Válaszok és kérdések
Szerintünk a magyar alkotmányosság helyreállításának célkitűzéseit a jogállami forradalomban meghatározott, és az ezt követő húsz év fejlődésében formálódott alkotmányos védelmi szinthez kell mérni, és ennek megfelelően kell helyreállítani.
A rombolás számbavételét és az újjáépítés feladatait nyolc tézisben foglaltuk össze. Több szervezet írásban, mások, illetve az azokat képviselők – egyesek talán fölös óvatosságból – nem nyilvános személyes közlésekben válaszoltak a diagnózist tartalmazó és a javasolt tennivalókat is vázoló iratunkra. Köszönet nekik. A válaszolók kivétel nélkül egyetértettek legfontosabb megállapításainkkal, de több, az iratunkban szerintük nem, vagy talán nem kellően kifejtett kérdésre is rákérdeztek, továbbá kaptunk néhány kritikai megjegyzést is. Ezek fényében érdemes akár újból átgondolni állításainkat, javaslatainkat.
Olyan problémahalmazzal állunk ugyanis szemben, amelynek megoldásához a rutin, a máskor és máshol már bevált megoldások hasznosak ugyan, de távolról sem elegendőek. Valamelyest hasonló feladatok a magyar és a nemzetközi alkotmányosság történetében már felmerültek, de ez a helyzet mégis más, a probléma így talán soha, sehol nem állt még elő. A feladat egyszeriségét az adja, hogy a magát „nemzeti”-nek és „együttműködő”-nek nevezett tekintélyelvű háromnegyed-fordulatból kell alkotmányos kiutat (visszautat) találnunk. A Nemzeti Együttműködés az alkotmányosság intézményrendszerét és értékeit nem egyszerűen fizikailag pusztította el, hanem szabadelvű szabályozási filozófiáját eltörölve tekintélyelvű módon átértelmezte. Eközben az alkotmányos építmény kívülről látható elemeit kulisszaként meghagyta, azaz, miközben a mögötte állt építményt lebontotta, a homlokzathoz, a rákent ideológiai ragacsot leszámítva, alig nyúlt. Autoriter rendszer épült a demokrácia leple alatt.
Ennek következménye, hogy a Nemzeti Együttműködés Rendszerében nyomokban maradt valamennyi alkotmányosság: a funkcionálisan haldokló Alkotmánybíróság néha olyan határozatokkal áll elő, amelyekben alkotmányos értékek is fel-feltűnnek, ugyanez, talán fokozottabb mértékben, a rendes bíróságok ítéleteit is jellemzi.
Az alapvető dilemma tehát az, hogy nyomába lépve más nemzetek nagy alkotmányozó atyáinak eredeti alkotmányozással állítsuk-e helyre az alkotmányosságot, vagy helyzetünk inkább helyreállító alkotmányozási programot indokol-e? Szerintünk a második megoldás a helyes. Mi nem ismerünk senkit a mai magyar közéletben, aki az alkotmányozó Lükurgosz szerepét betölthetné, továbbá az eredeti alkotmányozás szilárdsága és remélt tartóssága tekintetében is súlyos kétségeink vannak. Távolinak tűnik egy olyan nemzeti katarzis, amelyből egység és tartós alkotmány nőhetne ki. A magyar történelem, közjogi múltunk kétségkívül gazdag alkotmányos hagyományokban, ám ez a jogállami forradalom eljöveteléig közel sem volt elmondható a modern magyar alkotmányosságról, ugyanis a második világháborút követő nemzetközi alkotmányos fejlődéstől a Magyarországot elválasztó vasfüggöny miatt el voltunk zárva, a fejlődés a jogállami forradalom eljöveteléig meg sem érinthette országunkat. A magyar alkotmányos gondolkodás viszont gyorsan és sokat tanult, most már rendelkezésünkre áll húszévnyi magyar – majdnem töretlen – alkotmányos fejlődés kifejlett, egyszerre nemzetközi színvonalú és a magyar társadalom problémáira is érzékeny, nagy munkával létrehozott joganyaga. Ezt nem szabad elvesztegetni.
Továbbá mai helyzetünkben nem a megteremthető honpolgári egységtől várhatunk szilárd alkotmányosságot, hanem az elmúlt évtizedek alkotmányos fejlődését megóvó, arra építkező alkotmányos folyamattól, az alkotmányos patriotizmus erősödésétől várhatjuk sokkal inkább az ország kívánatos egységét.
Mindezek alapján nem új alkotmányosságot kell akarnunk, hanem a jogállami forradalom újra életre keltett alkotmányát, mégpedig a végleges verzióban. Képletesen szólva: az elmúlt két és fél évben befalazott alkotmányos értékeinket kell kibontanunk, visszavennünk.
Ettől kivételes tehát a feladat, emiatt kell együtt megkeresnünk az olykor nem könnyű válaszokat.
De legelőször is felidézzük vitairatunk legfontosabb állításait:
1. Az a jogrendszer, amely nem a közhatalmat, hanem a polgárok szabadságát szorítja korlátok közé, nem felel meg a modern alkotmányosság eszméjének. A szabadság a közhatalom korlátja. A polgári szabadság tiszteletét helyre kell állítani.
2. Ahol a független intézmények – strukturális és személyi értelemben – a kormányzat befolyása alá kerülnek, ott megszűnnek a hatalom korlátaiként működni. A hatalmat ellenőrző és korlátozó intézmények függetlenségét helyre kell állítani, a politikai kinevezetteknek a független intézmények éléről távozniuk kell.
3. Nem képes alkotmányként funkcionálni az az alkotmány, amely szabadon átírható. Az Alkotmány stabilitását meg kell teremteni. Meg kell akadályozni, hogy a jövőben bármely kétharmados többséghez jutó politikai erő szétdúlja az alkotmányosságot.
4. Jogi kikényszeríthetőség nélkül az alkotmány jogi értelemben olyan, mintha nem is létezne. Az alkotmány kikényszeríthetőségét, az alkotmánybíráskodás tekintélyét helyre kell állítani.
5. Ahol az alkotmány és az azt végrehajtó törvények nem védik az egyes alapjogokat megfelelő garanciákkal a politikai önkénnyel szemben, ott e jogok nem a hatalom korlátait jelentő szabadságjogok, hanem csak politikai deklarációk. Az alapjogok a jogállamban a közhatalom gyakorlóit korlátozzák. Az önkényeskedés ma intézményesülő rendszerét meg kell szüntetni. Az alapvető jogok tekintélyét helyre kell állítani.
6. Az az állam, amely ideológiát és történelemszemléletet tesz kötelezővé, nem tekint a polgáraira egyenlő méltóságú személyként. Az alkotmány értékek foglalata és a haza minden - bármilyen hitű és meggyőződésű polgárára– ugyanolyan tisztelettel és figyelemmel tekint. Az alkotmány nem képvisel sem ideológiát, sem vallásos, sem pedig vallástalan hitet.
7. Ha a szabad és tisztességes politikai verseny feltételei sérülnek, a kormány legitimitása megkérdőjeleződik. Helyre kell állítani a szabad és tisztességes politikai versenyt a választási szabályok, a választókerület-határok, a kampányszabályozás, a választójog és a médiaszabályozás felülvizsgálata során.
8. Ahol az egyik demokratikusan hatalomra jutott többség az utódai hatalomgyakorlását igazolhatatlan módon megköti, ott a szabad választások értelme is kérdéses. Helyre kell állítani a parlamentarizmus elvein működő, a politikai váltógazdaságot biztosító közjogi rendszert.
Az első kérdés: kik lehetnek a címzettjei az alkotmányosság helyreállításáról szóló a demokrácia híveinek szóló felhívásnak?
Erre az egyébként alapvető fontosságú kérdésre nem olyan nehéz válaszolni. A rendszerváltás óta minden hivatalban volt kormányról többé-kevésbé elmondható, hogy, mindaddig amíg hatalmon volt, rongálta az alkotmányt. Az alkotmányos intézményrendszer feladata pedig folyamatosan az volt, hogy ennek gátat emeljen.
Az alkotmányos határok próbálgatása – noha igencsak veszélyes ez is – az alkotmány szisztematikus, intézményes lerombolásával nem mérhető össze.
Kétségtelen az is, hogy a kívánatos újat, a köztársaság tartós alkotmányát a jobboldali és a baloldali illetve a politikai oldalakhoz magukat besorolni nem kívánó alkotmányhű demokraták közös műveként lehet és érdemes csak létrehozni. Az alkotmányos rend újraépítésében mindenkire szükség van. Ebből következik, hogy a parlamentben képviselettel rendelkező demokratikus politikai pártoknak, a parlamenten kívüli demokratikus mozgalmaknak és a Magyarország határain kívül tevékenykedő, de a magyarországi választások eredményét a külhoni magyarok szavazatai által befolyásolni képes magyar szervezeteknek is elküldtük javaslatainkat. Mindenkinek, akit meggyőződése és/vagy politikai érdekei az alkotmányosság helyreállításához kötnek. A címzettek közül viszont, érthető módon, a Fidesz és a KDNP, valamint a Jobbik Magyarország hiányzott. E pártok csak akkor lehetnek részesei az alkotmányosság helyreállításának, ha legkompromittáltabb vezetőik távozása mellett szakítanak jelenlegi politikájukkal.
A felhívás címzettjei pártok és politikai mozgalmak voltak, hiszen elsősorban ők teremthetnek olyan politikai helyzetet, amelyben az alkotmányosság helyreállításának folyamata megkezdődhet.
Megfontolandó azonban az is, hogy indokolt lenne a jogállami helyreállítás ügyét némileg eltávolítani a parlamenttől, mégpedig egy erre a célra létrehozott tekintélyes, konzervatív és liberális, bal- és jobboldali, az alkotmányosság ügye iránt elkötelezett személyekből felállítandó, köztiszteletnek örvendő testület ajánlásait kikérni és megfogadni. Ennek viszont még nem érkezett el az ideje.
Milyen karakterű legyen a köztársaság (új) alkotmánya?
Az alkotmánynak nem kell új alkotmánynak lennie, sőt. Mint már utaltunk rá, a magyar történelem alkotmányos hagyományai gazdagok, ám a huszadik században és különösen a második világháború után az Európában és másutt bekövetkezett alkotmányfejlődés a jobboldali és baloldali totalitárius rendszerek eredményezte alkotmányos elszigeteltség körülményei között – kivéve az 1945-47 közötti rövid periódust –, nagyobbrészt nem kerültek be még az egyetemi oktatás révén sem a jogászi gondolkodásba, az alkotmányos kultúrába. A jogállami forradalom alkotmánya viszont egyrészt felmutatta, továbbvitte és megjelenítette a progresszív hagyományt, mindenekelőtt az 1946. év I. törvény máig korszerű egykamarás parlamentáris rendszerének átvételével, másrészt tükrözte a nemzetközi alkotmányfejlődés alapvető eredményeit is. Erre épült az igencsak gazdag és szerencsés csillagzat alatt létrejött húsz esztendős alkotmánybírósági gyakorlat, amelynek eredményeit feltétel nélkül meg kell őriznünk, mert újraalkotása nem csupán fölösleges, de egyúttal reménytelen és veszedelmes feladat is volna.
A leváltandó Alaptörvény azonban nem része a progresszív alkotmányosság magyarországi hagyományainak, ezért a köztársaság végleges alkotmányának szakítania kell az Alaptörvény identitásával, és szellemében a 89-es alkotmánnyal kell rokonságot mutatnia.
Felmerülhet természetesen az a megoldási lehetőség, hogy a jogállami alkotmány „eredeti” szövegét léptessük hatályba, így állítva helyre az alkotmányosságot.
Ennek kétségkívül technikai nehézségei is lennének, hiszen nem könnyű megállapítani az eredeti állapot pillanatát. Nyilvánvalóan nem lehet ez az Alaptörvény hatálybalépése előtti pillanat, hiszen a Fidesz a rendelkezésére álló rövid idő alatt rengeteg alkalommal módosította az alkotmány szövegét. A 2010. évi választás előtti valamelyik szövegállapot helyreállítása pedig, nézetünk szerint, politikai természetű megfontolások miatt is (erre még visszatérünk) veszélyes.
Szembe kell továbbá néznünk a tartalmi nehézségekkel is. Csak a két legfontosabbat említjük: a köztársasági alkotmány ideiglenességét hangsúlyozó Preambulumot és a katasztrofális következményeket okozott könnyű módosíthatóságát. Ezeknek mindegyike ellentmond a tartósság követelményének. Itt említendő, hogy ennek az általunk a legfontosabb értékek egyikének tekintett helyreállítandó alkotmány sokszor toldozott-foltozott szövegének megfogalmazásai, technikai színvonala ugyancsak komoly kifogásokat vet fel.
Az eredeti szöveg helyreállításának végül súlyos politikai kockázatai is lehetnek. A látszatát is kerülni kell ugyanis annak, hogy az alkotmány visszaállítása bármiféle politikai revans eszköze lenne. A 2010-es választásokon a politikai változásra szavazókat nem lenne helyes megsérteni, ellenkezőleg, a baloldali kormányzást elutasító politikai közösséget szimbolikusan és ténylegesen is be kell vonni az alkotmányozás munkájába. Amit a balközép kétharmaddal, ha lenne is ilyen, maga elkészíthet, természete folytán, nem lehet végleges. Az, hogy a konszenzusos, végleges alkotmány létrehozásának politikai feltételei 2014-ben teljesülnek-e, illetve hogy milyen lépésekben teljesülhetnek, nem tárgya ennek az írásnak. Ezért, nézetünk szerint nem a jogállami forradalom alkotmányának betűihez, hanem szelleméhez, közjogi filozófiájához és fontos szabályozási megoldásaihoz kellene inkább ragaszkodni. Ezt úgy lehet elérni, hogy az alkotmányozás karaktere konzervatív legyen, azaz az Alaptörvény előtt már megvolt és bevált szabályozásokon a lehető legkisebb változtatást szabad csak végrehajtani.
Az alkotmányozás tézise a 89/90-es megoldások megőrzése legyen!
Hogyan értékeljük a köztársaság Alkotmánya és az Alaptörvény egymásra vonatkoztatott legitimitását?
Az Alaptörvény kritikusai e tekintetben fontos megjegyzéseket tettek.
Vörös Imre jogászprofesszor, volt alkotmánybíró álláspontja szerint, a hatalom kizárólagos megszerzésével szemben az alkotmány védelme, az ellenállás jogos.
„Nehéz nem szembenézni a tényekkel: alapos a gyanú arra, hogy kiépült a kizárólagos közhatalom-birtokláson alapuló hatalomgyakorlás rendszere. Ezt a köznyelv államcsínynek nevezi. Márpedig sem az egykori Magyar Köztársaságban, sem a mostani Magyarországon nem szabad államcsínyt végrehajtani. Alkotmányosan nem. A legitimitást – a törvényhozási úton végrehajtottságot – ugyanis felülírja az alkotmányosság.” (http://hvg.hu/velemeny/20120308_allmcsinytevok_voros_imre)
Szerinte a törvényes puccs nem eredményezhet alkotmányt, a közhatalom kizárólagos birtoklása, amely nézete szerint nem csupán politikai törekvésként, hanem már jelenidőben is megállapítható, egyszerűen megfogalmazva, nem érvényes alkotmányírás, azaz nem lehet alkotmányos. Ebből kétségkívül levonható az a következtetés is, hogy alkotmányos értelemben, a nem alkotmányos Alaptörvény púpjával a hátunkon, az alkotmányosság tekintetében most mintegy nullponton állunk.
Ugyanakkor nem könnyen értelmezhető, hogy az érvelés alapját képező ellenállási jog – miközben szerintünk is aligha vitatható, hogy az Alaptörvénnyel szembeni ellenállás nem a hűtlenség, hanem az alkotmányosság iránti hűség megnyilvánulása –, alkotmányos tartalma miként értelmezendő.
Többen felvetették azt a nagyon fontos, az Alaptörvény legitimitását kétségbe vonó és alkotmányozási joglogika szempontjából is lényeges érvet, amely szerint az Alaptörvény az általa megsemmisített szabály alapján lépett hatályba. (Majtényi Balázs,Vissza a jövőbe Az elveszejtett Alkotmány L’Harmattan, EKINT, 2011, 209-2013.o.) Eszerint a Nemzeti Hitvallás nem vitathatóan az Alaptörvény része. Ott pedig az egyik, mintegy a legöblösebb hangon megszólaló, legsúlyosabb rendelkezésként az olvasható, hogy az 1944. március 19-e és az 1989 közötti hatalomgyakorlást, benne természetesen a totalitárius közjoggal az Alaptörvény nem ismeri el. Ez azért bizarr, mert ezzel átlép a valóságban megtörténtből egy elképzelt történelembe, magát a békés átmenetet a független Magyarország létrejöttét is egészében megtagadja. Márpedig az Alaptörvényt a jogállami Alkotmány nyomán, saját rendelkezése szerint is az 1949.évi XX. törvény, vagyis a korábbi Alkotmány alapján fogadta el az Országgyűlés. Ha pedig alaptörvény-ellenes az Alaptörvény elfogadása, márpedig önnön rendelkezése szerint az, akkor közjogi értelemben nem lehet érvényes maga az Alaptörvény sem. Tehát, akárcsak az előző érv alapján, eszerint is alkotmányos üresség vesz körül minket.
Ennek az érvnek a megalapozottságát egyáltalán nem vonjuk kétségbe, de két ugyancsak fontos körülményt kell szóba hoznunk. Egyrészt az Alaptörvény rendelkezéseinek önmegsemmisítő kollíziója az Alaptörvényen belül van, és aszerint értelmezendő, hogy belülről nézzük, vagy az elfogadás aktusára kívülről tekintünk-e? Belülről nézve valóban az állapítható meg, hogy elfogadása érvénytelen eljárási szabályok alapján esett meg. Ugyanakkor az sem hagyható figyelmen kívül, hogy ha az elfogadás gesztusára kívülről tekintünk, akkor az elfogadás pillanatában az önmegsemmisítő szabály még nem létezett, de az alkotmányozás korábbi eljárási rendje viszont az elfogadás pillanatáig hatályában fennállt. A paradoxon úgy is megfogalmazható, hogy előbb legitimnek kell tekintenünk az Alaptörvény elfogadását ahhoz, hogy később legitimitását kétségbe vonhassuk.
Anélkül, hogy ennek részletes elemzését elvégeznénk, még egy ellenvetést meg kell említenünk, az Alaptörvény apologétái hivatkozhatnak arra, hogy a Nemzeti Hitvallás vagy annak egyes elemei valójában nem normatív részei az Alaptörvénynek, hanem politikai deklarációk.
A kollízióból tehát nézetünk szerint annyi következik biztosan, hogy az Alaptörvény a közjogi érvényességének vitatására is módot adó mértékben silány.
Sólyom László és Kis János többször felhívta a közfigyelmet arra, hogy a köztársasági alkotmány kétharmados szabályának helyes értelmezése (amely egyébként is alkotmánymódosításról és nem új alaptörvény megalkotásáról szólt), nem adott felhatalmazást arra az alkotmányozási eljárásra, amely az ellenzéket kizárta az alaptörvény megalkotásából (Kis János: Az 1989-es alkotmánytól a 2011-es Alaptörvényig, Élet és Irodalom 2012. október 12., (http://index.hu/belfold/2011/03/21/solyom_az_alkotmanyozashoz_keves_a_kormanytobbseg/)
Összefoglalva,úgy véljük, hogy az Alaptörvény és a megalkotandó végleges köztársasági alkotmány viszonyában az előbbi esetleges közjogi érvénytelensége kétségkívül lényeges szempont, de miközben az Alaptörvény gyenge, vitatható vagy hiányzó legitimitása és legalitása fontos, de nem ügydöntő érv a köztársaság végleges alkotmánya elfogadása, a szöveg egészének, illetve egyes rendelkezéseinek alkotmányossága tekintetében.
A cél ugyanis nem egyszerűen az, hogy az Alaptörvénynél sokkal erősebb legitimációval alkossuk meg a végleges köztársasági alkotmányt, hanem hogy az végül kikezdhetetlen eljárásban és tartalommal jöjjön létre. Az Alaptörvény semmiben nem mérce.
Hogyan viszonyuljon a köztársaság végleges alkotmánya az Alaptörvény „örökségéhez”?
A konzervatív alkotmányozás általunk elfogadhatónak tartott programja szerint az alkotmányos elrendezésen ott kell változtatni, ahol ez elkerülhetetlen. Ez az elv azonban a jogállami forradalom alkotmányára, az Alaptörvénnyel szembeni helyreállítására vonatkozik; az Alaptörvény rendelkezéseire még fenntartásokkal és részlegesen, megszorításokkal sem alkalmazandó. Nézetünk szerint tehát a köztársaság végleges alkotmányának az Alaptörvény ideologikus értékvilágától határozottan meg kell különböztetnie magát, és el kell törölnie az Alaptörvényt. Ugyanakkor, mivel nem ex nihilo alkotmányozásra készülünk, nem léphetünk át az Alaptörvény minden következményén úgy, mintha azok nem léteztek volna. Így olyan örökséggel is együtt kell élnie a helyreállított alkotmányosságnak, amely egyébként egy ideális rendszernek nem lenne része. Ha az Alaptörvényre alapozott jogalkotói és egyedi döntések érvényességét egységesen megszüntetné az új alkotmány, azzal éppen a célul tűzött alkotmányossággal össze nem egyeztethető módon okozna sérelmeket. Ez számos részletkérdést érint, amelyekre megoldást kell találnunk, és amelyek közül egy pár vitatott problémával az alábbiakban mi is foglalkozunk.
Úgy véljük, az Alaptörvény azon következményeivel kell a továbbiakban is együtt élnünk, amelyek eltörlése veszélyeztetné a helyreállított alkotmányosságot. Az átmenetnek békésnek kell lennie, és el kell kerülni a polgárok jogainak korlátozását, akkor is, ha a kérdéses jog nem következne az alkotmányosság általános követelményéből.
Az Alaptörvény nem válhat az új alkotmányosság mércéjévé, és egyes következményei nem azért élnek túl és válnak az új alkotmányosság részévé, mert az Alaptörvény értéket képviselne, hanem mert történelmi adottság, amelynek eltörlése a helyrehozott alkotmányosság alapértékeinek sérelmét okozná, megőrzésük gesztusa viszont éppen megszilárdítja az alkotmányosságot. Hasonló történt a pártállamból a jogállamba való békés átmenet idején is, pedig az átmenet kiindulópontja akkor – a maitól eltérően – egy totalitárius rendszer volt. A jelenlegi, nyomokban jogállamot tartalmazó rendszer leváltásakor nem tűzhetünk magunk elé ennél kisebb programot.
Megteremthető-e a köztársaság végleges alkotmányának legalitása és legitimitása?
Igen, ez lehetséges. A fentiekből következően az a helyes, ha az alkotmányozás megfelel az Alaptörvény eljárási szabályainak, gondoljunk bármit közjogi érvényességéről. (Persze új helyzetet teremt és új alkotmányos programot igényel, ha – noha addig szinte hetente módosította és ezzel rongálta az Alaptörvényt – az utolsó pillanatban a Fidesz megváltoztathatatlannak vagy majdnem megváltoztathatatlannak minősítené Alaptörvényét.)
Az alkotmányozáshoz kétharmados parlamenti többségre lesz szükség. Az alkotmányozás legitimitásának fontos szubsztantív eleme az, hogy konzervatív, helyreállító és végleges alkotmányozás a célunk, amelyben világnézetére tekintet nélkül az alkotmányosság összes híve, illetőleg azok képviselői szerepet kapnak. A választások előtt az alkotmányozás céljait és fontos tartalmi elemeit nyilvánosságra kell hozni, azaz a választás témájává és tétjévé is kell tenni az alkotmányozást, úgy is mint a közszabadságok helyreállítását.
A köztársaság végleges alkotmányát népszavazással meg kell erősíteni, vagy megfontolandó az új alkotmány hatálybalépése után általános választásokat tartani.
Többen rákérdeztek arra, hogyan értendő és miként valósítható meg az az általunk megfogalmazott igény, amely szerint a hatalmat ellenőrző és korlátozó intézmények függetlenségét helyre kell állítani, a politikai kinevezetteknek a független intézmények éléről távozniuk kell.
Nem kétséges ennek a követelésnek jogosultsága. Független, a törvényeket alázattal szolgáló alkotmánybíróság, bírói szervezet, ügyészség, jegybank, számvevőszék, költségvetési tanács, médiahatóság stb. nélkül működő jogállamot elképzelni lehetetlen. A politikai kinevezettek jól tudták, hogy az alkotmányosság elveit sértve kerültek hivatalukba, azt elfogadniuk nem lett volna szabad, több esetben pedig hivatali elődeiket az alkotmányosságot súlyosan megsértve távolították el vagy bírták távozásra. Az új közjogi szereplők „szerzett jogai”, személyes szempontjai nem létezőek, de legalábbis érdektelenek, illetve nem érdemesek a figyelemre. Tény az is, hogy az eddigi kormányváltozásokat követően, számunkra érthetetlen módon, a független intézmények vezetőinek jelentős része úgy cserélődött le, hogy a korábbiak mandátumukat nem töltötték ki. Ez szerintünk a hazai alkotmányosság gyengeségének az egyik jól érzékelhető jele, és nem is foglalkozunk vele a továbbiakban. Külön veszélyt jelent a köztársaságra, ha akadnak olyan politikai kinevezettek, akik felajánlkoznak az új gazdának. A megbízatások irracionális, olykor három parlamenti ciklusra átnyúló időtartama felülvizsgálandó.
Azzal a körülménnyel viszont szembe kell néznünk, hogy a mandátumukat ki nem töltött közméltóságok eltávolítása, történjen bár alkotmányozás keretei között is, az alkotmányosság általános elveit megsérthetik. Tisztában kell lennünk azzal, hogy ebben a kérdésben csak rossz és kevésbé rossz lehetőségek közül választhatunk. Szerintünk az eltávolításnak nem biztos, hogy elég indoka rámutatni, hogyan kerültek hivatalukba, illetve hogy miképpen működtek. Kérdés az is, hogy egy akár kivételesen széles politikai támogatás ennek a legitimitáshiánynak az ellensúlyozására elegendő-e. Más lehet a helyzet azokkal, akik hivatali kötelezettségeiket, különösen, ha az általános elvek által meghatározottakon túl, a most hatályos törvények alapján is megáll a vétség, bizonyíthatóan megszegték. Nem láthatunk a jövőbe, az ilyen ügyekben a politikai körülmények, események rendszerint jelentős befolyással bírnak.
A politikai kinevezetteknek a helyreállított alkotmányosság rendszerében csak annyiban lehet helyük, amennyiben az új rendszerben hatalmi ellensúlyt képeznek és védik a polgárok szabadságát. Ebben az esetben eltávolításuk hiba volna. Azt viszont meg kell akadályozni, hogy az alkotmányosság helyreállításának kerékkötőiként aktivizálják magukat. Akik így járnak el, nem az új alkotmányosság, hanem a leváltott orbáni rendszer képviselői lennének, ezért nem maradhat érintetlen a hivataluk. Ez akár a tisztségtől megfosztás nélkül is megvalósítható. Sőt, azt kell fő irányelvnek tekinteni, hogy ahol személyi változtatás nélkül, szabálymódosítással megoldható a jogállami működés, ott azt kell alkalmazni. A politikai kinevezettek eltávolítása csak akkor szükséges, ha a hatalmat ellenőrző és korlátozó intézmények függetlensége más módon nem állítható helyre. Az érintett személyi kört – a konzervatív alkotmányozás megközelítésének megfelelően – a feltétlenül szükséges minimumra kell szorítani, és a megoldás módja nem hátráltathatja a végleges alkotmány elfogadásához szükséges, a bal- és jobboldal közötti szóértésre való törekvést.
Biztos lesz olyan, aki önként távozik. Léteznek további alkotmányosan vállalható, olykor részmegoldást jelentő alkotmányos lehetőségek. Ilyen például az, ha a ma hatályban lévő, de a nemzetközi alkotmányosságot egyébként is sértő megoldásokat, jogköröket jogalkotás útján megszüntetik. Példa lehet erre a bírói autonómia, amúgy korábban okkal bírált, intézményeinek megerősítése az igazgatási hatalom rovására. Vagy az alkotmány szabályai szerint a vezető túlhatalma korlátozására, törvényben meghatározott jogkörrel, helyettes nevezhető ki oda, ahol eddig a politikai megbízott nevezte ki saját helyettesét, a helyettesek személyéről pedig széles konszenzusra kell törekedni, hogy ne csupán az egyik pártkomisszár ellenőrizze a másikat.
A legnehezebb kérdés a mai hazai alkotmányosságban, hogy miként lehet az alkotmányosság legfőbb intézményi menedékének szerepét betölteni már képtelen, haldokló Alkotmánybíróságot új életre kelteni. Bevalljuk, nincs ötletünk, miként lehet az alkotmányosság minden igényét kielégítő módon megszabadulni azoktól a jelenleg ott lévő, és az ezután a testületbe bekerülő politikailag kinevezett bíróktól, akik némelyikének még halvány elképzelése sincs az alkotmányosság mibenlétéről. Az Alkotmánybíróság pedig testületként a közeljövőben könnyen válhat az alkotmányosság gátjává, a párturalom letéteményesévé. Ezért, ha ők nem távoznak önként, (a közelmúltban tapasztalttól eltérően) széles konszenzuson alapuló további létszámbővítéssel kell megteremteni az alkotmánynak elkötelezett bírák túlsúlyát.
Lényeges részkérdés: felülvizsgálandó-e a mai országhatárokon túl élő magyarok állampolgársága?
Ennek a kérdéskörnek a megválaszolása összefügg az alkotmányozás fentebb kifejtett, szerintünk kívánatos karakterével is. A külföldi magyarok állampolgárságának ügyében politikai vita és a komolyan veendő ellenérvek meghallgatása nélkül döntött a parlamenti többség. Ez, miközben elfogadhatatlan, megtörtént. Azon történelmi adottságok közé tartozik, amelyre a helyreállított alkotmányos rendszernek tekintettel kell lennie. A már megszerzett állampolgárság kétségbe vonását nem támogatjuk, mert nem azokat sújtja, akik a politikai hibákat elkövették, hanem kizárólag azokat, akik a magyar állampolgárságukat erős érzelmekkel vették birtokukba, és számos esetben, például az így megszerzett európai uniós polgársággal, egzisztenciális előnyeit is élvezik. Az állampolgárságtól való megfosztást nem csupán nem támogatjuk, azt elfogadhatatlannak tartjuk, mert egy már megszerzett jogtól, alkotmányos köteléktől fosztaná meg alighanem önkényesen az érintetteket, így az a helyreállítandó alkotmányossággal lenne ellentétes. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy az állampolgárság megszerzésének jogcímein az alkotmányosság feltételrendszerének betartásával, ne lehetne – a jövőre irányadóan –változtatni.
