Bevezetés
A köztársaság kikiáltása és a forradalom évfordulóján, október 23-án az Eötvös Károly Intézettel az Új Gödör Klubban egész napos közéleti-kulturális fesztivált tartottunk, amellyel a hajdani Harmadik Köztársaságra emlékeztünk és, reménykedve, a majdani negyedikre gondoltunk. A csilláron is lógtak. A több mint hatvan művész, tudós, irodalmár, szervezőzseni, könyvárus, gyerekszórakoztató, kétkezi aktivista első szóra ingyen vállalta a munkát, aminthogy a terem sem került pénzünkbe, összességében is annyit fizetünk csak a saját nincsünkből és egy támogatónk jóvoltából, amennyi tényleges költséget másoknak okoztunk. Meghatódás történt. Pedig egyenes céljaink inkább szerénynek, mint nagyravágyónak voltak mondhatóak. Csupán a köztársaság - és az attól elválaszthatatlan alkotmányosság - nagyobbrészt saját négy faluk mögött szomorkodó híveinek szerettünk volna közösségi élményt adni. Bizonyítani, hogy nincsenek egyedül. Ám nem csak ez az esemény biztat arra, hogy a helyzetről az eljövendő köztársaságunk perspektívájáról gondolkodjak. Meg vagyok rendülve amúgy is, mert az internetadó elleni tüntetők - miközben mindenkit elküldtek a sunyiba – egyre csak, és hangos kiáltásokkal, ugyancsak a köztársaságot éltették. A polgári önérzet újból tüntet, mi másért, mint a köztársaságért. Készül valami.
Aki a szabadságról beszél, csakis a jogosultságok nyelvét használhatja.
Három kérdést kell most vizsgálni: Hol tartunk? Hogyan lehetséges a köztársaság? Milyen köztársaságot szeretnénk?
Hol vagyunk?
A harmadik sorszámú köztársaságra ivadékaink bizonyosan sokkal nagyobb elismeréssel, tisztelettel tekintenek majd, mint amilyen jelenlegi sajtója, és mint ahogy mi magunk is gondolunk rá. Alkotmányos berendezkedése, de még alkotmányos gyakorlata is mintaadó lesz.
Amíg a Harmadik Köztársaság életrevalónak született, a Nemzeti Együttműködés Rendszere, mert nincsenek eszményei és soha nem érintette meg a képzeletet, már születése pillanatában sem élt. A Harmadik Köztársaság bukása, ugyan ésszerű volt, de nem elrendeltetett. Nem szerkezete, eszményei, hanem képviselői tették sorssá és dicstelenné összeomlását. Érdemes azonban nemcsak felfelé és a lábunk elé, de még hátra is tekintenünk. Értelmes magyarázat után kiált a bukás körüli csend és az édeskés hullaszag. Miért nem hallottuk a vívópengék pengését? Értelmes választ kell keresnünk arra, hogyan történt ez velünk. A Nemzeti Együttműködés Rendszere - hogyan volt ez? - szempillantás alatt, kardozás nélkül, harctalanul győzött. Miért tölthetett ki, homlokán a NENYI betűivel, ez a morális megalapozást nélkülöző gyámoltalan lény minden közteret és minden pénzillatú magánteret? Mert az volt, hogy a harmadik sorszámú köztársaság intézményei, emberei, mint megannyi tulok, üveges tekintettel ballagtak a virtuális vágóhídra, vagy, sorsukat végképp beteljesítve, a pénztárgéphez. Elűzőiktől aztán sokan, unalmas történet - hagyjuk is! - hivatalt kunyeráltak. Holott legyőzőik sem voltak kevésbé gyülevész népség, mint ők maguk. A NER-nek mondott alig azonosítható deviánst, a dúvad államot miféle erő lökte abba a térbe, amelyet pedig korábban a Harmadik Köztársaság valósága töltött ki, és amely tér a köztársaság kimúlásának idejére, néhány szállongó részecskét leszámítva, már anyagtalan volt? Bevégeztetett, de miért? A valahai, elpárolgott köztársaság tere, íme, újra megtelt, benépesült. A válaszhoz valószínűleg elég ez a négy egyszerű szó: köztársaságunknak züllöttsége lett végzete.
A láthatóvá lett hivatalos politikai tér ellenzéki negyede az emancipáció híveinek sok biztatót nem ígér. Hiányzik belőle a mersz, a tagadás szelleme. Az ellenzék az egylépéses sakkozók klubja. Az elmúlt öt évben egyetlen jó húzása nem volt. Ami ugyanis ezt a bizarr értelmezhetetlen szójátékkal megnevezett ún. demokratikus ellenzéket illeti, az se nem hall, se nem lát, annyit sem ért, hogy aki nem azonos önmagával, az nincsen. Néhányan közülük, beszéltem velük, egymás közt, suttogóra fogva, a politika kívánatos morális megalapozásáról beszélnek – Csak csendben, csak halkan, senki meg ne hallja! -, ám szörnyű kényszer hatása alatt összebútoroztak azokkal, akik még korrupciós múltjukkal és jelenbeli korrupciós hajlamaikkal sem óhajtanak elszámolni. Az ötéves, az alkotmányosság elfelejtéséről szóló szomorújátékuknak, csak záróakkordja volt az idei három választás, amelyen az ellenzék a Rogán Antal asztaláról lehulló morzsákat felszedegetve a kicsiny előnyök délibábját kergetve, eszményei maradékán gázolt keresztül. Nem egyszerű gyávaságból folytatott mindhárom esetben a minden szempontból indokolt kockázatkereső helyett fal mellett surranó kockázatkerülő kampányt, hanem fantáziátlansága miatt is. A semmi pártján áll a semmi ellenzéke. Vacogni sem tud. Még azt sem tette világossá, hogy a rendszer ellenzéke óhajt-e lenni vagy annak tányérnyalójaként a nemzeti együttműködésen belül kíván tengődni. Noha persze fél választani, cselekedetei szerint sokkal inkább az utóbbit választotta. Budapesten, ahelyett, hogy bojkottot kiáltva, szabad választást követelt volna, a NER által alattomosan felkínált „jó szereplés” lehetőségéért, azaz néhány kerületi polgármesterségért cserébe tevőlegesen fogadta el az elfogadhatatlant, azt hogy az egyik szavazat hatszor annyit érjen, mint a másik, és a fővárosi közgyűlés nagy többségét ne válasszák, hanem delegálják. Igen, a bojkotthoz kellett volna önbecsülés és erő.
Mindezt azzal tetézték, mivel erre kétségkívül mutatkozott igény, hogy a „demokratikus erők” beszálltak, méghozzá kivételesen alattomosan, a rasszista versenybe. A bal huszonöt év tábori latrinájának egész összegyűlt tartalmát, és ez nem kevés, öntötte magára. Csúfos miskolci eredménye önmagában minősítette a rossz számítást. A választónak megint több esze volt, mert ezt kérdezte: - Ha elutasítom a rasszizmust, miért szavaznék rátok, ha meg rasszista vagyok, akkor miért rátok szavazzak? Ha nem vagy önmagad, nem létezel. Cigányozni reggel, beszállni a rezsiharcba délben, bankozni kicsit este, nem csak gonoszság és dőreség, de mindenekelőtt üresség.
Mindez persze nem jelenti azt, hogy ez az ellenzék, vagy valamely része nem lesz végül túlélő, nem tér vissza valamikor a valós politikai térbe.
A másik oldalon pedig, a kitiltási botrány közepén, miközben a miniszterelnök és kísérete emberkedik, a magyar kormány képviseletében Lázár János első jobbágy és főminiszter nyüszít és hajlong, ha csak meghallja az Egyesült Államok hangsort. És nem csak a Széchenyi- és Batthyány professzorok, de a demokratikus ellenzék sem képes megszólalni a nemzeti büszkeség hangján. Hogy a szövetséges korrekt partner, nem pedig csúszik és mászik és öklözik.
Én nem hiszem éppen, noha olvastam ilyesmit, hogy azért mondunk mi mindig csődöt, mert lélekben máig félig nomádok maradtunk, de az tény, hogy Magyarországon, legyen szó bár fociról, tudományról vagy akár az alkotmányosságról, századok óta semminek soha nem volt tényleges alapzata, az újkor kezdetétől nemcsak a Mátra hideg szele süvít, de még a föld is mozog alattunk. Mohács óta szétcsúszottak vagyunk, nincs semmi középen, nálunk vagy nagyszerűen, vagy szégyenletesen pocsék módon működik bármi. Itt – a zenét és az irodalmat leszámítva - semminek nincs támasztéka. A ködszurkáló is ködből van.
Tehát ezúttal végre vagy hibátlanul megcsináljuk a negyedik köztársaságot, vagy elbukjuk megint, ahogy szoktuk, de ezúttal már végleg.
A hogyan tovább, avagy a gombsor Deák Ferenc mellényén
A mindennapi élet vágyai és a szabadság eszménye közötti láncszem rendszerint homályba burkolt. Pedig erős láncszem kapcsolja őket egymáshoz. Máskor is megesett, most megint közeledik ez a pillanat, amikor éles fény esik erre a kapocsra. De ha valaki, mint a fentebb már rendesen ostorozott ellenzék, azért nem beszél az alkotmányosságról, mert az embereket a szabadság úgysem érdekli, éppen csak tükörképe annak, amit ellenez. Aki ezt mondja, igazán csak azt állítja, hogy őt magát nem a szabadság érdekli, hanem valami más.
Ahol nemzeti együttműködés van, ott sok minden nincs, de biztosan nincs szabad sajtó és nincs szabad választás sem. A nemzeti együttműködés idején, amíg nem rendült meg a NER, addig az ellenzék soha nem nyerhet választást. A Nemzeti Együttműködés kétharmada idején az Országgyűlésben soha semmilyen döntés nem születik. A nemzeti együttműködés idején, legyen személy vagy közület, akárki, csak akkor lehet szabad, ha kívül áll a nemzeti együttműködésen. Csak az a sajtó és csak az az ellenzék szabad. Miután pedig az ellenzék választást csak úgy nyerhet, ha már előtte győzött, csak kívülről győzhet, de megszűnt a közélet négy/öt éves ciklikussága is, a választásra tehát hiba úgy készülni, mint rendesen. Előzőleg kell szabad választást követelni. Aki viszont kihízott bérmálkozó öltönyében már részt vett a Fidesz választási estélyén, értelemszerűen a szabad választást nemigen követelheti. Mire föl? Ezért ez már nem elsősorban az ún. demokratikus ellenzék dolga, hanem mások feladata lesz. Ismétlés: Előbb lesz meg a NER politikai veresége, és utána lesz a valódi választás. Megint eljön az erkölcsi komolyság ideje. Figyelj, meg kell tanulnod, hogy független állam polgára vagy! Az én régi barátaim közül sokan, helytelenül, a régi receptet követik, alámerülnek, kibekkelik, mint bátyjuk, apjuk Kádárt. A társadalmi befolyásukat folyamatosan elvesztő történelmi egyházak, amelyek az elmúlt században már több elnyomó rendszert is kiszolgáltak, ha nem valami még rosszabbat választanak, ugyanezt követik, későn veszik majd észre, hogy ez a vircsaft is véget ért már. Kádár drámáját, bukását lehet a királydrámák mintái szerint értelmezni. Orbáné sokkal inkább annak a népszínműnek az átirata, amelyben Ludas Matyi szerepében Döbrögi uraság lép fel.
A NER-nek sem olyan könnyű: nincs hátországa, nincs egyetlen szövetségese, senki nem siet majd a segítségére. Emberei olyan betonfal előtt állnak, amely lassan véresre dörzsöli a hátukat.
Ugyanakkor a miniszterelnök megtollasodott kísérete és a legeslegújabb nemzeti nagytőke - van ebben valami igéző – ha jól látom, másképp gondolkodik, más helyre áll. Feni a kést, de nem a demokratákra és nem azért, hogy használja. Kicsit rémülten is, de mégis bíznak erősen a jogállamban: Egyelőre halkan mondják, de majd kiabálják is, igenis jó helyen van a lopott holmi: Ti nem bánhattok úgy velünk, ahogy mi másokkal, veletek .
Milyen lesz a negyedik?
Ha a szabadság a tét, csakis a liberális demokrácia hangján tud bárki megszólalni, mert nincs más nyelv, csak az alkotmányosság hangja, csak ez képes biztosítani azt, hogy légy bármilyen hiten, ne a valakik uralkodjanak rajtad.
Vissza kell fordítanunk a szétesés folyamatát. Az új köztársaságnak újra kell szőnie a társadalom bomló szövetét. Lehet ehhez jelszavunk: Szabadságot, egyenlő méltóságot, emberséget! A forrás persze a franciák nagy forradalma, de tekintettel kell lennünk a megváltozott világra és azon belül a mi megváltozott saját világunkra is. Az egyenlőség magasztos igényét zsarnokságba fordító rossz történelmi kísérletek után ma már a piacgazdaságban megvalósítható egyenlő méltóság tiszteletét helyes követelnünk, és, ha nem is testvérekként, de a közös méltóságot hordozó individuumként kell egymásra tekintenünk, kérve emberséget az embernek és magyarságot a magyarnak.
Hogy mit jelent ez alkotmányosan, ezt pár éve megírtam, nincs mit hozzátennem: „Hogy ez mit jelent, könnyedén összefoglalható: egykamarás parlamentet, parlamentáris rendszert, szabad választásokat, korszerű és kiterjedt alapjogi katalógust a szabadságjogok elsődlegességével, független, minden jogszabályt felülvizsgáló Alkotmánybíróságot, amelyet populáris akció biztosításával bármely állampolgár megkereshet, független ellenőrző intézményeket, ezek között önálló ombudsmanokkal. Azaz helyreállító alkotmányozás következik, amely a jogállami forradalom alkotmányától csak ott térhet el, ahol ezt kényszerítő indokok igazolják. ”
Az aligha kétséges, hogy a helyreállítás nem a politikai baloldal feladata, hanem a baloldalé is. Még nem tudjuk persze, hogy az alkotmányosságot miként állítjuk helyre, de azt igen, hogy noha a dúvad államok nagyon is különböznek, a feladat azért hasonló ahhoz, amit Bibó István 56’ októberében már megfogalmazott:
„A legsürgősebb feladat ennek a dúvad-államnak minden megnyilvánulását felszámolni… Elég volt abból az ostobaságból, mely burzsoá specialitásoknak nyilvánította a szabadság történetileg kialakult technikai biztosítékait, melyek hosszú időre visszanyúló történeti fejlődés eredményei, s melyeknél jobbat eddig senki nem talált, a népképviseleti alkotmányt, a szabad választásokat, a közigazgatás bírói ellenőrzését, az államhatalmak elválasztását, a szólás- és sajtószabadságot. ” Ehhez Bibó, egyebek mellett még hozzáteszi: „A vallásszabadságot helyre kell állítani és az egyházak életébe való ostoba beavatkozást megszüntetni; elvi alap az állam és egyház elválasztása és szabad egyház a szabad államban; a vallásos hovatartozás nem része a polgári állapotnak, és feltüntetése tilos; azonban a történelmi magyar adottságokra való tekintettel az egyházak állami támogatásának ma is meglevő rendszere az egyházakkal való megegyezés szerint fenntartható.”
Azonban még nem szóltam az egyik legfontosabb tanulságról, arról, hogy a köztársaság helyreállításakor, mert ez újabb drámákhoz vezetne, nem lehet figyelmen kívül hagyni a bukás okait, előzményeit, mert mi nem lehetünk nem tanuló, nem felejtő Bourbonok.
Nem vitatható, szerintem, hogy az alkotmányos magyar államban, nemcsak a NER-hez viszonyítva kell a politikákat, például a szegénységpolitikát és a romák ügyét új alapokra helyezni, de a Harmadik Köztársasághoz képest is.
Továbbá, noha az alkotmányozás alapvetően és rendszerint nem a fékevesztett kreativitás terepe, de ahogy a Harmadik Köztársaság alkotmányosságában is volt több, nemzetközi tekintetben is úttörően fontos innovatív intézmény, az újító elemeket a majdani Negyedik Köztársaság alkotmányosságának megalkotásakor sem nélkülözhetjük. A korrupció megszüntetéséről beszélni, tudjuk, üres nagyotmondás, politikai duma. Viszont nem irreális annak a politikai célnak meghirdetése, hogy a korrupciót próbáljuk meg a skandinávok szintjére szorítani. A közhelyes alkotmányos válasz erre korrupció ellenes újabb hivatal(ok) megalapítása. De ennél sokkal eredményesebb, sőt olcsóbb lenne, ha e cél érdekében a lehető legszűkebbre szabott kivételekkel, a közhatalom minden pénzügyét, az új technológiákat is alkalmazva, megnyitjuk a honpolgári ellenőrzés előtt. Nem tartozom a közvetlen demokrácia hívei közé, de ebben az erősen határolt esetben, néhány nemzetközi példát is szem előtt tartva, az e-demokrácia határait éppen csak súrolva, de nem átlépve, el lehetne menni egészen a falig. Az állam és az önkormányzatok gazdálkodásának elektronikus átláthatóságát olyan közlönyök útján lehet biztosítani, amelyek az állampolgárok politikai készenlétére is alapoznak, amelyek tehát úgy kapnak közjogi státuszt, hogy üzemeltetésükbe a polgároknak jelentős befolyásuk van . Ez(ek) a petíciós oldal(ak) nem csak arra használnánk, hogy az éjjeliőrök és az álmatlanságban szenvedő polgárok százezrével olvasgathassanak, tendereket, közbeszerzési¬, koncessziós felhívásokat, szerződéseket, hanem arra is, hogy a gyanús ügyek sokak által támogatott nyilvános vizsgálatát ki is kényszeríthessék. A nép azon túl, hogy szükségképpen visszakapja ombudsmanjait és az alkotmánysértések elleni populáris akcióját, a közpénzlopás esetében közvetlenül is mozdíthassa meg a lomha államgépet!
Legyen köztársaság!
Az eredeti, lábjegyzetekkel ellátott cikket erről a linkről töltheti le.
