Az alkotmányosságot valamikor helyre kell állítani!

Az európai Magyarországon nem szűnt meg az alkotmányos kultúra, bármi történhet az elkövetkező hónapokban vagy években, az idő az alkotmánynak kezd dolgozni. Az olyan rendszer, amely a kormány kritikusainak egyáltalán nem nyújt azonosulási lehetőséget, nem lehet tartós. Az alkotmányosság hiányát előbb-utóbb mindenki a bőrén érzi. Az Eötvös Károly Intézet évek óta képviselt, változatlan álláspontja szerint csak az a rendszer lehet szilárd, amely a különböző politikai meggyőződésű és életfelfogású polgárainak egyformán otthona tud lenni, és ezért az alkotmányos helyreállítás is csak a jobb- és baloldali demokraták közös műve lehet.

Mindenekelőtt hamis az az állítás, amely szerint az április 6-i választás eredménye legitimálja az elmúlt és az elkövetkező évek alkotmányos dúlásait. A választás eredménye akkor sem igazolhatná az alkotmányosság szétzilálását, ha méltányos versenyben született volna. A kormányzó párt 1998. óta leggyengébb támogatással a választásra jogosult polgárok szavazatainak mintegy huszonöt százalékát szerezte meg. A győzelem, ez köztudott, nem szabad és tisztességes választásokon, hanem súlyosan sportszerűtlen szabályok és feltételek mellett született meg. A kormánytöbbség kétharmados uralma, akár a még össze nem számolt szavazatok, akár egy-két ellenzéki képviselő kivásárlása útján jön létre – ennek módját még nem tudhatjuk –, nem tekinthető majd legitimnek.

A választási kampánynak sem az alkotmányellenes Alaptörvény védelme, sem az alkotmányosság helyreállítása nem volt tárgya, de témája sem. A kormánypárt szavazóitól nem az Alaptörvényre kért támogatást. Az ellenzéki programokban, amelyek nem szűkölködtek megalapozatlan ígéretekben, az alkotmányosság kérdésköre itt-ott – nem egyszer rossz kontextusban – ugyan feltűnt, de a kampányban inkább hallgattak az alkotmányosság helyreállításáról. Amíg az egyik oldalon a miniszterelnök jobbkeze halálbüntetést, addig az MSZP pártigazgatója, nyilvánosságra került beszédében, a sajtószabadság helyett saját médiabirodalmat követelt. Mintha a vita nem a szabadság hiányáról, hanem az elnyomás alanyáról folyna!

A választók így nem az alkotmányosságról, hanem valami másról mondtak ítéletet. Magyarország korszakhatáron áll. Magyarország dühös, de még nem fogalmazta meg dühének sem tartalmát, sem célpontjait.

A választók tehát nem az alkotmányosságot temették el, azt ugyanis most választani sem lehetett. Ezt nem is tehették volna, mert szabadságunk egyáltalában nem lehet a parlamenti választások függvénye.

Akár kinyilvánítja a magyar állam a hatalmi ágak függetlenségét, akár nem (egyébként az Alaptörvény deklarálja!), sem a parlamentnek, sem a kormányzatnak nincs felhatalmazása az autonómiák megszüntetésére. (Az EU bírósága épp most mondta ki, hogy a magyar állam akár kedveli a független adatvédelmi hatóságot, akár nem, azt nem szüntethette meg.)

Akár elismeri a magyar állam az egyházak szabadságát, a vallásszabadságot, a hívők és nem hívők lelkiismereti szabadságát, akár nem, nem dobhatja oda a parlamenti többség kényére és kedvére (amint azt az Emberi Jogok Európai Bírósága ezt most megállapította). Akár megrendszabályozná a szegényeket, akár nem, a magyar állam nem jogosult sem a hajléktalanság Alaptörvénybe foglalt büntetésével, sem a szociális temetéssel, az elnyomott és megalázott szegények emberi méltóságát megtaposni. Akár „szeretetteljes” a szegregáció, akár nem, a magyar állam nem különítheti el a romákat. Akár fél tőle, akár nem, a magyar állam a sajtószabadságot nem szüntetheti meg.

Akár fél a szabad vitától, akár nem, a magyar állam az ilyen vitát nem tilthatja be. Az Eötvös Károly Közpolitikai Intézet, akár tetszik ez a magyar államnak, akár nem, akárcsak eddig, az elkövetkező időben is minden hazai és nemzetközi fórumon képviselni és érvényesíteni kívánja az alkotmányosság értékeit.


Budapest, 2014. április 9.

Majtényi László, Miklósi Zoltán, Somody Bernadette
Eötvös Károly Intézet