Majtényi László: A haza alkotmányosítása

Hol elzavar, hol meg visszahív és számon kér a mindig dühös, mindig szigorú és humortalan iskolamester. A történelem magister scholae-ja haragvó, mert újból és újból rossz válaszokat adunk. Ráncolja homlokát. Elég undok alak, hiába tud sokat, ha nem ért semmit. Beír valamit a könyvébe, de nem mutatja meg, mit. Van nádpálcája is, sajnos.

Magyarország mindig alkotmányos ország volt. Kivéve néha, amikor pedig nem. A mi mostani sorsunk, lehet csak lábjegyzet a magyar alkotmányosság történetében. Ám ha mégis fejezet lenne, akkor lehet, hogy ez a fejezet börtön lenne, azt jelentené, hogy a mi életünk az értelmét nagyjából elveszítette.

Horthy, Kádár - ressentiment

A Nemzeti Együttműködés Rendszerében biztosan nincsen szó - noha ennek a tévhitnek mára hatalmas irodalma nőtt -, a Kádár vagy a Horthy rendszer felélesztéséről, az ilyen állításokat, bocsánat, az intellektuális restség megnyilvánulásainak tekintem. Van azonban Kádár és Horthy rendszerének egyetlen a politika mögött meghúzódó eleme, amelynek újjáélesztésének sikerén valóban áll vagy bukik Orbán alattomosan nagyszabású kísérlete. Ez pedig a ressentiment , amelynek újrafogalmazására tesz Orbán rendszere ádázan próbát. A Nietzsche kifejezésének elkölcsönzésével ressentiment-nak nevezett, az adott rendszer egészét átható érzület lényege a bennlakó alattvalók részéről a fennálló hatalmi szerkezet tehetetlen elfogadása, amely elfogadás belátja az ellenállás hiábavalóságát. A ressentiment embere passzív és önbecsülésében megzavart személy, kényszerű passzivitása fenntartja az uralom adott formáját, ez persze zavarja, frusztrálja. Személyes érdekeit követi, magányában társakat keres, dühe a legyőzhetetlen felsőbbség helyett más, legyőzhető ellenfél után néz. Nem mellesleg a ressentiment, rendesen, a terror utáni állapot. Horthy és Kádár keze olyan véres volt, akár a mészárosé, és ez alapozta meg mindkettőjük rendszerét, sőt ebből is fakadt – bocsánat, drága hon - máig ívelő népszerűségük: „Nagy ember volt, mert vérengzeni kezdett, nem úgy, mint a nyúl.”. Kádár azután tényleg beleőrült a bűntudatba, a kétszázharminc akasztófa hosszú árnyékot vet. Utolsó napjaiban látta is a vért a kezein.

Orbán keze nem ilyen, de tiszta, mint a hó (Miért is lenne épp neki bűntudata?), én valószínűtlennek is tartom, hogy valaha a fizikai erőszak eszközéhez nyúljon. Talán még csak lehetősége sincs erre. Merő jóindulatból jegyzem csak meg – egészen véletlenül én is kaptam már nyilvános fenyegetést -, hogy ha egy sötét kapualjban az ellenzéki politikust, újságírót, akárkit ismeretlen huligánok megfenyítenének, az nem váltaná ki a ressentiment-t, azaz nem eltérítené a haragot, hanem szítaná. Azaz, hadd előlegezzem meg a későbbieket, a NER, mert túlságosan könnyen megfélemlítendőnek tartja, egyúttal le is nézi a magyar népet. Ha már elnyomás, azért ennyivel nem érjük be, uraim! Ezért ha a pacifikálás kezdeti eredményei meglepően biztatóak is, nem lehet ez az elnyomás nélküli elnyomatás végül sikeres. Ehhez az igazmondó pártsajtó filozófusbűnözős és ehhez fogható, hasonló kampányai csak szánalmasak, kínosak.
E kezdeti sikereknek pedig sajátos történelmi okai vannak, mégpedig annyi csak, hogy az egész magyar 20. század a  ressentiment jegyében telt, azaz az első másfél év látszateredménye nem a nemzetet alapvetően nettó hülyeségekkel traktáló  NER vagy azon belül az elszámoltatási kormánybiztos és a terrorelhárítás sikere, hanem csak a történelem döghullámai  játszanak velünk, velük. Az erő látszatáról előbb-utóbb bebizonyosodik, csak játszi égi tünemény, lidércfény, aki bedől neki, utóbb szégyellheti magát. A válasz egyébként az ilyesfajta csalódásra gyakorta kissé durvára sikeredik.

Horthy a becsületes tengerész fehér kesztyűs kezével, kinyújtott mutatóujjal egyenesen rámutatott a ressentiment gyűlölet-célpontjára: a románra, tótra, zsidóra, a polgári radikálisra, szociáldemokratára, kommunistára, a szovjetre, óvatosan, csak szőr mentén, néha még a németre is.

Kádár jó okkal minden erejével gátolta a ressentiment célpontjainak állandósulását, megelégedett azzal, hogy őt és rendszerét ne fenyegethesse. Azt szerette, ha a gyűlölet ide is löttyen és oda is löttyen, de a parasztüldözés, a grófüldözés, az antiszemita kampányok, hasonlók, más vezető elvtársakhoz képest, távol álltak tőle. Ám ha a homo kadaricus a strandon a lángost falta, feltétlenül gyűlölte közben a gazdag lángossütőt, a tízévnyi garasoskodással megszerzett Polski, Wartburg, Trabant népe, kiváló útfekvésű gépjárművének volánja mögül a történelmi barátság jegyében megvetette a lusta, seftelő, konyharuhát, villanyfúrót, vodkát áruló lengyelt. A kapás cigányokat pedig, elvitatva tőlük a személy minőséget is, a kádári nem hivatalos ressentiment-kedély csakis „brazil gépsor”-nak nevezte. A kurzusértelmiség gyűlöletének első számú célpontja pedig – igazi ressentiment megnyilvánulásként - a demokratikus ellenzék lett. És, bár ma ez hihetetlen, mégis, hiába volt ennek minden eleme egymáshoz illeszthetetlen síkhülyeség, mégiscsak rendszert fenntartó érzületnek bizonyult.

Az orbáni ressentiment a két korábbitól ellentétben nem erőszakból született, és egyebek mellett ezért is, mozgósítható energiái elődeihez képest szegényesek. Igaz „nagysága” abban azért csak megnyilvánult a puha demokratákkal szemben, hogy – miközben hamis ellenségképeket gyártott, megosztott és viszályt szított, nem engedte megszilárdulni az ellenállást – szilánkokká törte a haza alkotmányos berendezését. Célpontjai az ellenzék általában, a jórészt általa kinevezett „kommunisták”, a hazaáruló liberálisok, majd mintegy önmaga alá fordulva, fokozatosan célponttá válik az egész külső világ és minden külszervezet. (Az elharapódzó cigány és zsidógyűlölet meg afféle túlcsordulás.)

Túl azon, hogy a ressentiment társadalmához illő forró gyűlöletre a NER azért sem képes, legalábbis egyelőre, mert egy szabad ország olykor még életjelenségeket produkáló intézményeinek romjai között volt kénytelen berendezkedni és Jókai Annával, Kerényi Imrével, Fekete Györggyel teljes szellemi palotája még nincs is készen, egyelőre teljesítménye értékelésére nem érdemes szavakat keresnem. Magasztalja hát más! Annyi szellem van azért nagyjából ebben is, mint a rendszer gazdaságpolitikájában. Na de hagyjuk, csitt, elég.

Ne nyugodjunk bele a pusztításba, helyette cselekedjünk az alkotmányért!  

Amikor arról beszélünk, hogy az új alkotmánynak ’89 eszméin kell alapulnia és az alkotmányos jobb- és baloldal közös művének kell lennie, olyasmiről beszélünk, amit nem könnyű szemünk elé idézni. Valami, ami alig látható. Mert hol van ez a jobboldal, sőt hol a bal? Vágyálom kergetése volna ez? Az okos ember a Nemzeti Együttműködésben nemde sokkal inkább, ha vállalkozó, Simicska, ha jogász, Navracsics, ha művész, Fekete György oldalán keresi boldogulása útját? A kérdés korántsem indokolatlan. Úgy néz ki a fentebb leírt látszat, hogy erős belenyugvást előhívó érzület támasztja meg egyelőre a Nemzeti Együttműködést. Számos jelét látjuk ennek, ha az autonómiák maradékára tekintünk: az Alkotmánybíróság, a tekintélyes hivatásrendek, kamarák, a bírói egyesületek, a kétes múltú és dicstelen jelenű MÚOSZ, a szakszervezeti vezetők, a diákszervezetek, a cégvezetők, a Rektori Konferencia tagjai – többen nemrégiben még hősleg síkra szálltak a Gyurcsány hadai ellen –, de mára mindannyian, immár két esztendeje, száraz szemekkel, férfiasan, befelé zokognak. Magukba fojtják mindennapos megaláztatásuk minden fájdalmát. Igaz, közben néha, mély titokban, egyeztetnek is a minisztériumban, még levelet is írnak Orbánnak, alig alázatosat. Nekem azért kissé fantáziátlannak tűnnek, mintha ennyi közbátorság azért kevés lehet majd az elszámoláskor, különösen, ha némelyikük fizetésére gondolunk.

De akkor hogy lesz itt az alkotmányalkotó bal- és jobboldalnak szövetsége, hol vannak azok a bátor asszonyok és férfiak, akik ezt létrehozzák? De! Ha nincsenek elegen, nem úgy lesznek-e többen, ha beszélünk arról, hogy már vannak és többen és többen lesznek? (A vége szokás szerint úgyis az, hogy kevesen voltunk, sokan maradtunk, a finnyásabbak meg végül úgyis kilépnek majd a jogállami Partizánszövetségből.)

A beszéd valóságot alkot. Ha ihletett mondatokat olvasok a Balaton-felvidékről, majd feltekintek a Körmicre, a Szent György-Hegyre és a Csobáncra, vajon a szavak ragyogása nem adódik-e hozzá a dombok felett az alkonyi fényhez, a nyári eső utáni szikrázáshoz? Nem fokozottabban áll-e mindez az emberi művekre? Nem szavak voltak-e először a nemzeti együttműködés igéi, a szabadságharc igéje, a más vagyonának elvételének igéje, a sajtószabadság felszámolásának igéje, a felsőoktatás tönkretételéé, és nem lett-e valósággá minden szó; az igében, az először kimondott, leírt szóban nem szunnyadt-e már ott mai megaláztatásunk? Ha a turulhalandzsa képes erre, nem konstruálnak-e valóságot Kis János vagy Parti Nagy Lajos szavai vagy akár még az EKINT-é is, mindannyiunké, úgyszintén? Hát dehogyisnem. Akkor talán ne takarékoskodjunk a szavakkal!

Az alkotmányozás asztalánál ki foglal majd helyet?

Az alkotmányozás asztala nem az Alaptörvényé. Nem gondozzák, annál dolgoznak.

"A Nemzeti Együttműködés Rendszerét fel kell számolni, az alkotmányt pedig helyre kell állítani. A helyreállító munkában a Fidesz vezetőinek, akik az alkotmány elpusztításában oly messzire mentek, ahonnan számukra nincs visszaút, nem lehet szerepük, mert ha lenne mégis, az megsértené a szabadság eszményét.”

Ezt a mondatot a jogállam helyreállításáról szóló az Eötvös Károly Intézet által kiadott manifesztumból idéztem. De mit is jelent ez a mondat? A mondat annak, aki nem érti félre, alkotmányos olvasatában nem azt mondja, hogy az alkotmány helyreállításának munkájában a Fidesz az alkotmányosságot elpusztító vezetői nem vehetnek részt, hanem azt állítja, hogy a választópolgárok akkor hoznak bölcs döntést, ha az alkotmányozó asztaltól távol tartják ezeket az embereket, mert így a szabadság eszménye nem sérülne. Ha ők ott lesznek, az bajok forrása lesz. Előttünk áll az élet által felkínált példa, amely jól illusztrálja a problémát. Rogán Antalról beszélek aki, egyéb viselt dolgai mellett a magyar politika méltán népszerű Kiszel Tündéje, családi élete mandulás cukormáz, másfelől pedig a kormánypárt frakcióvezetője is, azaz csavaros észjárású politikus. Legutóbb pedig éppen a Kossuth téri antifasiszta tüntetés hatásos szónoka volt. Helyeselni kell-e, hogy Rogán az antiszemitizmus és a romagyűlölet ellen közösséget vállalt a politikai baloldallal? Igen, ez üdvözlendő. Lehetséges-e, hogy ezzel a lépésével vagy egyébként másként, kiváltja személyes politikai túlélőbérletét? Igen, noha ez nem feltétlenül kívánatos, de lehetséges. Lehetséges-e, hogy, mint közkedvelt polgármester és bérletes, az alkotmányozó asztalhoz is odatelepedik? Nem kizárt. És jó lenne, ha ez megtörténne? Nem, nem lenne ez az ország és alkotmánya minőségét, a közélet kívánatos tisztaságát tekintve sem kívánatos fejlemény.

Valakinek viszont a magyar romák képviseletében ott kellene majd ülnie az alkotmány asztalánál, valakinek, aki virtuálisan, de az a jobb, ha valóságosan az ő nevükben szólal föl: -Ide a rózsa néhány levelét!   

Milyen legyen az alkotmány karaktere?

Sokáig tartottam magam ahhoz, hogy az alkotmányos dúlás korszakát azzal a szimbolikus gesztussal kell majd lezárnunk, amely egyszerűen visszaállítja a jogállami alkotmány szövegének azt a változatát, amely az alkotmányosság meghágása előtti pillanatban hatályban volt. De belátom már, túl sok, túl nyomós érv szól ez ellen. Maga a fideszvilág is olyan tanulságokkal szolgált, amely a szöveg tekintetében is megfontolásra késztet. Ezek közül a legfontosabb, hogy akadályt kell emelni mindenféle alkotmányfaló ősvilági tengeri és mocsári lény ellen, a lehetőségét is ki kell zárni, hogy a Nemzeti Együttműködéshez hasonló szerzet valaha újra életre kelljen. Továbbá a jogállami alkotmány, a szöveg minőségét tekintve, hiszen oly sokan is barkácsolták, feltűnően gyenge. Igaz továbbá az is, hogy a jogállami alkotmány soha nem volt a baloldal tulajdona, már csak azért sem, mert tartalmát főként a Sólyom-bíróság formálta. Mára Orbán ennyit biztosan elért, elveszítette a régi szöveg a nemzetet egyesítő szerepét; újrahasznosítását, magát a gesztust is, a jobboldal rá mért vereségnek érezhetné. Ezért helyeselhető, hogy ne szavaihoz, hanem szelleméhez térjünk vissza. Legalább annyira kellene ezt követnünk, hogy egyik kedves Bibó parafrázisommal  éljek, amennyiben a 89-es szöveget az új alkotmánynak szellemében közelállóbb láthatatlan alkotmánynak kell majd tekinteni, amint annak az 1946. évi I. törvény láthatatlan alkotmánya volt. Hogy ez mit jelent, könnyedén összefoglalható: egykamarás parlamentet, parlamentáris rendszert, szabad választásokat, korszerű és kiterjedt alapjogi katalógust a szabadságjogok elsődlegességével, Független, minden jogszabályt felülvizsgáló Alkotmánybíróságot, amelyet populáris akció biztosításával bármely állampolgár megkereshet, független ellenőrző intézményeket, ezek között önálló ombudsmanokkal. Azaz helyreállító alkotmányozás következik, amely a jogállami forradalom alkotmányától csak ott térhet el, ahol ezt kényszerítő indokok igazolják.