Az AB döntéseinek hitelesség-garanciája, hogy érvelése igazolható-e, megfelel-e az alkalmazandó alkotmányos tesztnek (itt: szükségesség-arányosság), ez segít ugyanis megmondani, hogy az alapjog korlátozása megengedhető-e. Illusztrációként vegyünk erre egy kitalált példát: A szóban forgó állam úgy dönt, hogy fellép a dohányzás ellen, ezért, akit nyilvános helyen rajta kap a dohányzáson, annak levágatja a bal kezét (a balkezeseknek meg a jobbot). Ezzel persze alapjogot korlátoz. Emiatt először az állami döntés szükségességét kell vizsgálnunk. Ha bizonyított, hogy a dohányzás egészségtelen, az alapjog korlátozásának van legitim célja. Másodszor pedig az alapjog korlátozásának arányossági követelményét kell néznünk, hogy a legitim cél eléréséhez még szükséges legenyhébb korlátozást választotta-e a jogalkotó. Ha tehát a dohányzás bizonyíthatóan nem káros az egészségre, akkor nincs szükségesség, ha pedig a kéz levágásánál enyhébb korlátozás is elegendő a cél elérésére, akkor az arányosság követelménye nem teljesül.
Itt a tulajdonhoz való jog korlátozásának megengedhetőségét kell elbírálni. Vajon tényleg közérdekű célok vezérlik-e az államot? Arányban áll-e ezekkel a célokkal a tulajdonkorlátozás?
A határozat bírálatának helyes nyomvonala, amely a szokásos zsurnalizmusok torzítása miatt pontatlanul a különvélemények idézésével már megfogalmazódott a sajtóban, az, hogy miközben a szövetkezeti hitelintézetek integrációjáról szóló törvény meghirdetett célja a bankrendszer stabilitásának megerősítése, ezt, feltehetően őszintétlenül, a tulajdonelvonásig terjedő korlátozó eszközökkel szolgálja. Ez az „államosítás” ráadásul időleges, az ún. „integrációt” követően újból sajátos magánosítás következik, azaz nagyrészt új tulajdonosok léphetnek a régiek helyébe. Ráadásul az Alkotmánybíróság szerint éppen azért alkotmányos a szabályozás, mert az „integráció” után (másnak) újból oda adja a tulajdont. Ez a piacgazdaság, a tulajdon védelme, a gazdasági alkotmányosság szempontjai alapján nyilván alkotmányosan bírálható.
Mi azonban e problémától nem függetlenül a határozat három, talán kevésbé nyilvánvaló hibájára szeretnénk felhívni az olvasó figyelmét.
Először: az AB határozata valóságos betűtenger, a párhuzamos és különvéleményekkel együtt nyolcvanöt sűrűn gépelt oldalával messze meghaladja a nem kivételesen bonyolult probléma által megkívánt terjedelmet. Ez pedig azt a gyanút ébreszti, hogy vajon ez a rendkívüli terjedelem nem rejteget-e valamit, pontosabban valami tartalmi hibát. Mi úgy látjuk igen. A határozat hossza sem fedheti el, hogy a tulajdon korlátozásának célja, a közérdek ebben az esetben nehezen megfogható, bizonytalan kategória. Vajon a betűözönben ez elegendő definíciója lenne a közérdeknek?
„Az ország pénzügyi infrastruktúrájában betöltött szerepére tekintettel a szövetkezeti hitelintézeti szektor stabilitásának és működőképességének a megőrzése közérdeknek tekinthető.”
Vajon, miközben teleírta azt a rengeteg oldalt, az Alkotmánybíróság véletlenül nem felejtette el elvégezni az alapjogok korlátozásakor alkalmazandó teszt arányossági részét, vajon nem Bragyova András különvéleményének van-e igaza, aki szerint a cél elérése érdekében a jogalkotó nem a legkevésbé korlátozó megoldást választotta?
Másodszor: az alkotmánybírósági szöveg határsértésére kívánunk rámutatni. Az Alkotmánybíróság, hogy a közmondást idézzük: másról beszél, mint Bodóné, ha bor árát kérik. Az Alkotmánybíróságnak nem feladata, hogy az államok gazdaságpolitikai történetét feldolgozza és politikai gazdaságtani, illetve globális közgazdasági elméleteket fejtsen ki, mert erre sem felhatalmazása, sem pedig felkészültsége nincs. Indokolt-e a „laissez faire, laissez passer” elvétől a német nemzeti szocializmuson át a sztálinizmusig és a maoizmusig és a korporativizmustól a neolibaralizmusig értekezni terjedelmesen egy szövetkezeti bank államosítása ürügyén? Feladata lenne az Alkotmánybíróságnak, hogy a gazdaság globalizációja kapcsán „a gyarmati időket idéző függőség és kiszolgáltatottság újratermelődéséről” erősen vitatható megállapításokat tegyen?
Harmadszor: A harmadik kifogás látszólag stiláris, de komoly tartalmi probléma áll mögötte. Az Alkotmánybíróság minden alapjog-korlátozás esetén a szenvtelen elemző pozíciójába helyezkedik, az alapjog-korlátozás mögött álló állami politikával soha nem azonosul, és soha nem lelkesedik érte. Az Alkotmánybíróság ebben a határozatában olykor sajnos kiesik ebből a szerepből.
Majtényi László: Bűz van
Megjelent az Élet és Irodalom LXII. évfolyam, 5. lapszszámában, 2018. február 2-án
