Majtényi László: Hallgatni arany! Amikor a méltányos közérdek bírál

Új, a jogállam hívei számára furcsán csörömpölő mondat került a már kihirdetett, de még hatályba nem lépett Polgári Törvénykönyvbe: "A közügyek szabad vitatását biztosító alapjogok gyakorlása a közéleti szereplő személyiségi jogainak védelmét méltányolható közérdekből, szükséges és arányos mértékben, az emberi méltóság sérelme nélkül korlátozhatja. ”.

A mondat legfőbb, bár, mint majd látjuk, nem egyetlen megütközésre okot adó fordulata, hogy a közéleti szereplőket a törvény hatályba lépése után majd csak méltányolható közérdekből szabad bírálni .

Nyár volt a télben

A jogállami forradalom után, az alkotmányos jogállam megalapításának éveiben, alaptermészete szerint borúlátásra hajló álláspontomat, ha csak rövid időkre is, valami nem eufórikus, de boldog hangulat is környékezte. Egyfelől éreztem, írtam is akkoriban, hogy az alkotmányosságért tett lépéseink alatt hajló és hálósan repedező vékony jégen járunk, minden arra intett, hogy egy szerencsétlen mozdulat és beszakad a szilárd felület, hisz talpunk alatt szinte érezhető volt az alant tekeregő örvény. Ám ha felemeltük a tekintetet, azt láttuk, hogy az alkotmányjog úgy hasítja a pártállam államjogi kultúráját, a jogállam pedig a pártállam jogát, mint fürge hajó, jó szélben a békés vizet.

Azután, no, zord idő jött, a jogállami forradalom gyerekei farkasétvággyal falják elgyengült atyjuk még meg-megránduló húsát.

Ólmos egek, a zord idő benéz  

A mostani, lehet, pontatlan érzés, mindazonáltal a korábbinak valamelyest ellentéte. A nagyobb hajók fékútja hosszú, sebességük (és itt: a megtett út) függvényében nehézkesen fordulnak. Ha rombolni kétségkívül könnyebb is, mint építeni, a már meglévő jót sem olyan könnyű rosszra váltani. Az Alkotmánybíróság, amíg itt áll, aligha tehet mást, mint amit tennie kell:„az előző Alkotmány és az Alaptörvény egyes rendelkezései tartalmi egyezősége esetén éppen nem a korábbi alkotmánybírósági döntésben megjelenő jogelvek átvételét, hanem azok figyelmen kívül hagyását kell indokolni”.

Az első Alkotmánybíróság (Legyen neve áldott!), 1994-ben, amikor Atlantiszt még emelkedett, így írt: "A szabad véleménynyilvánításhoz való jog a véleményt annak érték- és igazságtartalmára tekintet nélkül védi. A véleménynyilvánítás szabadságának külső korlátai vannak csak; amíg egy ilyen alkotmányosan meghúzott külső korlátba nem ütközik, maga a véleménynyilvánítás lehetősége és ténye védett, annak tartalmára tekintet nélkül. Vagyis az egyéni véleménynyilvánítás, a saját törvényei szerint kialakuló közvélemény, és ezekkel kölcsönhatásban a minél szélesebb tájékozottságra épülő egyéni véleményalkotás lehetősége az, ami alkotmányos védelmet élvez.”

A dolog közepe

„Az Alkotmány a szabad kommunikációt — az egyéni magatartást és a társadalmi folyamatot — biztosítja, s nem annak tartalmára vonatkozik a szabad véleménynyilvánítás alapjoga. Ebben a processzusban helye van minden véleménynek, jónak és károsnak, kellemesnek és sértőnek egyaránt — különösen azért, mert maga a vélemény minősítése is e folyamat terméke. ” Ezzel a mondattal az Alkotmánybíróság, kis túlzással, egy egész világot hívott életre az elsüllyedő pártállami helyén. Mert, követve a szabadság eszményét, a személyes véleményt, a legszélső tartomány, például az erőszak hirdetését és az individuum létalapját megtörő eseteket nem számítva, helyezte védelem alá, legyen bár a vélemény károsnak, sőt rosszindulatúnak minősülő. Eme mondat legfőbb érdeme és megfogalmazásának finomsága abban áll, hogy ha nem tartalmára tekintet nélkül védjük a politikai véleményt, akkor a politikai szólás határai meghatározhatatlanok lesznek, hiszen a határok maguk csak a szabad véleménynyilvánítás folyamatában rajzolódhatnak ki. A tartalmi elem ezért szükségképpen definíciós hibát vinne a szabályozásba. Ha lenne értelme itt például a méltányolható közérdeknek, az semmi más nem lehetne, mint a szabad vita biztosítottsága, vagyis csak akkor lehetne értelmes, ha az önálló jelentést kivonnánk belőle. Azaz nem lehet, mégsem lehet értelmes például a közérdekre utaló tartalmi megkötés. Amint erre az alkotmánybírósági szöveg más helye ugyancsak utal, például a személy létezhetőségének, emberi (azaz: egyenlő) minőségének határainál állíthatóak csak fel a külső korlátok. Azaz a személy nem pusztítható el, személyként létezése nem vonható kétségbe, és az erről szóló beszéd, a közhatalmat gyakorlókkal szembeni véleménynyilvánítást kivételes helyzetekben korlátozza, de csak az „elkerülhetetlenül szükséges” mértékben. Addig „(a) demokratikus társadalom létezésének és fejlődésének nélkülözhetetlen eleme a közügyek vitatása, amely feltételezi a különböző politikai nézetek, vélemények kinyilvánítását, a közhatalom működésének bírálatát. A demokratikus hagyományokkal rendelkező társadalmak tapasztalatai szerint is e vitákban esetenként kellemetlen, éles, esetleg igazságtalan támadásokat intéznek a kormányzat és a közhivatalnokok ellen és nyilvánosságra kerülnek olyan tények is, amelyek a közéleti szereplők becsületének csorbítására alkalmasak. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint kiemelkedő alkotmányos érdek az állami és a helyi önkormányzati feladatokat ellátó szervek és személyek tevékenységének nyilvános bírálhatósága, valamint az, hogy a polgárok bizonytalanság, megalkuvás, félelem nélkül vehessenek részt a politikai és társadalmi folyamatokban, a közéletben.”

Szabály a szabály?

A falvédő bölcsessége szerint szabál az szabál. De így van-e valóban? Az alkotmányos államban nem egészen, ott ugyanis nagy jelentőségre tesznek szert a jogelvek. Ezek az elvek rendszerint a jog morális rétegéhez tartoznak, szabályok ugyan, de másmilyenek, nem közvetlen és egyszerű jogi parancsok. Érvényesülésükről az alkotmánybíróságok és az alapjogok érvényre juttatásának feladatát ellátó egyéb jogalkalmazók, rendszerint bírák, ombudsmanok, hasonló szerzetek gondoskodnak. E jogelvek egyike mondja ki például azt, hogy a közfeladatot ellátó személyek és/vagy politikai közszereplők magánélete a közügyek megtárgyalásának szabadságára tekintettel korlátozott. De az egyébként világosan megfogalmazott jogelv vezérfonalként érvényesül, tartalma a kötött lépésrendet követő táncokhoz hasonlóan óvatosan lépkedő jogalkalmazó feladata, aki esetről, esetre jelöli ki a határokat. A politikai közszereplőt is megilleti a magánélet védelme, ám ez az átlagpolgárt megillető védelemhez mérten korlátos. Ezért érzünk a méltányolható közérdek nyilvánvalóan téves mantráján túl is gyanakvást a Polgári Törvénykönyv fönt idézett rendelkezésének olvasásakor. Nem mintha ne lenne igaz az, hogy a közéleti szereplőket is megilleti az emberi méltóság védelme és bírálatuknak ne kellene megfelelnie a szükségesség és arányosság követelményeinek. Csakhogy a szabály, egyszerű szabály mivoltában, veszélyektől terhes! Miközben a közéleti szereplők és például a gonosztevők magánéleti jogai különböző okokból korlátozottak, hiszen az egyik szabadságát a közügyek szabad pertraktálása, a másikat pedig a tömlöc falai és a porkolábok kötelességei korlátozzák. Ám ennek ellentmondani látszik, hogy az emberi méltóság az alkotmányos teória szerint korlátozhatatlan(!) alapjogunk. Loppert Dániel azáltal lett széles néptömegek ünnepelt hőse, hogy akárcsak a szent iratokban vagy a népmesében szokás, éppen háromszor tette, amit tennie adatott, ennyiszer hazaárulózta le Magyarország miniszterelnökét. A másikat meg paradicsommal dobálták (és akkor a március idusán szokás szerint záptojással megdobált főpolgármester esetét szinte nem is említettem). Érinti-e a méltóságot a rosszfiúk/lányok börtönbe zárása, a hazaárulózás és a tojás/paradicsom dobálása? Igen, viszont a korlátozhatatlan méltóság értelme esetről esetre bomlik ki, jelentése nem állandó, állami parancsba foglalt előírása ezért éppenséggel rossz gyakorlatot is szülhet.

A közérdek szó rendszerint jelentéstelen

A közérdek értelmével, az eddigiekben leírtakon túl, további bajok is vannak. Hol önmagában áll a hazai és a nemzetközi jogban, hol pedig jelzős szerkezetekben, és sajnos - noha az Alkotmánybíróság ezt több határozatában is kizárta - nem egyszer alapvető jogok korlátozásaként. Eszerint akad nyomós vagy nyomótlan(?), más szóval egyszerű vagy közönséges közérdek, továbbá létezik az itt bírált méltányolható közérdek is . Annyi, a közérdek, mint fűszál a réten, de sokszor látjuk, hogy e szavaknak nincs szilárd jelentésük. A közérdek leginkább az informácószabadság körében (közérdekű adat, közérdekből nyilvános adat), a terrorfenyegetésre adott, rendszerint hibás jogi válaszokban, a szervezett bűnözés elleni küzdelemben, az állami titkok igazolásaként, valamint a kisajátítás körében merül fel. Világos alkotmányos illetve jogi dogmatikája csak az információszabadság értelmezésében és valamelyest a kisajátítás polgári jogi követelményei körül alakult ki. Egyébként a közérdek jóval közelebb áll a halandzsabeszédhez, és igazolása ingatag, hacsak Rehnquist főbíró híres megjegyzését „háború idején a jog lehalkítja a hangját” nem tekintjük ilyennek, ami viszont legalábbis különleges viszonyokat feltételez. Ez, ha nem is elégséges mentség, mely háborús viszonyokban is vitatható, de békében aligha szolgálhat indoklásként.

A legnagyobb veszedelmet a közérdeknek az alapjogok eszméjével szembeni konfliktusos természete jelenti, az hogy a közérdek az individuum jogának nyilvánvalóan ellenpontja, és noha értelmezése nem kivétel nélkül reménytelen feladat, általánosságban veszedelmes kibúvója az államot kötelező alapjogoknak. A közérdek szó használata  a hazai és nemzetközi alkotmányjogban és a nemzetközi szerződések világában sok irracionális vonást mutat: majdnem bármire és majdnem bárminek az ellenkezőjére alkalmazzák. A pontatlanság a jogban mindig hiba, de ha alapjog korlátozásaként szolgál, katasztrofális is lehet.

Ha a méltányos közérdek, amint ezt ábrázolni próbáltam, az alkotmányjogban csupán jelentés nélküli szóvirág, akkor fennáll a veszély, hogy fogalmát a bíróságok egy idő után az ideológiailag fejnehéz Alaptörvény Nemzeti Hitvallásában találják meg, azaz a nemzeti együttműködéses bírálat szabad, de az annak szűkös szellemi horizontján túllépő meg elvetendő lesz.