Majtényi László-Miklósi Zoltán: Napirenden marad a szabadság programja

A párbeszéd szükségessége

Az Eötvös Károly Intézet alapfeladatának, ha tetszik: küldetésének tekinti, hogy, történjen körülöttünk bármi, az alkotmányosság ügyét napirenden tartsuk. Nem lehet elégszer rámutatni, hogy hazugság az az állítás, amely szerint az embereket az alkotmány, más szóval: a szabadság nem érdekli. Akik tehát az emberek úgynevezett igényeit ismerve – ujjukat a társadalom ütőerén tartó realisták – úgy vélik, elfogadva a fennállót, a szabadság ügyéről jobb okosan hallgatni, alsó hangon is tévednek. Kétségtelen, hogy az alapvető biológiai szükségleteikben hiányt szenvedettek, az éhesek és fáradtak, a falat étel, a fűtött szoba és a fekhely nyugalma utáni sóvárgásukban minden más iránt tompa közönyt éreznek. De az emberi lény igével is él. Akinek láthatárán feltűnika zene, a színház, a mozi, az irodalom, az erdei séta vagy éppen a szabadság délibábja, az nem közömbös és nem éri már be a bódulattal.  E megfontolások alapján írtuk meg az ÉS-ben vitaindítónkat, és – hála a T. Szerk. biztosította felületnek és a politikai közösség aktivitásának – ezeken a hasábokon érvekben gazdag, közéleti erényeket felmutató vita bontakozott ki. A vita első harmadának lezárulásakor már tisztáztunk néhány általunk kiemelkedően fontosnak gondolt tanulságot (Majtényi László—Somody Bernadette—Zsugyó Virág:Az alkotmányosság látszat és valóság között, Válaszok az EKINT alkotmánypolitikai vitairatáraLIX. évfolyam, 24. szám, 2015. június 12.). Nem mondtuk meg, és ezt most sem óhajtjuk megtenni, hiszen sehonnan nincsen erre felhatalmazásunk, hogy kinek van igaza, legfeljebb azt, mi mit gondolunk. Köszönjük mindenkinek, aki megtisztelt bennünket a hozzászólásával, ezek mindegyike megtalálható a honlapunkon (www.ekint.org). Ugyanakkor nem titkoljuk afelett érzett örömünket, hogy a válaszok nagyrészt megerősítik azt, amit mi is gondolunk az alkotmányosság helyreállításáról. Az meg természetes, hogy van nem kevés bizonytalanság abban, miként történik majd a helyreállítás. Mert a jövő nyitott, ha nem is bármi, sok minden történhet, és rengeteg minden múlik rajtunk.A korábbi szövegekben már értelmeztük az alkotmányírás tartalmi feladatát, a kinyíló időablak kérdését, azaz a munka időszerűvé válásának problémáit, és azt is, hogy miként válhat a nép az alkotmány forrásává. Szóltunk az alkotmányozás kívánatos karakteréről, a helyreállító és eredeti alkotmányozás lehetséges menetrendjeiről, szóltunk az alkotmány stabilitásáról, az alapvető jogokról, az alkotmánybíráskodásról, a parlamenti demokrácia, a közvetlen demokratikus intézmények, a választási rendszer összefüggéséről. Ezek persze olyan kérdések, amelyek, mert a válaszok soha nem lehetnek teljesen véglegesek,soha nem lezárhatóak, e kérdéseket újból és újból fel kell tennünk, és folyamatosan a helyzethez illő,a korábbinál pontosabb megoldásokat kell találnunk.

Ez az írás tehát inkább vitaindító semmint vitazáró. Illetve hát, döntse el az olvasó.

A liberális demokrácia az üllő és a kalapács között

Az egyik legfontosabb témáról eddig még nem sok szó esett. A liberális, képviseleti demokrácia mostanra két tűz közé került: az autokrata kormánypárt lépésről lépésre alapértékeit tagadja meg, függeszti fel. Erről már sokat beszéltünk. Arról azonban még nem szóltunk, hogy a liberális demokráciaradikális kritikáját a Fidesz-KDNP fizetett tollnokainál elméletileg és morálisan összehasonlíthatatlanul felkészültebb demokraták is megfogalmazzák. Azaz az ő bírálataikat, ellentétben a NER-es rizsával, sokkal komolyabban kell vennünk, mert jelentős részük jogos és ésszerű korrekció alapjaként szolgálhat a mindenkor tökéletlen alkotmányos demokráciák számára. Lássuk tehát:

Sokan mindenesetre a nemzeti együttműködés erkölcsileg megalapozott őszinte demokrata ellenfelei közül is vitatják, hogy az Orbán-rezsim bukása után a 89/90-es alkotmány alapelveihez kellene visszatérnünk. Többen állítják, hogy a rendszerváltás berendezkedése már 2010 előtt is beteg volt, vagy azért, mert a politikai szereplők többsége alacsony színvonalon, rövidlátóan, rosszhiszeműen és önzőn működtette intézményeit, így nem mélyülhetett el a demokratikus alkotmányosság étosza, vagy azért, mert ezek az alapok eleve nem voltak megfelelőek.

Az ítélet első változata nem érinti a liberális demokrácia intézményi elgondolásainak lényegét: célpontja az intézményeket működtető csoportok alkalmatlansága, vagy ami ettől nem független, romlottsága. A bírálatok másik csoportja ennél tovább lép, lényegében felszámolná a Harmadik Köztársaság teljes örökségét, de legalább lényegét. Míg a kritikusok első csoportja szerint (és szerintünk is) a képviseleti demokrácia valóban tökéletlen, folyamatosan javításra szorul, csupán egyedül az szól mellette, hogy az összes vele versengő rendszernél igazolhatóan jobb. A bírálók második csoportja ezt nem így látja, ezért nem tökéletesítenék, hanem lecserélnék a liberális demokráciát. E kritika szerint tehát nem csak a liberális demokrácia működtetésével volt gond, hanem az alapelgondolással is. Állandó eleme e kritikáknak az elitizmus vádja: e tézis szerint a liberális demokráciák általában, és a 89 utáni magyar demokrácia különösképpen, törekedett arra, hogy a választók széles tömegeit a választások alkalmait  leszámítva távol tartsa a rendszeres politikai részvételtől. Ez kiegészül azzal a váddal, hogy a rendszerváltásban aktív szerepet játszó értelmiségi elitcsoportok, és különösképp a baloldali-liberális vélemény-elit, eleve gyanakvó volt a nép politikai részvételével szemben.  E diagnózis szerint az elit-demokrácia általában sem adja meg az átlagos helyzetű választónak a politikai részvétel, a döntés, az önkormányzás rendszeres élményét, ezért ezek a tömegek nem is érezhetik magukénak ezt a politikai berendezkedést. A demokratikusnak hazudott kormányzás teljesítménye nem elégítheti ki a társadalmi várakozásokat, ezért ha az egyik politikai szereplő lebontja az alkotmányos demokráciát, a társadalom nem fogja ellenállásával megvédeni, mert nem is érezte sajátjának.

A rendszerváltók és az elitdemokrácia

Fontos közbevetnünk, hogy az „elitdemokrácia” ilyesféle a kezdetekre visszamenő kritikája Magyarország tekintetében bizonyosan pontatlan. Valójában a rendszerváltás egyik értelmiségi kulcsfogalma volt – főképp pont a liberális és baloldali közegben – a „civil társadalom”, és közhelyszámba ment a vélekedés, hogy erős civil társadalom nélkül nem lehetséges jól működő demokrácia. Ha valamiben, akkor éppen ebben volt széleskörű konszenzus, olyannyira, hogy a rendszerváltás valamennyi fontos politikai alakzatában belső viták voltak arról, hogy egyáltalán pártként kell-e megszerveződniük és részt venniük a politika alakításában. A választások közötti időszakok politikai részvételének alacsony szintje nem az akkori elit érzületével összhangban, hanem éppen azzal szemben stabilizálódott. A Harmadik Köztársaság bukását megérteni szándékozó kritikus írásoknak ezekről a tényekről is kellene mondaniuk valamit.

Az elitdemokráciát elutasító diagnózisból a képviseleti demokrácia alternatívája is kirajzolódik. Olyan, széleskörű és folyamatos társadalmi részvételen alapuló demokráciára van szükség, amely az átlagos helyzetű választó mindennapos tapasztalatává teszi a demokratikus akaratképzést és döntéshozást, és amely ilyen módon mélyen beágyazódik a társadalmi gyakorlatokba. Ettől egyszerre remélhető, hogy a politikai döntések közelebb kerülnek a társadalmi várakozásokhoz, és hogy a választók sokasága azonosul a demokratikus intézményekkel és szükség esetén majd meg is védi azokat. Ennek hívószava a „részvételi demokrácia”, ami időnként kiegészül azzal az állítással, hogy Orbán rendszere a ’89-es elit-demokrácia logikus végkövetkezménye (például http://cink.hu/schiffer-egyetert-orban-tusvanyosi-mondataival-de-mash-1611339151).

Érdemes szétszálazni az érveket. A részvételi demokrácia eszméje többféleképpen érthető. Utalhat olyan berendezkedésre, amelyben a közhatalmi döntések zöme továbbra is a képviseleti intézmények és azok delegáltjai körében marad, de változatos csatornák biztosítják, hogy az állampolgárok széles tömegei folyamatosan befolyásolhassák a döntéshozókat, ellenőrizhessék a döntések végrehajtását. A részvétel tehát arra vonatkozik, hogy a választók,miközben csak a választásokon – kivételesen népszavazásokon – döntenek, mégis, ha akarnak,közreműködnek a politikai kínálat alakításában és kezdeményezően követik, ellenőrzik a döntéseket. A részvételi demokráciának ez a koncepciója, amelynek alkalmazhatóságát mi is javasoltuk vitaindítónkban, nem alternatívája, hanem kiegészítője a liberális képviseleti demokráciának. A szabad szólás, gyülekezés és egyesülés jogainak messzemenő garantálása, az új technológiák által is támogatott információszabadság segítségével értelmezett részvételt a liberális demokrácia normatív elmélete helyesli.

Van azonban a részvételi demokráciának egy másik értelmezése is, amely nem puszta kiegészítője (vagy éppen konstitutív eleme), hanem valódi riválisa a liberális, képviseleti demokráciának. E felfogás szerint a folyamatos állampolgári részvétel nem a döntéshozók befolyásolásában és ellenőrzésében, valamint számonkérésében nyilvánul meg, hanem magában a folyamatos közhatalmi döntéshozásban. A választók nem csupán ellenőrzik a döntéshozókat, hanem jelentős részben átveszik a szerepüket. Ez az elgondolás és a képviseleti demokrácia kizárják egymást, választani kell közülük.

A részvétel mint folyamatos akaratképzés

A részvételi demokrácia vázolt minkét felfogását, illetve annak a rendszerváltás utáni magyar helyzetre alkalmazását talán legszínvonalasabban Csigó Péter vitairata nyújtja (Csigó Péter: „Búcsú ’89-től: demokrácia a liberális konszenzus összeomlása után”). Az általa kívánatosnak vélt rendszerben a választók tömegeit jól működő társadalmi közvetítőcsatornák sokasága kapcsolja össze a politikai-közjogi intézményrendszerrel, amelyek lehetővé teszik számukra a részvétel és politikaformálás folyamatos kollektív élményét. E társadalmi közvetítőrendszerek közé tartoznak az aktív tömegtagsággal rendelkező pártok, az országos kiterjedésű, de üzemi szinten is aktív szakszervezetek, és sok más, szintén tömeges tagsággal rendelkező és jól azonosítható társadalmi érdekeket képviselő szervezet. Ezek a társadalmi közvetítő csatornák teszik lehetővé, hogy hivatalt nem viselő egyének hatalmas sokasága vehessen részt, mégpedig az önkormányzás élményével, a politika formálásában.

Az így működő demokráciában a választó nem pusztán a politikai választék „fogyasztója”, hanem formálója is.

A liberális demokrácia tömeges részvételen alapuló változatának megteremtéséhez intézményes újításokra van szükség. A legfontosabb újítások, amelyektől a tömeges részvétel regenerálása, a közvetítő intézmények megteremtése remélhető, a következők: Először, a pártok finanszírozását közösségi alapokra kell állítani. Ennek javasolt módja Csigó szerint a választói „voucher”: minden választó maga rendelkezhet egy bizonyos, az állam által fizetendő összeg felett, hogy azzal valamelyik pártot támogassa. Másodszor, a nyitott listás választás bevezetésével lehetőséget kell biztosítani a választóknak arra, hogy a listán szereplő jelöltek sorrendjét és ezzel bekerülési esélyeit befolyásolják. Harmadszor, a nemválasztók, vagy a pártok közül választani nem tudók képviseletét is biztosítani kell, mégpedig olyan módon, hogy a szavazólapon legyen „egyik sem” rubrika, és az ezt bejelölők arányában képviselőket kell sorsolni erre jóváhagyott, kompetens és független emberek közül. Negyedszer, a jelentős, nemzetgazdasági léptékű nagyberuházásokat és népszavazási kezdeményezéseket „civil esküdtszékek”-nek kell elbírálnia, így döntve el hogy nem partikuláris különérdekeket szolgálnak-e. Ötödször, a civil szervezetek delegáltjaiból álló „civil parlament”-nek kell döntenie a kétharmados döntések ügyében. Hatodszor, a választott politikusoknak rendszeres alkalmakkor kötelezően vitázniuk kellene civil kihívókkal, hogy a politikai utánpótlás csatornái jól működjenek.

A részvételi demokrácia integrálhatóságának határai

A javaslatok között vannak rokonszenves ötletek. Az Eötvös Károly Intézet lassan egy évtizede, az elsők között kezdett beszélni a pártfinanszírozás botrányos gyakorlatairól, és hangsúlyozta tragikus hatásukat a demokrácia minőségére és hitelességére. A választói voucher bevezetése az egyik lehetséges út a tisztességesebb és átláthatóbb rendszer felé—nem biztos, hogy összességében a legjobb, de bizonyos, hogy a mainál és az elmúlt évtizedekben ismertnél sokkal jobb viszonyokat teremtene a politikai pénzügyekben.

Hasonlóak mondhatók el a nyitott listás választási metódusról. Ez a megoldás hozzájárulhat ahhoz, hogy a választások kimenetele, a parlament összetétele marginálisan jobban tükrözze a választói ítéleteket, illetve ezen ítéletek szélesebb körére legyen érzékeny. Ez vonzó tulajdonság, ami támogathatóvá teszi a javaslatot. Ám akik drámai változást várnak tőle, rendre csalódnak. A gyakorlat Európa számos országában és másutt ma is létezik valamilyen formában Belgiumtól Bosznia-Hercegovináig és Irakig, és nincs látható összefüggés a részvétel és a nyílt lista intézménye között. Még azok a vizsgálatok is, amelyek találtak pozitív összefüggést, nagyon mérsékelt hatást, 1-2%-os részvétel-növekedést becsülnek (http://scholar.princeton.edu/sites/default/files/carlossanz/files/sanz_turnout.pdf). Arról pedig végképp nem tudunk, hogy a gyakorlat élénkítené a választások közötti időszak állampolgári politikai részvételét.

A nemválasztók sorsolt képviselőire, a civil esküdtszékekre, vagy a kétharmados törvénymódosításokat elbíráló civil parlamentre vonatkozó javaslatok kapcsán elmondhatjuk: a legkevésbé sem világos, hogy ezek milyen mechanizmusokon keresztül javítanák a választások közötti részvételt. Ám ezekről még csak azt sem állíthatjuk, hogy a részvételre gyakorolt – erősen kérdéses – hatásuktól függetlenül legalább javítanák a demokrácia minőségét. Mindről feltételezhető, hogy súlyos visszaélésekre kínál lehetőséget, és nagyon könnyen éppen a pártok játékszereivé válhatnának. De ettől függetlenül is: nem látjuk, hogy mi szól amellett, hogy egy elfogadhatóan működő liberális demokráciában a választók által, ha tökéletlenül is, de elszámoltatható és a média által folyamatosan vizsgált pártok helyett a választók többsége számára ismeretlen, és átláthatatlan módon szelektált civil szervezetek kezébe kerüljenek a politikai közösség életét alapvetően befolyásoló közjogi döntések.

A képviseleti demokrácia előnye

A liberális demokrácia egyik vonzó elmélete szerint a képviseleti gyakorlatok a politikai munkamegosztás sajátos formáját valósítják meg, amelyben a választók kollektív döntései annak ellenére kiemelkedő, semmi mással nem helyettesíthető morális jelentőséggel bírnak, hogy a közhatalmi döntések elsöprő többségét nem ők hozzák. A munkamegosztás lényege a következő: a választópolgárok kollektív, a választások során gyakorolt döntései jelölik ki a politikai közösség céljait, míg a képviselők és az általuk felhatalmazott szervek feladata a célokhoz vezető legjobb eszközök megtalálása és a célok végrehajtása. Ha ebből a munkamegosztásból indulunk ki, azonnal észrevehetjük, hogy a politikai célok azonosításához és az ezek megvalósításához szükséges eszközök kiválasztásához igen eltérő jellegű és mennyiségű információ és háttértudás szükséges. A politikai célok, legalábbis ami a legalapvetőbb, legáltalánosabb célokat illeti, a politikai moralitás kérdéseihez kapcsolódnak. Például: elfogadhatónak tartjuk-e az egyéni életkilátásokat születéstől determináló hatalmas jövedelmi és vagyoni egyenlőtlenségeket, vagy azt gondoljuk, hogy mindenkit megillet az esélyek egyenlősége? Elfogadjuk-e, ha társadalmunk kulturálisan és vallásilag sokszínűvé válik, vagy állami eszközökkel is fenntartandónak tartjuk a kulturális homogenitást? A politika legalapvetőbb kérdései ilyenek, és ezek megítélésének képessége nem feltételez speciális szakértelmet, technikai ismereteket, vagy hatalmas mennyiségű tárgyi információ feldolgozását.

Ezzel szemben a célokhoz vezető eszközök helyes kiválasztása a legtöbbször számottevő technikai ismeretet és jelentős mennyiségű empirikus információ feldolgozását és értékelését igényli. A politikai célok azonosítása csak a legritkább esetben jelöli ki egyértelműen a követendő szakpolitikákat is, legfeljebb leszűkíti az elfogadható politikák körét. Ám hogy adott helyzetben mely megoldások szolgálják a legjobban a célt, az rendszerint csak olyan ismeretek birtokában ítélhető meg, ami a tipikus élethelyzetű választótól nem várható el—nem azért, mert ostoba vagy tudatlan lenne, hanem azért, mert a főállásban ezekkel a kérdésekkel foglalkozóknak is évekbe, évtizedekbe telik, amíg megalapozott – és távolról sem tévedhetetlen – tudást szereznek róluk.

Az imént felrajzolt kép – a választók közössége jelöli ki a célokat, a választott politikusok és kinevezettjeik pedig az eszközök kiválasztásáról és a megvalósításról gondoskodnak – persze többszörösen leegyszerűsített. Először, az ellenőrzés nélkül maradó politikus könnyen eltérül a kijelölt céltól, és ezért folytonos ellenőrzésre szorul. Másodszor, a hivatalt nem viselő polgárok közül sokan rendelkeznek azokkal a speciális ismeretekkel, amelyek révén megítélhetik a közpolitikai döntések helyességét és végrehajtásuk színvonalát. Az ő részvételük a demokratikus nyilvánosságban nélkülözhetetlen. Harmadszor, a választott vagy választáson induló demokratikus politikus sem puszta végrehajtó, aki technikai tudásával verseng: a politikai vezetők talán legfontosabb feladata a morális célokat tisztázni, egységes vízióvá rendezni, a történelmi helyzet esetlegességeihez igazítani és artikulálni.

E lényeges tényezőket is figyelembevéve, az alapképlet vonzónak és helytállónak látszik. A liberális demokrácia elmélete jól védhető és vonzó megfontolásokon alapul, amelyek nem feltételezik az állampolgárok ítéletalkotó képességének lebecsülését. Ellenkezőleg morálisan kivételezett, de jól körülhatárolt szerepet biztosítanak nekik a demokrácia gyakorlatában, a kritikák számbavétele során nem találkoztunk olyan megfontolással, amely arra vezetne, hogy eszméje idejétmúlt, felfogása meghaladott lenne.

Együttműködés és vita, a közös feladat: az autonómiák védelme

Ma Magyarországon a képviseleti demokráciát a részvételi demokrácia jegyében elutasító nézetek tömegbefolyása nem túl jelentős. Ez azonban minket, természetesen, kevéssé érdekel, hiszen az igazságról nem szavazni, hanem vitatkozni kell. Mindannyiunk számára fontos és előttünk álló feladat a Harmadik Köztársaság bukásának, a bukás körülményeinek megértése. Miközben az okok akár századokra visszatekintően történelmiek, továbbá a köztársaság megalapításának körülményeiben, valamint annak a politikai nemzedéknek teljesítményében is rejlenek, amely működtette, nem takaríthatjuk meg azt a munkát, amelyet ennek feltárása érdekében mások mellett a közvetlen demokráciának elkötelezett partnereinkkel kell megvitatnunk. Azt is láttuk, hogy a részvételi demokrácia elemeiként azonosított javaslatok nem jelentéktelen hányada integrálható a liberális demokrácia keretei közé, úgy, hogy az állampolgárok a közéletet és a politikákat formáló képessége, ezzel a közügyek iránti elkötelezettsége növekedjen, és mindennek következtében a demokrácia minősége javuljon. Ebben a vitában lehetnek olyan konfliktusok, amelyekben valószínűleg csekély az esély az egyetértésre, mert szükségképpen kialakulnak igen-nem,vagy-vagy típusú helyzetek, amelyekben az esetleges megegyezés azt jelenti, hogy az egyik fél feladja az álláspontját. Ez az alapproblémán túl számos fontos részletkérdésnek látszó problémára is igaz. Például szerintünk a közügyekben részvétel, bármekkora legyen is erre az ösztönzés – kötelezésre, reméljük, senki sem gondol – csupáncsak egyike az értelmes életcéloknak. És hogy egy fontos részletproblémát is megemlítsünk: nézetünk szerint a szakszervezetek, bármennyire is fontosak, a mai gazdasági, társadalmi szerkezetben már a korábbihoz képest korlátozott befolyással rendelkezhetnek,csupán kisebb jelentőségű közéletformáló szerepet tölthetnek be. Azoknak pedig, akik az elmúlt húsz évtől úgy csömörlöttek meg, hogy a két évtizedes alkotmányos demokratikus örökségtől is elfordulnak, nos, nekik csak meg kell gondolniuk, hogy megengedhetjük-e magunknak, vajon nem tékozlás-e, ha elfogadjuk, hogy szerintük a Harmadik Köztársaság alkotmányos hagyatékától is meg kell válnunk. Ettől nem függetlenül jegyezzük meg, hogy az uralkodóvá tett részvételi demokrácia alkotmányos gyakorlatai és az alkotmányvédelem általánosan elfogadott megoldásai között is komoly konfliktusok keletkezhetnek: például a nők, a szexuális kisebbségek és Magyarországon különösen a romák, de általában az összes etnikai és vallási kisebbség jogait, ez aligha vitatható, helyben sem kérdőjelezheti meg semmilyen többségi elv.

Mindazonáltal vannak olyan közéleti kérdések és feladatok, amelyek biztosan nem választják el a demokratákat, legyenek bár konzervatívok, szocialisták, közvetlenek vagy képviseletiek, agnosztikusok vagy animisták, buddhisták, zsidók, keresztények vagy ateisták, liberálisok vagy szabad királyválasztók. Ez pedig az egyéni és csoportautonómiák védelme. Ez a mai magyarországi élet azon szférája, ahol a legtöbbet tehetünk, és ahol a mindennapokban, a legtöbb átélhető élményt,értéket tudjuk felmutatni, ahol győzhetünk és ahol az időleges vereség is később győzelembe fordulhat. A szabadságot ma már gyakran a házunk küszöbén kell megvédenünk. Vagy másokkal együtt közösségekben. Talán itt tudjuk a leghatékonyabban megmutatni,hogy a NER nem packázhat kénye-kedve szerint sem egyikünkkel, sem pedig senkivel sem. Tehát ha itt emelünk új védvonalat – legyen szó TEK-ről, KLIK-ről, NAV-ról, OH-ról, NMHH-ról, NVI-ről, NVB-ről, NVH-ról, MNB-ről, AB-ról, ÁSZ-ról, KEKKH-ról, NAIH-ról, AJBH-ról, NÁK-ról,bármilyen rémes betűszóról, alattomos gonoszságról, Központi Hivatalról, rendőrségről, egyházi autonómia elvételéről, politikai pedofíliáról, oktatásügyről, egészségügyről vagy az életünkbe belegázoló bármiről –, megvetjük a lábunkat, akkor annyi árulás, annyi vesztett csata után akár még meg is védhetjük, vissza is szerezhetjük egyéni és közös szabadságainkat.