Hármat egy csapásra!

A támadott rendelkezés a halmazati büntetéskiszabás körében előírta, hogy legalább három meghatározott személy elleni erőszakos bűncselekmény elkövetése esetén a büntetési tételkeret felső határa a kétszeresére emelkedik. Továbbá az egyetlen kiszabható büntetés az életfogytig tartó szabadságvesztés, ha az így számított büntetés a húsz évet meghaladná, vagy ha az elbírált bűncselekmények között akad olyan, mely önmagában is életfogytig tartó szabadságvesztéssel büntethető. (Bár hasonlítanak, ez a probléma nem keverendő össze az ún. „három dobás” szabályaival.)

A határozat kiindulópontként rögzítette, hogy az ún. alkotmányos büntetőjog követelményei szűkítik a jogalkotó döntési szabadságát. Az alkotmányos büntetőjog egyik eleme a kiszámíthatóság, ennek garanciáit hiányolta az AB. A testület rámutatott arra, hogy az, aki elkövet legalább három személy elleni erőszakos bűncselekményt, csak akkor kénytelen a szigorúbb büntetést elszenvedni, ha a bíró az adott esetben éppen célszerűnek találja azokat egy eljárásban elbírálni (halmazati elbírálás). Így teljesen esetleges, véletlenszerű, hogy melyik elkövető milyen mértékű büntetést kap ugyanolyan bűncselekményekért. Emiatt a jogbiztonság sérelme borítékolható. Az AB más szempont miatt is alaptörvény-ellenesnek találta a szabályozást. A jogállami büntetési rendszerrel nem fér össze, hogy a támadott szabály elvonja a bíró mérlegelési jogát a büntetés kiszabása körében, amiért kötelezővé teszi az életfogytiglani szabadságelvonás alkalmazását.

E problémákat észlelve a határozat a szabályozás alkotmányellenességére ezúttal jó logikával mutat rá, de ez az alkotmánybírósági döntésnek csak az egyik fele. A másik összetevője a szankció, az alkotmányellenesség megállapításához kapcsolt jogi következmény. A többségi határozat a vitás rendelkezéseket valóban kiirtotta a jogrendszerből, mert a szabályokat kihirdetésükre visszamenő hatállyal semmisítette meg, és a korábban kiszabott büntetéseket is felül kell vizsgálni. Ezzel az AB valódi jogorvoslatot nyújtott a jogsértést eredményező szabályozásra.

Ezzel szemben a határozathoz fűzött különvélemény, amelyet Dienes-Oehm és Pokol alkotmánybírák jegyeznek, dermesztő kontrasztként figyelmeztet arra, hogy alkotmánybíráskodás csak ott van, ahol az alkotmányellenesség megszüntetése és az azzal okozott jogsérelem orvoslása biztosított. A különvéleményt írók ugyanis beérték volna a mulasztásban megnyilvánuló alkotmánysértés megállapításával, felhívva a jogalkotót, hogy tegyen valamit a jogszabályi ellentmondások feloldására. Az alkotmányellenesen – akár életfogytiglani – szabadságvesztésre ítéltek helyzetére ez a jogkövetkezmény nem hatott volna ki.

A különvéleményben két olyan gondolat is megfért, amely szögesen ellentmond az alkotmányosság eszméjének.

1. A különvélemény olyan alkotmánybíróság képét villantotta fel, amely csupán a törvényhozó tanácsadójának látja magát: a jogszabályok alkotmányosságáról nem bírói ítéletet, csak konstruktívnak szánt véleményt mond. Maga nem orvosolja az alkotmánysértést, azt a törvényalkotóra bízza.

2. Az érintettek jogait, a puszta tényt, hogy így szabadságuktól alaptörvény-ellenes mértékben megfosztott emberek töltik majd tovább büntetésüket, teljesen figyelmen kívül hagyta.

Az alkotmányosság és az érintettek szerencséjére az alkotmánybírák többsége más véleményen volt.

A 23/2014. (VII. 15.) AB határozat itt olvasható.