasz.
Az ugyancsak rendszerkritikus és kiváló munkát végző Magyar Helsinki Bizottság pedig vállalt tevékenységi körébe a menekültügy, a rendőrség jogkorlátozó tevékenysége és a börtönügy is beletartozik. E tevékenységek csakis az érintett kormányzati és bírói szervekkel együttműködve folyamatos interakcióban végezhetők. Hol a probléma?
Elfér-e ma az Alkotmánybíróság Deák Ferenc mellénye gomblyukában?
Az Alkotmánybíróság létszámát tekintve úgy nő, ahogy a tüdő kidagad a fazékból, más tekintetben viszont egyre kisebbé válik. Az alkotmánybíráskodás Magyarországon 2013. tavaszán tört el végleg, ez egyúttal a rettenetes negyedik módosítás ideje, és ugyanekkor kerültek többségbe az egypárti jelöléssel megválasztott bírák. Van ebben kínlódás is, kognitív disszonancia, hiszen minden alkotmánybíró tud olvasni, a könyvespolcaikon ott állnak a Sólyom-bíróság döntései, ezért nagy szégyenükben ritkán mintha életjeleket adnának.
A kép egésze mégis egészen groteszk. Ilyen például az a még 2014-es határozat (4), amelyben az Alkotmánybíróság az önkormányzati választás szabályai tekintetében egyetértően idézi korábbi döntését, mely szerint, ha kétszer több szavazat szükséges az egyik mandátumhoz, mint a másikhoz, az bizonyosan alkotmányellenes. De a hatszoros különbség viszont nem az!
Az elbukott kvótanépszavazás és a Jobbik kihátrálása miatt sikertelen hetedik módosítás kudarcát követően az AB a napokban közzétett határozata gyomort próbáló támogatást nyújtott az Orbán-kormány menekültellenes politikájának azzal, hogy, miközben hosszú évek óta számos alkalommal elmulasztotta, hogy tisztázza a viszonyát az uniós joggal, a látszattal sem törődve pontosan azt a három tételt értelmezte bele az Alaptörvénybe, amit az elbukott hetedik módosítással nem sikerült.
A minta csakis a Sólyom-bíróság ítélkezési színvonala és autonómiája. A történelemben arra akad példa, hogy a közjogban fura evolúció következtében valami nagyon rossz megjavuljon. De az tudtommal még soha nem fordult elő, hogy valami jól működő a tönkretétel után megjavult volna. Nemcsak mindent, nem csak a mellény gombolását kell rendbe tenni, az alapjogi bíráskodást is egyszer majd újra el kell kezdeni.
***
Ha kinézek az ablakomon, a horizont halványan éppen piroslik, de az még nem látszik, hogy ez még a mai alkony-e vagy már a holnapi hajnal fénye.
-------------------
Jegyzetek:
(1) Márai Sándor: Hallgatni akartam, Helikon, 2013. 28. o.
(2) 29/2015. (X. 2.) AB határozat
(3) Politikai reklám: „valamely párt, politikai mozgalom vagy a kormány népszerűsítését szolgáló vagy támogatására ösztönző, illetve azok nevét, célját, tevékenységét, jelszavát, emblémáját népszerűsítő, a reklámhoz hasonló módon megjelenő, illetve közzétett műsorszám”.
(4) 26/2014. (VII. 23.) AB határozat
(Kép forrása: Fazekas István - hvg.hu)
