Eljátszott esélyek
Magyarország, nincs mit szépíteni, Európa szégyene lett, az ország, ahol tucatnyi feltűnően műveletlen, erőszakos és, mert a tudatlanok mindig ilyenek, kapzsi férfi – férfi mind kivétel nélkül – és közöttük egy milliók türelmével visszaélve játszik és uralkodik. A nagy nemzetek tapasztalataiban, kultúrájában a honi elnyomó hatalom megtapasztalása és a küzdelem ellene alapvetően megszokott. Nálunk (ironizáljak? – na jó, sajnos) szokatlan, hogy ezúttal nem idegen tankok csörömpölő lánctalpa hozza el a szolgaságot, hanem függetlenségi szózatokkal és hol ájtatos, hol meg újpogány halandzsabeszéddel saját pénzünkön nyomnak el bennünket, nem mások, a mieink. Ez sem olyan jó nekünk. Hallgatjuk, de nem értjük az állam turulokrata (© Vitányi Iván) újbeszédét, és ezzel még egyelőre úgy vagyunk, mint Gogol saját tébolyával még éppen csak ismerkedő hőse „Angliában láttak egy halat, amely partra úszott, mondott két szót valami idegen nyelven, és a tudósok azóta is törik a fejüket, hogy mit mondhatott.”, de végül lesz rá válasz, érdeme szerinti.
A ma csak gyalázott jogállami forradalomban megszületett alkotmányos magyar állam sikerei – ez az ország ezerszáz éves történetében eddig soha nem esett meg - komoly, a recepcióig terjedő nemzetközi figyelmet váltottak ki. Azonban, mert (én ezért szerettem) útjában állt a személyes hatalomnak, alkotmányunkat, mint disznóölésen a sertést: ledöfték, alatta vére habzott, fölötte meg a részeg böllér jókedve.
A rendszerváltás környékén úgy gondoltam, Magyarországot a jószerencse és nem utolsósorban a térség országai között (Lengyelország mellett) az alkotmányosságot tekintve is leggazdagabb történelme társadalmi sikerre ítélte. Röviden megfogalmazva, az járt a fejemben, hogy a sok évszázados alkotmányos kultúránkkal, a nemzetközi példák közül is kiemelkedően fényes XIX. századi liberalizmusunkkal a hátunk mögött és szívünkben ’48, ’67, ’56 emlékével, de még talán az költséghatékony árutermeléssel bepróbálkozó gulyáskommunizmus élményével is, Magyarország a térség példaadó és sikeres mintaállamává válik. Arról lehetett olvasni, talán nem is egészen megalapozatlanul, hogy Magyarország a térség logisztikai, Budapest pedig Közép-Európa pénzügyi központja lehet. És tessék körülnézni, ma mit látunk. Budapestünk, akárcsak városaink sora, a díszkövezett főtereket leszámítva, fizikailag is omlik, pusztul.
Bukásunk okai
Keserű az ébredés az álomból, látva, hogy a dicsőséges múlt inkább nyomaszt, semmint erőt ad, nem felemel, de visszahúz. A nagy szónokok, az értekező közéleti próza politikus utódai roncsolt nyelven hadoválnak. Ez nem a szokásos „ó idők, ó erkölcsök” ágálás, tessék beleolvasni a régiek és a maiak mondataiba! Ágálnak az utóbbiak az elődök életműve tövében, a nehéz hóval födött hegycsúcsok alatti lapályon, nyomasztja őket, különösen a Bibó nevével elindultakat, ez a számukra birtokba soha nem vehető kultúra és tudás. Az iskolából éppen kikerültekből hiányoztak a személyes tapasztalatok is, és hát még a hatalom megszerzése előtt kellett volna beülni a könyvtárakba, azután nincsen ilyesmire idő. Nem tanultak, így nem is volt mit elfelejteniük. Nem volt rendes tanítómesterük. A magyar reform-múlt már régen becsukott könyv, talán még a lakat is ott van rajta, a tudatlanság lakatja. Az egyik pártközpontban néhány híresség nevét ki-kimondják, de ők nem is annyira „technokraták” inkább ügyek bonyolítói, nem könyvekkel bajmolódók, a másikban is csak előterjesztéseket olvasnak, népszerűnek vélt szavakat szajkóznak, ha egyáltalán. Tartanak ellenben egy jósnőtől rájuk maradt kakadut, amelyik a dobozból hol azt a kártyát húzza ki, amelyre az van írva, hogy Széchenyi, hol pedig azt, amelyikre Széll Kálmán, Árpád-házi Szent Erzsébet vagy gr. Klebelsberg Kunó, de hogy kik ezek az alakok és voltak-e, miként voltak, egyáltalán nem tudják. Ha valaki mégis nagyon kíváncsi, talán megguglizza. (A félig nyilas Nyírő, a hasonszőrű giccsőr Wass feltálalása ugyancsak nagyon nagy szerencséjüknek látszott – vagy mégsem? –, de ezek külön esetek, és őket történetesen nem a kakadu találta meg.)
A hagyományból csak a legrosszabb rész, a történelmi görcs maradt meg, a képtelenség bármire, ami együttműködés lehet vagy közös munka, ami miatt, mint oldott kéve hull szét, 2014-re meg, ha így marad, magával kötve, sunyítva választ majd a nemzet, parancsra. Ezt nevezik nemzeti együttműködésnek.
A széthullottságért, ha nem egyenlő mértékben, de szinte mindenki felel, aki a hatalom környékén egyáltalán megfordult.
Nem kényelmi, hanem pontossági megfontolások alapján a nemzeti együttműködés államának viszonyát a joghoz – ha eltekintünk a vers sokat elemzett kétfedelűségétől, arról, hogy a rossz jót hozhat – igazán csakis Mandeville soraival lehet leírni.
„..s több pénzt csikarnak egyre még; / s hogy rossz ügyet védjenek, / úgy vizsgálnak törvényeket, / mint boltot, házat betörő: / legjobban át hol törhető (...) / Államukban virult az élet, / naggyá tette – a bűn s a vétek! / És az erény, mely a csalást jól / elleste a politikától, / általa megbarátkozott/ a bűnnel, és ez hozta, hogy / a legrosszabb sem élt hiába: / tett valamit a köz javára. / Így volt erős az állam...” (Mandeville: A méhek meséje, TótfalusiIstván fordítása).
Ezek a férfiak, akik mindent meghágtak, minden tabut megtörtek, mivel személyiségük eredetileg sem volt, gyurmaként formálható alanyok, láttuk többször, hogyan mentek át bámulatos átalakulásokon. És nem más, ez a most véget ért jó húszesztendős történelmi korszak tette őket ilyenné, az alatt az idő alatt vették fel a mostani alakot, melyben szebbek éppen nem lettek, de lepkékből bábok igen. Pedig jóra fogékonynak születtek, ahogy bárki közülünk.
Az elmúlthúszév apologétáinak és kritikusainak vitájában el nem merülve jegyzem azért meg, az igazság kedvéért csupán, hogy az elmúlthúszév sok jót is hozott (alkotmányosságot, kiépült piacgazdaságot, horgonyvetést a jó kikötőben, Európát, nyugati életvilágot), de általános züllöttsége elhozta nekünk a nemzeti együttműködést is. A Fidesz embereit tehát, a Kádár-korban eltöltött fogékony gyermekévei mellett, az elmúlthúszév formálta ilyenné. Újból és újból felkapom a fejem a Fidesz sztenderd érvelésére, ami hosszú évek óta mindig zeng, ha rajtakapják őket bármi csínyen: Na de hát, hiszen ha a kommunisták is ugyanezt tették, akkor nekünk ne lenne szabad? Az egyenlő fegyverek elve szerint kötelező is, sőt, nekünk jóval többet szabad!
Amikor az eljátszott esélyeknél, a köztársaság bukásának okairól beszélek, nem hagyhatom szó nélkül a politikai osztály összetételét és gettósodását. A civilizált világban alig találunk olyan országot, amelynek politikai osztálya ilyen kevéssé lenne mobil. Aki közülük intellektuálisan, és ami ettől rendszerint elválaszthatatlan, morálisan számított, ha nem költözött ki a temetőbe, régen hátat fordított ennek az egésznek (Ördög a ti vezéretek!), vagy a margón áll. A gyerekek pedig már az iskolában megtanulják Viola nénitől, hogy a politika bűnös dolog, rendes ember ilyesmivel nem foglalkozik, azt ráhagyjuk a bűnözőkre.
Sokat írtam a politikai korrupcióról, melynek szerintem csak látható felszíni része, bűzös és nedvedző fekélye a kampány- és pártfinanszírozás, míg a rothadás a mélyben egyre csak munkál. Vitapartnereim mégis rendre felhívják a figyelmemet arra, hogy vérengző kardfogú tigriseket vizionálok oda, ahol sajtdarabkát majszoló óvatos és iszkoló kisegereket kellene látnom, a tételek meg a bagatell kategóriájába tartoznak. Ámbár az összegszerűségről magáról megkérdezhetnénk a faluszéli hullott vakolatú kicsiny házak lakóit és az áldozatos munkát végző önkéntes szociális segítőket. (Tízmilliárd forintból éppen ötvenmillió lekváros buktát lehet venni.) De egyszerűen szólva: nem így van. Lehet, hogy ez a bűncselekményből származó, kampányonként a nép és a bűnüldöző szervek (!) orra elől ellopott körülbelül tízmilliárd nem olyan sok pénz, mint amilyen soknak látom, és még akkor sem, ha ennek többszöröse is eltűnt a választások idején kézen-közön súrlódási veszteségként, hiszen a nejlonzacskókban vitt bankjegykötegekbe, aki csak tehette, belenyúlt. Jól tudom, a demokrácia pénzbe kerül, és ha legális forrásból származna ez az összeg, az is a nemzeti vagyont apasztaná, nyilván. Nem ez a probléma, persze hogy nem. Hanem, a politikai osztály morális elesettségének következményein túl, az például, hogy a felelőtlen költségvetési politika és a politikai korrupció között, ha nem tévedek, erős a korreláció. Mert a korrupt vezető is ragaszkodik ahhoz, hogy ő azért valahol mégis rendes ember, nem csak a saját zsebét tömi meg, de ezenközben gondol másokra is, szívesen oszt a nincsből.
Fáj a cigánynak a gádzsó és fáj a magyarnak a cigány. Amíg részvétlenül tűröm a nyomort, az szenvedést okoz nekem is, nem csak a nyomort elszenvedőnek. A nyomor fekete luk, magához rántja körülötte a szűkebb és a tágabb környezetét. Egy önbizalmában megfogyatkozott nemzeti közösség keserű haragjának majd minden nyilát a sors és általa is űzött szegény romákra zúdítja. Mit várunk a külvilágtól, ha a szívünket nem indítja meg még az erőszakos gyerekhalál sem? Ne számítsunk együttérzésre magunk sem addig, amíg részvétlenek vagyunk nemcsak úgy általában minden szenvedővel, de a cigánygyilkosságok személyes áldozataival is, pedig láttuk, és akár minden nap újból megnézhetjük arcukat. A gyilkosok perét, hiába például Vágvölgyi B. András megrázó beszámolói, csak a közöny kíséri. Csak a részvétlen szél zúg idekint.
A haza, megjegyzem egyebek mellett, nem derülhet fényre addig sem, amíg eltűri, hogy a politikai önzés az újból és újból varasodó Trianon-sebet ábrándos és fájdalmas tekintetet magára öltve, maró sóval lágyan simogatja.
És soha ne feledjük az egyik legfontosabbat: vajon mi szól drámaiabb hangon elbukott köztársaságunk morális elesettségéről, mint az állambiztonság iratainak, tisztjeinek és ügynökeinek szégyenteljes jogállami karrierje. Ez szétrágott és rohasztott mindent, amihez csak hozzáért.
Kant elgondolása szerint olyan alkotmányt kellene egyszer létrehozni, amelyben ördögök angyalokként viselkednek „hogy noha egyéni hajlamaik mind a többiek ellen irányulnak, azok mégis kiegyensúlyozzák egymást, s ekként, ami nyilvános viselkedésüket illeti, úgy fessen az eredmény, mintha semmi gonosz érzület sem volna bennük”. (Kant, Az örök békéről, in: Történetfilozófiai írások, Szeged, Ictus, 284. o.)”
Ha volt eredendő bűne a harmadik Magyar Köztársaságnak, ez talán csak abban állt, hogy nem tanította, illetve nem kényszerítette az ördögöket az angyalok viselkedésére.
Büntetése, szerintem, nem arányos. Bűneink ellenére jobbat érdemelnénk.
Magyarország történelmi korszakhatáron
Hosszú évtizedek óta vigasztalom magam Robert Musil Tulajdonságok nélküli emberének egyik, a nagy művet összegző mondatával: „Kákániában mindig legfeljebb zseniket hittek ripőknek, de soha, mint másutt, ripőköket zseninek.” Erre ugyan felelheti valaki, hogy ugyan, hol van már – Krúdy szavaival – ez az „elképzelhetetlen monarchia”, hát régen elmerült az időben. Ellenben minden olvasó, avagy csak az utcán nyitott szemmel járó ember tudja, hogy ez nem így van, Karintiától Fiuméig és Marosvásárhelyig a városházák, vasútállomások, a zsinagógák homlokzatán, a szecessziós kapukon és a csatornafedelek tárgyi emlékein túl, a mentalitás máig sokat megőrzött Kákániából. A cseh humort hol értik jobban, mint Budapesten, Beregszászon vagy Kolozsvárott?
Itt most egy ripők állam állomásozik, melynek kormányzása minden részletében szélhámosság. Alkotmányos nemzetként alkotmányon kívüli provizóriumban élünk, amely csak annyiban különbözik Schmerling provizóriumától, hogy anyanyelve a magyar, saját pénzünkön nyom el minket.
Lezárni a százesztendős perlekedést
Európában a szociáldemokrácia és a kereszténydemokrácia közötti vita valami egészen másról szól, mint a mi százéves, máig lezáratlan marakodásunk a semmi felett.
A történelmi jobboldal számára a Fidesz alsó hangon is hiteltelen. A Fidesz számára a hagyományos jobboldal kellemetlen kolonc. A Fidesz számára a létező baloldal megsemmisítendő ellenség. A művelt magyar jobboldal és a művelt baloldal számára, ne vonjuk kétségbe, hogy mindkét társadalmi csoport létezik, ez a most létező Fidesz-hatalom a viszolyogtató parvenü uralmát jelenti.
Magyarország korszakhatárhoz érkezett, állunk egy sötét teremben, ahova bezártuk magunkat, az oxigén fogy, és mindenfelé csukott ajtók. Viszont a szabály úgy szól, hogy csak egy kilincset nyomhatunk le. Ha rossz kilincshez nyúlunk, marad a légszomj.
Nem az országot, csak a köztársaságot kell újraalapítani. Ám ez a feladat e pillanatban szinte reménytelennek látszik. Lenne hát okunk a honleány- és honfibúra. Bármerre tekintünk is, árulás és közöny mindenütt, mindenekelőtt a fentebb már bemutatott tudatlanság árulása, és a közönség bénító közönye. Halkan szólal meg és erőtlenül az erényes közbeszéd, és csak szerény hatású közlönyök oldalain, ez a hang megbízható mérések szerint ma nagyjából a választójogosult közönség két-három százalékát éri el. Mégis, valahogy napról napra érezhetőbb ebben a regiszterben a reménytelenség hamissága. Van remény. A két százalék is befolyás, volt rá példa, ripőköt buktatott.
Ez az ország az utolsó esély után mindig kapott még azutánit. A nemzet süllyed, de nem süllyed el. Ezúttal senki nem kívánja vesztünket.
A NER a lelkekben már megbukott, de úgy nézett ki mostanáig, hogy vele szemben egy ugyancsak bukott ellenzék áll. A magyar politika a valósból mintha átjátszotta volna magát a virtuális térbe, ahol a politika tétjévé egyebek mellett a dicsőséges turulokrácia, az ingyen sör/háromhatvanas kenyér, a 2014-ben megteremtendő zöld munkahelyek, hogy Izrael el akarja nyelni Magyarországot, meg a cigánybűnözés került.
Magyarország független ország, amely felel önmagáért.
Jól tudom, hogy a politikai osztály olyan amilyen, és alkotmányos viszonyok között egészében nem váltható le. De talán megváltoztatható. A gyorsuló spirálba forduló mindenre kiterjedő romlás nem sorsszerű. Elég sok emberrel találkozom. Ha csak a személyes ismeretségeimre tekintek is, az egyetemek a jogvédők, például az EKINT, a Helsinki, a TASZ, az ELTE, a miskolci, a pécsi egyetem, a Corvinus környékén található ifjú hölgyek és urak tucatjait ismerem, akik felkészültek egy vagy több közhatalmi feladatra, és – noha erről még maguk sem tudnak –, séróból elvezetnének egy olyan kisebb országot, mint ez. Igaz, nincsen mögöttük párt, pedig e nélkül nem megy, és úgy tűnt mostanáig, ez a hiány nem lesz pótolható. A Lehet Mástól én személy szerint sokkal többet vártam, de nagy érdeme, hogy létével bizonyítja, nem csak szükséges, lehetséges is új szerepekre új embereket, arcokat találni még a magyar politikában is. Legújabban a Milla és a Szolidaritás komolyabb esély a politika tartalmi és személyi újraszervezésére, arra, hogy visszatérve a valós térbe, dolgozni kezdjünk. Mindez talán megmozdíthatja a hagyományos baloldalt és a hagyományos jobboldalt is.
Bizonyos, hogy Magyarország alkotmányát csak az alkotmányos jobboldal az alkotmányos baloldallal együtt állíthatja helyre. E nyilvánvaló tényen érdemes elgondolkodnunk. Minél mélyebb a válság, minél fenyegetőbb a katasztrofális kifejlet, annál több az esély a radikális megújulásra, akár még a legpusztítóbb százéves nemzeti téboly meghaladására is. Természetesen a Szent István-i Magyarország és a polgári radikálisoktól a magyar szociáldemokratákig és azon túl terjeszkedő Modern Magyarország megegyezésére gondolok. Ez a megegyezés természetesen, hiszen ez nem változtatható adottság, ma csak a köztársaságban történhet meg.
Szőcs Gézának talán jó egy hónappal ezelőtt volt egy mondata, amelyre felkaptam a fejem. A szétdúlás állapotában lévő Kossuth tér ügyében megszólalva, mintegy mellékesen említette, hogy végtére ugyanazon a téren ott állhatna Károlyi Mihály meg Tisza Istvánszobra is. Miért is ne? Az odavetett mondat komolyan megindított. Károlyi és Tisza egymást gáncsolva, béklyózva, gyűlölve ugyanabban a pörben tanúskodott. Vívták véres kardpárbajukat. Szóban is. Mindketten erényes politikusok voltak, azaz mindketten Magyarországot akarták megmenteni, mindketten sikertelenül. Mára mindketten az ellentétes politikai közösség céltáblái. A baloldalon Tisza ma is a vad geszti bolond, és ha Károlyi alakjáról lehántjuk a gonosz rágalmakat – mindenekelőtt, hogy a legsúlyosabbat említsem, amely szerint a harcoló országot elárulta az ellenségnek –, ott marad legalábbis az, hogy néhány évre, persze önzetlenül, hittől vezérelve, de szoros kapcsolatokat ápolt a Sztálin uralta Szovjetunióval. Ha magyarázza is ezt a vonzás kétségtelen erőssége, amelynek rajta kívül még sok kiváló ember nem tudott ellenállni, ám ennek a vonzásnak a politikai tekintetben is példás életművű Camus mellett Károlyi Mihály baloldali magyar barátai közül is többen, erkölcsi szilárdsággal, ellentartottak. Azután, igen, szakított. Jó lenne, ha ez a „szobrot ugyanott mindkettőjüknek” javaslat, nem hisztériát váltana ki, hanem elgondolkodnánk azon, hogy a kölcsönös eltűrés határai, identitásunk megőrzésével, meddig tolható ki. Érzésem szerint éppen idáig. Ha lenne megegyezés, az demonstrálná, hogy ugyanannak a nemzeti politikai közösségnek vagyunk tagjai.
Önfeladás nélkül tehát az alapkérdésekben azon a történelmi megegyezésen kellene túl lennünk, amit megalakulásakor a Fidesz is ígért. Hogy, mert nem akarjuk tönkretenni a hazánkat, nem vagyunk többé ellenségek.
Van még kis idő.
(Zármondat: Mondom a bizakodót, de közben tudom, a bőrömön érzem, majdnem bizonyos, mint már annyiszor, hiába, eljátsszuk ezt az esélyt is.)
