A határozathoz tizenöt alkotmánybíró közül heten különvéleményt fűztek, ez a körülmény pedig ismételten rávilágított a testület súlyos megosztottságára. A döntés különleges annyiban is, hogy két új alkotmánybírának, Sulyok Tamásnak és Varga Zs. Andrásnak először nyílt lehetőségük arra, hogy egy nagy horderejű, ugyanakkor meglehetősen egyszerűen áttekinthető alapjogi dilemma kapcsán kifejthessék álláspontjukat és ezzel jelezzék szerepfelfogásukat.
Önmagában is meglepő, hogy a kifejezetten alapjogbarát, az emberi jogok gazdasági okokból történő korlátozását tisztán elutasító határozat előadó bírája nem más, mint a 2011 szeptemberében hivatalba lépett Szívós Mária, akinek tollából hasonló alkotmánybírósági szövegeket eddig egyáltalán nem olvashattunk. Szívós előterjesztését az elnöki babérokra törő Lenkovics Barnabás kivételével valamennyi 2010 előtt megválasztott bíró támogatta, hozzájuk azonban a szünetekkel tarkított óvatos függetlenségi csatározásokat folytató Stumpf István, Szalay Péter és az újonc Sulyok Tamás is csatlakozott.
A másik tábor keménymagja változatlan: több közelmúltban megválasztott bíró különvéleményében árulkodó módon visszaköszönt az a sokszor hangoztatott, de alkotmányjogi alapokat nélkülöző gondolat, hogy az alaptörvény-ellenesség megállapítása a jogalkotói szándék vizsgálata/az érintett miniszter meghallgatása nélkül megalapozatlan.
A frissen megválasztott Varga Zs. András különvéleménye azonban fokozott figyelmet érdemel. Varga bíró megadja a császárnak, ami a császáré: sommás megállapítása szerint az Alkotmánybíróság semmi több, mint „az Alaptörvényben biztosított szerepe szerint jogalkalmazó, bíróság”. Nagyvonalúan eltekint attól a körülménytől, hogy a mezei jogalkalmazónak nem feladata a jogrendszert alakítani, megtisztítva azt az alaptörvénybe ütköző jogi normáktól. Ezzel szemben az Alkotmánybíróság a jogrendszert alakítva alapjogokat és alkotmányos szintű szabályokat értelmez és alkalmaz. Az új alkotmánybíró ezáltal első igazi megnyilatkozásakor biztosítja a kormánytöbbséget arról, hogy tudja, mit várnak tőle (csak semmi aktivizmus), egyúttal azonban mindenki mást ennek ellenkezőjéről is igyekszik meggyőzni. Varga bíró a vizsgált rendelet lényeges tartalmi hiányosságai miatt mulasztással elkövetett alaptörvény-ellenesség megállapítása mellett érvel, az Alkotmánybíróság beavatkozásával szemben a törvényhozó kezébe téve le a korrekció lehetőségét. Kritikája azonban valójában sokkal messzebb megy annál, mint amit a többségi határozat megenged magának.
A különvélemény a jogalkotót alig észrevehetően alázza porig, kifejtve, hogy az általa alkotott produktum még ahhoz is kevés, hogy azt jogszabálynak lehessen nevezni. Az érintett rendelkezés, mint ilyen, alkalmatlan arra, hogy az Alkotmánybíróság az Alaptörvénnyel való összhangját megvizsgálja, hiszen mivel semmit sem állít, megsemmisítésének sincs értelme. Varga bíró a többséghez képest látszólag enyhébb jogkövetkezményt választ a szabályozás garanciáinak kialakítására ösztönözve a jogalkotót, azonban mivel a többségi döntés a vizsgált rendelkezést a jövőre nézve semmisítette meg, a kitűzött határidőn belül gyakorlatilag ugyanúgy a jogalkotóra bízta a szabályozás rendezését, mint az idézett különvélemény szerzője.
A fentiek alapján kijelenthetjük, hogy semmi sem az, aminek látszik: a bátornak tűnő többségi határozat korántsem olyan bátor, mint Varga bíró megalkuvó különvéleménye. A kormánytöbbség által pozíciójukba helyezett alkotmánybírák szűk mozgástere egy dologban legalábbis biztosan különbözik a fogvatartottakétól: egy alkotmánybíró a neki kijelölt tér méretét puszta akaratával elfogadható méretűre tágíthatja.
Majtényi László: Bűz van
Megjelent az Élet és Irodalom LXII. évfolyam, 5. lapszszámában, 2018. február 2-án
