A Magyarország Alaptörvényének negyedik módosítása elnevezésű egyéni képviselői indítványként(!) benyújtott irományt tárgyalja éppen az Országgyűlés. Mondhatjuk, és nem kell ehhez különösebben éles szem vagy intellektuális bátorság, új szakasz kezdődött a nemzeti együttműködés gránitszilárdságú alkotmányosságának történetében.
Mondhatjuk sokadszor: Bevégeztetett! Illetve, ki tudja? Például Orbán Viktor születésnapját, és ez valóban meglepő, nem találom sehol a szövegben. Talán csak mert a szülinap változtathatatlan.
A műben összeszámolható tizenöt, a képtelenség kategóriájába minden súrlódás nélkül elhelyezhető alkotmányellenes rendelkezés. Más szóval, az egész, úgy ahogy van, abszurd. Az Alaptörvényt eredetileg még olyannak láttuk, mint a nemzeti együttműködésnek az eddig ismert szabványokban ugyan nem szereplő, ideológiai színezékeket, egyéb szennyező anyagokat tartalmazó olyan termékét, amely azonban, ahogy az akciós csokimikulás „nyomokban kakaót”, szintúgy „nyomokban alkotmányosságot”tartalmazott. Eddig. A negyedik módosítás alkotói, ha a saját premisszáikból indultak volna ki, hát már azokon is taposnak. Úgy látszik, elveszítették, egyetlen kivételével – bolond likból ugyan milyen szél fú? – a tájékozódási pontjaikat, és ha az elme és az agy között kapcsolat van, elhagyták a fejüket is, pontosabban a fejük belső részét. Hogy megbolondultak-e tényleg, nem tudom. Igaz, aki olyat tesz, ami ép ésszel elképzelhetetlen, nem feltétlenül háborodott, talán csak tettető, aki személyes életét meg a közösségit is, okosban csinálja. Másfelől viszont van az a téboly, és ez talán ilyen, amelyben a megjátszás vagy őszinteség kérdése már zárójeles, mindegy.
Talleyrand szerint „A jó alkotmány rövid és homályos.”1, a magyar Alaptörvény pedig egyre hosszabb és konkrétabb (olyan személyre szóló rendelkezésekkel például, mint a Lex Baka, most meg hát beleírják, hogy Le a rokkantakkal! Pusztítsd az egyetemet! Kötözd és bosszantsd az egyetemistát! stb.), és egyre erősebb mindennapi politikai karaktert kap, egyes állításai között pedig minden módosítással szétesőbbek és ellentmondásosabbak a kapcsolatok.
Most a szélfútta és megtiport kertünkben elültetett tizenöt új kóró közül, képletesen persze, egyet török le, de csak hogy megmutassam.
Ez pedig a következő:
"Az Alaptörvény hatálybalépése előtt meghozott alkotmánybírósági határozat és annak indokolása az Alaptörvény értelmezése során nem vehető figyelembe.”
Ez ugye úgy néz ki, mintha igazi mintha igazi mondat volna2, holott ez a mondat nemhogy az értelmes, de a létezhető mondatok világába sem tartozik. Ez a beszéd antianyaga maga.
Akkor hát nézzük:
1. Először is a korábbi határozatok kizárása az alkotmányos problémák megoldásából az alkotmányos jogalkalmazás önkényének melegágya.
A nemzeti együttműködés olyannyira retteg a nemzőképességétől dikiccsel megfosztott, pártidiótákkal megtűzdelt és a fojtónyakörvén is rövid pórázra kötött Alkotmánybíróságtól, hogy inkább választja a káoszt, mint a kiszámítható rendet, legyen az akár a NER saját rendje, mert már az sem kell. Pedig választhatta volna azt – először még így választott –, hogy mindazt a lényegest, amit el akar törölni a jogállami forradalom alkotmányából, szépen beskribálja Szent Alaptörvényébe. Csak amikor ezzel megpróbálkozott, az udvar skriberei alázatosan jelentették, hogy nemcsak írnák ők, de írják is, mégis sajnos minduntalan meggyullad a papír. Vagy eltépi, összegyűri önmagát. Vagy levetik magukról a betűk festékét. Füstölög a printer. Nem lehet leírni, sajnos.
Az Alkotmánybíróság esetjogi bíróság, amely ha nem is a valóságban, de ideáltipikusan mindennap gondozza és öntözi, de néha metszi is az eleven jog fáját,3 az alkotmány forrásaként a rövid és homályos rendelkezések tartalmát felfejti, óvatosan, esetről esetre építi fel dogmatikáját. Alkotmányos teóriákat, tudományos tételeket, ezekhez kapcsolódó háttérelméleteket alkalmaz, a szükségképpen becsúszó hibásnak bizonyult döntéseket a distinguishing4 módszerével módszeresen szigeteli el, zárja ki az alkalmazandó jogból, jogelveket, jogi tételeket megállapítva segíti a saját jogalkalmazását és a rendesbíróságok munkáját. Azaz az Alkotmánybíróság olykor tényleg fenyegető hatalmának (Ez nem most van, pupák5!) legfontosabb akadálya a döntések egyre magasabbra emelkedő halmaza. Az Alkotmánybíróságnak minden egyes döntésekor újból és újból meg kell másznia azt a szöveghegyet, amelyet az eltelt évtizedek alatt maga termelt meg, és mindig csak ennek csúcsán állva, ezen a szűk platón szólalhat meg, mindig csak ott a domb tetején. Az Alkotmánybíróság legfőbb korlátja tehát saját múltja.
Így van ez mindenütt, a német alkotmánybíróság legendás elnöke szeretett széles mozdulattal rámutatni arra a hatalmas könyvszekrényre, amelyben kötetekbe rendezve a német alkotmánybíróság döntései sorakoznak: Íme a német anyagi alkotmányjog!
2. Másodszor az alkotmányozó cselekedete logikus következményeként eltűnik a jog egyik legfontosabb rétege, mégpedig az alapjogi réteg. Számos olyan alkotmánybírósági hivatkozás van, amelyekre rutinszerűen és helyesen hivatkoznak bírák: Ilyen például az az alkotmányos tétel, amely szerint a közfeladatot ellátó személyek, valamint a közszereplők joga a magánélet védelmére az átlagember jogaihoz mérve korlátozott, de ilyen az, a napokban elhunyt nagy jogásztól, Ronald Dworkintól megtanult tétel, hogy minden emberi lényre egyenlő méltóságú személyként kell tekintenünk, vagy az a megállapítás, hogy a vélemény, alapesetben, tartalmától függetlenül áll alkotmányos védelem alatt.
Hogy az Alkotmánybíróság mellett a jog megcsonkításával miért kell az összes bíróság összes bíráját is megalázni, nem tudom, igaz, ismerjük őket, tüntetni, tiltakozni nem fognak.
Aki megfosztja az Alkotmánybíróságot saját múltjától, a káosz veszélyét idézi fel. És ez a helyzet egyáltalán nem analóg azzal az eredeti állapottal, amelyben az Alkotmánybíróságot valaha létrehozták. Akkor ugyanis az alkotmányosság esélyt kapott, most viszont nyilvánvalóan a demoralizálás szándékával megfosztanák identitásától. Nem mellesleg, amint Sólyom László egy helyen éles elméjűen említi, az egyes alkotmányok kevésbé hasonlítanak egymásra, mint a különböző bíróságok jó alkotmánybírósági döntései. Az alkotmánybíróságok hálózatban működnek, figyelnek is egymásra, és nem ritkán kölcsönösen utalnak egymás döntéseire. A magyar alkotmánybíróság vajon el lesz-e tiltva például attól, hogy a Dél-afrikai Köztársaság alkotmánybírósága által eredetileg tőle átvett hivatkozását viszont átvegye? Meg aztán, ha önmagára már nem, hivatkozhat-e más országok hasonló testületeinek döntéseire, hiszen erről egyelőre nem szól a tilalom.
Az Alkotmánybíróság mostantól lehet elszabadult Gólem, de lehet távirányított játékeszköz is. És lehet még más is.
Amint látjuk, nemcsak magáról az Alkotmánybíróságról van szó, hanem a jog egyik nélkülözhetetlen, morálisan leginkább megalapozott rétegéről is. A morális jog, ezzel a jog morális alapozása haljon el! Mivel a jog ezen rétegét az 1990-es változásoknak köszönhetjük, a következmények nehezen beláthatóak, de még alsó hangon is megállapítható, hogy ezután a bírói jogalkalmazás jobban fog hasonlítani az 1989-es rendszerváltás előttihez, mint eddig.
3. Harmadszor lehet, hogy mégsem egyszerűen a káosz jön, hanem annál is rosszabb, új rend, a Nemzeti Együttműködés kollektív jogainak rendje érkezik az első vágányra. Akkor majd a pártközpont rángatja dróton az Alkotmánybíróságot, vagy az Alkotmánybíróságon is elkezdi valaki rángatni a drótot. Esetleg mindkét oldal. Ez lesz a móka!
Meglehet, az Alkotmánybíróságon is megtörténik az igazi rendszerváltás, mert sok minden mutat ebbe az irányba, a dekadens keresztény kultúrát képviselő Paczolay Péter korszaka lehanyatlik, és az egészséges romokon létrejön az új, nemzeti szemléletű Pokol-bíróság. Ez, azt hiszem, a nemzeti együttműködésnek is némi meglepetésekkel szolgál majd, mert ezt akarták ugyan, de talán nem így pacekba kimondva. Ki tudja előre megbecsülni, hogy mennyire lesz ez majd kínos minden társaságban.
Az önkényuralmi jelképekről szóló (IV/2478/2012.) február 19-i határozatból nem a szöveg megformáltsága, hanem tartalma miatt idézem Pokol Béla alkotmánybíró különvéleményét:
"Vitatni kell (...) annak a korábbi alkotmánybírósági döntésekben lefektetett állításnak a megismétlését – a jelen esetben az Európai Emberi Jogi Egyezmény és az EJEB gyakorlata kapcsán –, mely egy szélsőségesen individualista társadalomfelfogási háttérrel abból indul ki, hogy az egyének alapjogvédelmi szintjére egyszer lefektetett mérce egy-egy alapjog vonatkozásában a későbbiekben már nem módosítható, és a társadalmi közösség fennállása érdekében sem csökkenthető. Ezt egy individualista világnézet álláspontjáról, mint legmagasabb vívmányt lehet képviselni, de ez nem változtat azon, hogy ez egy végletesen egyoldalú világnézeten nyugszik. Az egyén csak társadalmi közösségben tud létezni, és alapjogai mindig csak a közösség fennállása, harmóniája és az ezt biztosító erkölcsi-morális rendje mértékében érvényesülhetnek. Az »egyéni alapjogok soha nem csökkenthető szintje« mint elvi tétel ezzel áll szemben, és az Alaptörvény közösségi célokat és funkciókat a korábbi Alkotmányhoz képest fokozottabban a középpontba állító törekvése fényében ez a korábbi individualista tétel már nem tartható.
Az egyes alapvető jogok korlátozhatóságánál tehát új helyzetet teremtett az Alaptörvény, mert a régi Alkotmánytól eltérően az alapvető jogok egyének számára történő biztosításánál generális módon aközösségbe illesztett individuumokból indul ki.”
Nem hiszem, hogy ez a szöveg, amely megtagadja és szélsőségesen individualistának minősíti a világban szinte már mindenütt, Európától Amerikáig és Ausztráliáig ma uralkodó alkotmányos eszméket, valamint azt a mögöttük álló több ezer éves társadalomfejlődést és az ezeket képviselő intézményeket, amelyeknek mi is részesei, alakítói vagyunk, helyébe pedig a közösségbe illesztett individuumot helyezi, lebecsülendő lenne. Lehet, hogy ez csak vicc, de ha idáig jutottunk, nem kizárt, hogy mindez komolyra fordul.
Ez, csak megemlítem, hegeliánus nyelven nagyjából annyit tesz, hogy az egyént megfosztják szubsztancialitásától, puszta akcidentalitás lesz, azaz itt, a Tisza-tájon csak közösség tagjaként létezhet. Magyarán: Irány Turán! És az egész világ hülye, csak mi vagyunk okosak, mert minekünk a mongolfoltunkon is ész van, igaz viszont, hogy kollektív.
4. Negyedszer, ha az Alkotmánybíróságnak volna némi humora és bátorsága (jó, tudom, nincsen neki, de ha mégis), akkor az is megtörténhetne, hogy a negyedik módosítás dacára nem történik az égvilágon semmi sem. Az ostobaság rendszerint nem aprózza el, hanem, ha már elkezdte, nagyban működik.
Hogyan is szól a szabály, idézzük csak még egyszer! „Az Alaptörvény hatálybalépése előtt meghozott alkotmánybírósági határozat és annak indokolása az Alaptörvény értelmezése során nem vehető figyelembe.” Azaz minden alkotmánybírósági határozat, amely a gránitszilárdságú Alaptörvény előtt készült, ki van dobva. Viszont minden alkotmánybírósági döntés, amelyet pedig a gránitszilárdságú Alaptörvény hatálybalépése után hoztak, az a fényes fülkeforradalom dicsőségére, az Alaptörvény értelmezése során abszolút érvénnyel veendő mostantól figyelembe. Ugye ez így logikailag hibátlan? Akkor vegyünk ezek közül a határozatok közül egyet: „Az Alkotmánybíróságnak azokra az alapértékekre, emberi jogokra és szabadságokra, továbbá alkotmányos intézményekre vonatkozó megállapításai, amelyek az Alaptörvényben nem változtak meg alapvetően, érvényesek maradnak (...), értelemszerűen irányadók az Alaptörvényt értelmező alkotmánybírósági döntésekben is.”6 Ebből vajon nem következhet-e az, hogy a negyedik alkotmánymódosítás megfogalmazója csupán viccelt, nem akarta ő eltiltani kedves Alkotmánybíróságát a régebbi döntések alkalmazásától, hiszen jól tudta, hogy a korábbi értelmezési hatalom lehetősége ott rejlik a teljes hatállyal fenntartott későbbi szövegben is! Csak kíváncsi volt, milyen okos az ő Alkotmánybírósága. Hiszen, ha nem viccelt volna, akkor nem a kőszikla Alaptörvény, hanem a negyedik módosítás hatálybalépése előtti döntések figyelembevételétől tiltotta volna el a jogalkalmazókat. De nem így tett, ugye!
5. Ötödször, mindez valójában a Sólyom-bíróság – igaz, groteszk – felmagasztalása.
6. Hatodszor, a negyedik módosításnak a jogtörténetben leghíresebb előzménye a római jogban 426-ban hatályba lépett úgynevezett idézési törvény. Ez a törvény meghatározta, hogy kik azok a jogtudósok (Gaius, Papinianus, Ulpianus, Paulus és Modestinus), akiket az ítéletekben idézni lehetett és jogi véleményüket figyelembe lehetett venni. Az idézési törvény azt is lehetővé tette, hogy az öt remek jogász által idézett más jogtudósok véleményét, igaz, csekélyebb erővel, szintén mérlegeljék. Ugye, kedves olvasó, érezhető, mennyivel okosabbak voltak a rómaiak, mint ezek a bolondos magyari urak!
Mert ők észre sem vették, hogy nagyjából ugyanazt tették, mint a római kollégák az idézési törvényben, csak éppen megfordítva.
Hadd legyek komoly! A Harmadik Köztársaságnak, noha züllöttsége és hitvány örököseinek mai vircsaftolása erényeit elfedi, számos érdeme közül is kiemelkedő volt a világon mindenütt ünnepelt alkotmányos teljesítménye. Örökösei viszont megcsinálják a fordított idézési törvényt, amellyel, engedtessék ennyi rosszmáj, legalábbis virtuálisan lecserélték a kiválóságot, jöhet immár akár a hitvány is. A Magyar Köztársaság Alkotmánybírósága ugyanis nagy korszakaiban kiváló alapanyagból dolgozott. Ezt a forrást mostantól megpróbálják elzárni. Ha a negyedik módosítás értelmét tartalmilag fogom fel, akkor arra juthatok, hogy az alkotmánybírák például, legalább a tényleg felhasznált gondolatok tekintetében, a korábban rendszeresen idézett Ronald Dworkin gondolatainak használatától most majd eltiltatnak. Viszont, mivel például Visinszkijre, Sztálin kedvencére, a Kamenyev–Zinovjev-, Pjatakov–Radek-, Buharin-perben jeleskedő vérügyészre, jó okkal, soha nem hivatkozott az Alkotmánybíróság, ezt ezután akár meg is teheti, hiszen ő, mert nem szerepelt eddig, nincs a tilalmi listán. Tudom, nem ezt akarják. De ha ezt elismerem is, azért amit eddig tettek és még tenni készülnek, aligha lesz bocsánat.
7. Hetedszer. Van itt még egy lehetőség: Lenin empiriokriticizmusa, mivel szerintem nagyjából értelmetlen szöveg, az általam kigondolt feladatra különösen alkalmas. A megoldás a következő: Az Alkotmánybíróság, hogy álcázza állítását, ténylegesen azt fogja ugyan mondani, hogy „V. I. Lenin helyesen mutat rá, hogy Mach és Avenarius látszólagos objektivitása a valóságos szubjektivizmus mocsarába süllyed”, ám ez csak rejtvény, a számunkra majd elérhető kód alapján azért pontosan tudni fogjuk, hogy ez mindig azt jelenti, hogy „Az Alkotmánybíróság elvi éllel ismételten rámutat, hogy a jog az élethez abszolút és korlátozhatatlan.” Ugye érthető? Így aztán mégiscsak jó lesz nekünk.
*
Igen! Századok telhetnek el, nemzedékek sora jöhet (és mehet bárhová), tengernyi víz folyhat el a négy folyón, de nem lesz a magyar közjogban példája annak, amit most nagyjaink cselekednek.
-------------
1 Ezt ugye Talleyrand mondta, noha ő nem volt valami demokrata, de kétségkívül jó szöveg.
2 Persze csak akkor értelmes, ha eltekintünk attól az értelemzavaró apróságtól, hogy az Alkotmánybíróság döntései vagy határozatok, vagy végzések, és a végzésekre majd ezentúl is szabadon lehet, akár az Alaptörvény értelmezése céljából is hivatkozni. A végzésekben pedig olykor alkotmányjogi szempontból fontos részek lehetnek. De miért is?
3 Ezt persze József Attilától kölcsönöztem. Tegnap még mindenki tudta. Ma már...
4 Arról van szó, hogy a rossz precedenst elszigeteli a bíróság, későbbi döntéseiben úgy indokol, hogy az előtte fekvő ügyben nem kell alkalmazni az elhalásra ítéltet, részint egyébként is minden módon igyekszik elfelejteni.
5 Bihari Mihály az egyik utolsó határozatban, előadóként, az Alkotmánybíróság túlhatalmától féltette az alkotmányellenes alaptörvényi rendelkezés felülvizsgálatának lehetőségét.
6 22/2012. sz. Ab-határozat. Ugyanezt az Alkotmánybíróság későbbi döntésében még meg is ismételte.
