Három éve halott. Szabadon élt. Az a kő, amely, míg élt, kövön volt, már nem maradt ott. Jobb is, hogy nem látja, ami lett, noha jól értette az országot meg a politikát, tudta is nagyjából, mi jön. Más tudni és más látni. Ha volt ilyesmink, mert volt valóban (!), még ha csak az erkölcsi nyomor felett volt is, ránk rohadt mára egészen szabadságunk. Talán még mindig nem tudjuk, mit veszítettünk, de azt lassanként igen, miért. A hazánk aranyhal-emlékezete nem hároméves, hanem sokkal korábbi keltezésű. Az elmúltra a felejtés üvegharangja borul, alatta tört fényű szabadságunk elnémuló hangjai üveg mögül, víz alól, kút mélyéről konganak, hidegen és tompán. Régen az öntudatos, ma az öntudatlan nemzet köpi le legjobb fiait, lányait.
Nem úgy, hanem úgyabbul felejtette el ez a reggeltől estig hazázó, európázó, hol ellenzékben, hol pedig kormányon vergődő hadova ország Furmannt, mint ahogy életében bánt vele. A színesfémtolvajok meg elvitték a Károlyit. Tekergetik a nyakukat és csodálkoznak mindenfelé az emberek, itt egy nagybányai vitéz, ott meg a szép czegei gróf, valami fémből öntve, jé, de érdekes!
Csak három éve halt meg, és csak ötvennyolc évet élt, mégis, ami kijutott neki, nemhogy elég, de sok jóból is, rosszból is. Az élet és a sors a végére feleségén és a pár hű baráton kívül szinte mindent, hazát, világot és gyereket vett el, pedig néhányszor már-már azt hihette, övé, miénk lett, lesz az ország. Kapott kitüntetést, kapott szép hivatalt; híres volt, hogyha ezt akarta, de nem kapott meg természetes járandóságából semmit.
Volt a rendszerváltó MDF országos elnökhelyettese és általános elnökhelyettese is, legboldogabb éveit pedig a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Jogvédő Irodában tölthette, mégis, mert lenyelni nem tudta, ez a haza inkább csak kiköpte hűséges fiát. (Mellékhang: liberális barátaim, ugye hogy az MDF-ben ott volt nem messze a középtől az a kicsit állampárti, kicsit náci irály, tudom én is, de közben Furmann is az elnökhelyettességig vitte ugyanott, aztán Pusztai Erzsébet, aztán műegyetemi kollégám, valamikori budafoki képviselőm, Mészáros Péter, meg annyi más derék magyar demokrata liberális. Talán velük mégis többre mentünk volna, mint így, nem?)
Egész életével fizetett eltékozolt becsületünkért. Személy szerint inkább voltunk csak barátkozósak, egymást rokonszenvvel kerülgetők, mint barátok. Szigorúan véve semmit nem mulasztottam vele szemben, mégis érzem a személyes adósság súlyát. A roma jogvédelmet szolgálni nehéz vállalás, bére a legjobb esetben is az értetlenség. Helyettem is tett, helyettem is élt.
És hát közben, akárhogy is, boldog volt majdnem, mert minden személyes közügyi boldogtalanság személyes kedves és boldog sajátunk. Boldogtalanságát pedig más boldogok szívesen cserélték volna boldogságukra. Volt a nagy piás, legendás irodalmi berúgások bajnoka, aki hosszú évek után/óta egy kortyot sem ivott, volt a holtig lelkes szerencsejátékos, aki úgy dicsekszik a nyereménnyel, mint dacos kisfiú a lendkerekessel (a veszteségről, elveszített ingről és gatyáról meg mélyen hallgat).
Nemrég, október 27-én, Furmann Imre emléknapján mégiscsak sokan gyűltünk össze Miskolcon, megtelt a panzió nagyterme. Ha az országban nem is, Borsodban okos és dadogó szavakkal, őszinte gesztusokkal még tisztelik. Szülővárosában, Nyékládházán pedig a művelődési ház, vivát!, évek óta Furmann Imre nevét viseli. A Szentpéteri Kapuban, a köztemető kertjében sírhantját, miközben a szomszédos sírokon már vastagon nehezedik és csörömpöl a nyirkos avar, gondos kezek tisztítják, születésnapján legalábbis tele volt virággal.
Költő volt és hadvezér, a tekintete sugarazott és döfött, az ellen gyáván kushadt, ha ránézett, de ahogy a költők és hadvezérek lenni szoktak, kicsi is volt. Biztosan nem bántom meg az emlékét azzal a személyes igazmondással, hogy szerintem nem volt hibátlan költő. Ám a forma mutatkozó hiányait a személyiség áradó ereje, nem szoktam ilyesmire ragadtatni magam, most mégis: a jóemberség bőven kipótolta:
"Felemelt fejjel nem lehet. Leszegett fejjel nem szabad. /Akárha nádasban élnél, ugrásra készen, mint a vad.”
A vers, mint oly sok Furmann-szöveg, József Attilát játszik:
"Szólitsd, mint méla borjuszáj / a szorgalmas szegényeket – / rágd a szivükbe – nem muszáj / hősnek lenni, ha nem lehet.”
És a nekem talán legkedvesebb Furmann-egysorost is, nem tudom megállni, ide írom:
"Én egész népemet fogom!” (A zsarnok dala)
1) Kimondom, akkoriban elhíresült mondata is színtiszta közéleti költészet, szabad versben: „Az eszem szerint demokrata vagyok, a szellemiségem szerint szabad, a szívem szerint magyar, a faszom meg fideszes.”*
Már a halállal nézett farkasszemet, az Egyenlő Bánásmód Hatóság elnökhelyetteseként egyszer kezemet megszorítva húzott be szobájába, hogy nagyon fontosat, személyeset közöljön. Új verseit rendezgeti, mit szólok a kötetcímhez „Furmann Imre: A világirodalom legszebb versei”? Mit mondjak, majd eldőltem a helyesléstől.
Ott álltam a temetésén, és a személyes szomorúságból figyeltem kifelé. Voltunk sokan, és mindenfelé elég jó arcokat láttam. Egyik kedves közeli és munkás barátnéja, én szállítottam, kínjában végigmosolyogta, majdhogynem elnevette a szertartást. „Hogy jön ő ahhoz, hogy meghal itt nekünk!” – ezt láttam volt rajta, mármint az arcán.
Embert barátjáról, gondoltam büszkén. Mert a búcsúztatót a hírneves Bíró András, a francia, a kenyai, a mexikói szegények gyámola, az alternatív Nobel-díjas világfi – már akkor közel a kilencvenhez – a legjobb barát jogán mondta... volna el, de az el hibádzott. A gőgös tartású, szálas férfi a tizedik x felé ballagva, ragadozó tekintetét lassan felemelve, elnézett a gyászolók feje fölött, belekezdett, azután újra és harmadszorra nekikezdett a hangok nélkülivé csendesülő búcsúbeszédbe. Azután csak rázta a szinte hangtalan zokogás (hangsúly a szintén!). Állt a világfi, a párizsi, a kenyai és a mexikói szegények gyámola a híressé lett borsodi srác koporsója fölött, és nem szólt már szavakkal, de rázta a sírás, és mivel volt hangosítás, a helyem pedig, áldott véletlen, a hangszóró mellett pont, jól hallhattam, hogy is mondjam, a lélek biológiai zenéjét. Azután széles mozdulattal, lemondón legyintett, félreállt. Ennél szebb búcsú biztosan nem volt még soha a Szentpéteri Kapui Temetőben. De máshol is alig.
Ez történt akkor.
2) Ha elfelejtettem volna is, az egész nemrégiben Furmann Imre emléknapján rám dőlt megint.
Az emléknapon aztán, három évvel később, megint csak elnézve magasan a fejek felett, lassan kilencvenedik éve kapujában papírok nélkül mondta el a hű barát, amit ott nem elmulasztott, csak fájdalmában elpasszolt, ami akkor kint vagy bent rekedt, a búcsúztatót.
Furmann fő műve, az 1994-ben Bíró Andrással alapított Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Jogvédő Iroda Pest mélyén a nyóckerben működött. A hely hangulata mindig különös volt. Erősen éreztem a posztkommunista társadalom agresszív testet, lelket felsértő élei (és a szponzorkereső debilbe hajló projektszemlélet kényszere) mellett valami archaikusabb világ máig el nem múló csendes suhogását. Nem is a birtokos Magyarország kedélyes és álmodó mikszáthi-krúdys atmoszféráját, hanem az ugyancsak vidékiesen lágy Móra és a hideg, barbárokról író Móricz irálya közötti erők felezését. Két történetet mondok el, mindkettőt tőle hallottam többször is, amelyek ezt talán valamennyire megmutatják, vagy csak úgy. A NEKI épülete előtti sarkon (vagy már a kapualjban?) a siető ötvenöt kilós Furmannt véletlenül az ismeretlen mamlasz meglökte, megbillent testét pedig a másik, a szemfüles, elkapta. Az egyensúlyába visszasegített Imre az egyiknek köszönte, a másiknak beszólt valamit, és már sietett is tovább. Fertályóra se múlt el, Imre észre se vette a veszteséget, csöngettek a NEKI ajtaján: két bűnbánó arcú, szorosan egymás mellett álló roma férfit látott az ajtórésben a keskeny gangon, és amíg a melák a sapkáját gyűrögeti, a fürge Furmann Imre irattárcáját tartotta mereven kinyújtott kezében. Ne haragudjon ránk, megnéztük a személyit, nem tudtuk, hogy maga az, dünnyögték lesütött szemmel.
A másik történet színhelye az a rendőrségi iroda, ahol a gyanúsítotti kihallgatás kellős közepén a roma panaszos szerint egyszer csak bejött egy békaember, aki pedig őt bántalmazta. A sokat látott Furmann, arcát nehezen elrendezve, magára komolyságot erőltetve tessékelte ki a panaszost. Nem sokkal ezután főkapitányi engedéllyel a mondott őrszobát ellenőrizte, majd valami sugallatra vagy teljesen véletlenül, ki tudja már, kinyitott egy szekrényajtót, ahol szépen beakasztva, egy neoprén ruhát és békauszonyokat talált.
Komolyra fordulok megint: Ha a furmannság a maga idejében elérte volna a kritikus tömeget, más lenne ma az életünk. Akkor valószínűleg nem lenne Jobbik, a miépes bácsik pedig ma is a húgyfoltos sliccben keresgélnék a kis szálasit**.
3) A NEKI a kétévente kiadott Fehér Könyvben számol be ügyeiről, közzéteszi tapasztalatait. Ha a kedves olvasó még bírja ezt a szöveget, javaslom, nézzünk bele együtt az elsőbe és a most nyomdába került legutóbbiba is. Először vegyük tehát az 1995-öst, amelynek bevezetőjét éppen Bíró András írta:
„A sértett romák mindinkább és nyíltan vállalják emberi jogaik gyakorlását. Csökkenőben vannak az évszázados félelmek a hatóságtól. Mintha mind többen kezdenének hinni abban, hogy jogállamban élnek, és sérelmeik meghallgatásra, orvoslásra találnak.”
Az letelt tíz-egynéhány év azóta valami évente vastagodó szürke kérget vont 1995-ös reményeink köré. Ami akkor kéznyújtásnyira látszott lenni, mára elérhetetlen. A bevezető szövege a mostanival egybevetve maga bizonyítja, hogy a helyzet mennyit romlott. Mert ez a mondat 1995-ben biztosan érvényes volt, jól emlékszem személyes élettörténetemből arra az évre magam is, hiszen én is éppen akkor kezdtem az ombudsmankodást. Akkoriban „új” jogaikra naponta figyelmeztettük a hon polgárait, akik ezeket a jogokat örömmel vették birtokba, az első önbizalomtól és optimizmustól duzzadó éves jelentésem mondatait én is valami eufóriában írtam***, érvényeseknek érzem tehát egészen Bíró András szavait. De csak visszatekintve. Ma nem írna ilyet, mert neki mindig is az igazmondás volt műfaja.
Azóta mi történt? A roma jogvédelmet vállalni továbbra is a legnyomasztóbb vállalások egyike. Kicsiny sikerek, nagy csalódások. Annak tudata, hogy minden eredmény visszavonható, bármikor eltörölhető.
2013 tanulsága, hogy a hatóságok nem üldözik, hanem, ha nem is egészen nyíltan pártolják, de legalábbis elfödik a bűnt.
Innentől a legújabb Fehér Könyvből idézek: „Ezzel a rohadt kis cigánnyal nem bírtok?” A fegyőr törzsőrmester a közösségi oldalon dicsekedett el nagy hőstettével, azzal, hogy először csak így kiáltozott, azután sokszoros túlerőben, másokkal együtt megvert egy sem neki, sem másnak nem ártó embert. Az eljárásban senki nem vonta kétségbe azt a bizonyítékot, hogy szabadideje hasznos eltöltéseként az elkövető fegyőr, az államhatalom felfegyverzett szolgája, aki hivatalból is eleget basáskodhat a legtotálisabb intézményben az elítéltekkel, így számolt be az esetről: „A cigány fejét rúgtam a földön!” Mindazonáltal, ilyen tényállás mellett a nyomozóhatóság szerint a fegyőr részéről: „nem lehetett a romaellenes indítékot bizonyítani”. Szégyen, mindannyiunk szégyene, hogy ma ilyen államot tartunk fenn adónkból!
Tyirityán Zsolt, a Betyársereg vezetője a Magyar Szigeten a Szent Korona Rádió sátrában tartott beszédet. Azt mondta, hogy „el kell jutni oda, hogy egy gépkarabélynak az elsütő billentyűjét valaki meg tudja húzni, esetleg akkor, hogyha egy másabb bőrszínt lát”. Delíriuma szerint a fajok háborúja zajlik, el kell jutni oda, „hogy újra agresszívvá, erőszakosakká, szikárakká, mohókká, szinte fenevadakká váljunk”, majd feltette a kérdést, hogy „bennünk lesz-e annyi, hogy le merjünk lőni egy rohadt tetves zsidót?” Kiáltozott így náci hallgatósága előtt, ám a hatóság szerint szavai „nem hordozták magukban kézzelfogható sérelem megvalósulásának reális lehetőségét”.
Nekem a leggroteszkebb eset a legmegrázóbb is egyúttal. Annak az 2011-es Budapest Pride szervezésében részt vett négy roma fiatalnak az esetéről beszélek, akik a felvonulás után az esemény egyik záróeseményének otthont adó klubban akarták a feszültséget levezetni, bulizni, és ahova nyilvánvalóan roma származásuk miatt hosszú vita után sem engedték be őket. Nem ad elégtételt erre az esetre az sem, hogy azután végül a szórakozóhelyet jogerősen meg is büntették. A NEKI beadványa így fogalmaz: „Különösen megalázó volt számukra, hogy az incidens egy olyan rendezvény kapcsán érte őket, aminek a célja a másság elfogadása, a tolerancia erősítése volt, amely rendezvény előkészítésében önkéntesként maguk is részt vettek. A panaszosok közül hárman nem budapesti lakosok, kizárólag ezen alkalom kedvéért utaztak fel a fővárosba, elmondásuk alapján régóta várták ezt az eseményt. A rendezvényen azzal a belső motivációval vettek részt, hogy átéljék: őket is lehet el- és befogadni.”
A megalázottak társadalma, látjuk, leképezi a többségit. Hidegebb lett. És legeslegpusztítóbban nem a forró gyűlölet, hanem a fagyos, megfontolt elutasítás rágja meg a lelket. A roma fiatalok megtapasztalták azt a törvényt (?), hogy az előítélettel sújtottak is az előítéletes többség normáit követik. Lehet, hogy ők négyen a melegbár előtti utcán kapott leckét megtanulták, és jövőre már a kordonon kívül, a homofób kiabálók között találjuk őket? Talán mégsem.
A NEKI-ben ma is mindennap nekiáll valaki, görgeti a heggyel szemben a napi esetek kőszikláit. Egyszer talán feljutnak, feljutunk.
4) És hál’ istennek, nem csak ott. Ami egyszer megtörtént, nem enyészik már el egészen. A Furmann kezéből kiesett, talán darabokra is tört botot vagy darabjait fel lehet venni. A botot, amellyel nem ütni lehet, hanem amely, ha jó helyen szúrod a földbe, zöldbe, virágba borul. Hogy kiknek illik a kezébe? Azoknak, akik kijárták vagy most járják a Furmann-iskolát, akik például a NEKI-ben dolgoznak ma is. Ott vannak talán már, Setét Jenő például, akik a sokat csalódott, de sokat is tanult veteránok, Zsigó Jenőt, Daróczi Ágnest, Horváth Aladárt követve, a tányérnyaló roma vezetőkkel szemben újból a jogosultságok nyelvét beszéli.
És nemcsak ők persze, hanem a Furmannhoz hasonló gádzsók, akik odaszületetten ismerik Borsodot, Szabolcsot vagy Nógrádot, azaz bőrükön érzékelve tudják a szegénységet, akik morálisan megalapozott személyek, és abból is mindent tudnak már, ami egyáltalán megtanulható. Ezért is lenne bűn a vidéki egyetemek elsorvasztása, hiszen például a Miskolci Egyetem az emancipáció egyik legfontosabb műhelye lehetne. Egyre ismertebb neveket is mondhatok (M. Tóth Balázs, Kirs Eszter, Hegyi Szabolcs, Vinnai Edina), akik, persze nem utánozva Furmannt, hanem akárcsak ő tette, keresgélik vagy meg is találták, nem a másét, hanem a saját útjukat. Valószínűleg mégis lesz olyan jövő is, amit a jog ír, és nem az erőszak. Ja, még valami. Persze nem kötelező a Furmann Imre kezéből kiütött botot felvenni. Legfeljebb nem lesz ilyen szép temetésünk. És?
---------------------
* Időtálló szavak.
**Copyright Petri György
***A MIÉP irodalmárkodó parlamenti vezérszónoka ugyanebben az évben, ez is valamennyire jellemző volt a korra, „emberi jogi hőskölteménynek” nevezte első adatvédelmi biztosi parlamenti beszámolómat. Na jó, nem sokkal előtte Kuncze rendőreitől éppen megvédtem a MIÉP tüntetőit.
