1. Egészen friss a hír. E szöveg megírásának jelenidejében tegnap a bírák kényszernyugdíjazását az Alkotmánybíróság alkotmányellenesnek minősítette, és az ezt tartalmazó törvényhelyet visszamenő hatállyal megsemmisítette. Az alkotmánybírók aláírásán még nem száradt meg a tinta, a nemzeti ügyek miniszterelnöke azonnal megszólalt, méghozzá keményen koppanó mondatokkal: „Marad a bírák nyugdíjazásának új rendszere. A kormány a tervek szerint még a hét vége előtt javaslatot tesz a parlamentnek az alaptörvény, a bíróságokról szóló jogszabály és a nyugdíjtörvény közötti összhang megteremtésére ’A rendszer marad’ - nyomatékosította Orbán Viktor." De miért ez a kapkodás, mire föl a puffancs miniszterelnöki szigor?- kérdezem már most, és a cikk végére válaszolok is. Először mondjuk ki azt, ami úgyis nyilvánvaló: legelőször nem vall ez igazi jó modorra. A közméltóságok közötti közlekedésnek az illem (újmagyarul: pávatánc) vitathatatlan része. De ennek az írásnak ez nem tárgya, meg ugyan már, tegyem magam nevetségessé, hol vagyunk már ettől?
Másfelől, persze, többről van szó, mint udvariatlanságról, a miniszterelnök ezúttal is, mint folyton, csakis önmagáról beszél. Unalmasan arról, mit vél a hatalmi ágak rendszeréről, és abban saját helyéről. Kicsit érdekesebb talán, hogy kapkodása egyszerre lehet a képzelt erő és a tényleges gyengeség jele is, ám ennek elemzését könnyű szívvel engedem át a politikai szakíróknak. Nem a miniszterelnök szavai mögé néznék tehát, mert amit ott találhatok, az, kár is lenne tagadni, nem nagyon érdekel.
2. Az a benső felszólítás, amely az alkotmánybírósági döntés értékelésére hívna, már érdekelne, ez ugyanis szép feladat, valóban. Főleg, mert sok eleme szerintem nem állja ki az elfogulatlan bírálatot. Nem következik például belőle, egyenes értelmezéséből semmiképpen, hogy noha megmaradt hatalmánál fogva megtehette volna az a hét alkotmánybíró, akiknek fontosak talán még kicsinyt alkotmányosság elvei, hogy elérjék az alkotmányellenesen kényszernyugdíjazott bírák visszavételét.
Továbbá, nem csak megtehették volna, de az előttük fekvő ügy alapján erre kötelezve is voltak, hogy az Alkotmány átmeneti rendelkezéseinek alkotmányosan kétszeresen bizarr alaptörvényhez kapcsoltságáról, mindenkire kötelező jelleggel, végre valami értelmeset mondjanak, hiszen a kényszernyugdíjazást előíró szabály, ha ezt nem is vették észre, éppen ott van.
Itt volt az alkalom arra is, hogy némi maszatolás helyett a bíróság kifejtse a jövőre nézve is, mi az alkotmányjogi panasz befogadhatóságának általános szabálya. Itt, sajnos, nem fejthető ki ennek a hiánynak jelentősége.
Alig felfogható, hogy a nemzetközi alkotmányosság szempontja, amely pedig a bírák jogállásának és elmozdíthatatlanságuknak elengedhetetlen viszonyítási pontja, és ami pedig a Sólyom-bíróság korszakában, azaz a jelenlegi elnök inasévei idején, nem díszítményként, hanem az értelmezés meghatározó kereteként fungált, egy halvány utaláson kívül meg sem említtetett.
Ez a szöveg tartalmát tekintve aligha lehet más, mint alku alku hátán, mert másképpen nem lenne ilyen. Hibái, ezt nem felismerve, aligha értelmezhetők, én tudom, fogalmazói ennél sokkalta többre képesek akkor, ha mernek önmagukkal azonosak lenni. De hát érdemes-e így írni, élni, ilyen feltételekkel? Nem tudom.
3. E, remélem, nem érdektelen bevezető után most már megmondom, hogy igazából nem is az alkotmánybírósági döntés egészének értelmezésére vagy szakmai minősítésére tennék itt kísérletet, hanem egyetlen elemét veszem csak szemügyre.
Ebben a döntésben akad egy kivételesen fontos és számomra különösen izgalmas elem, amely a modern magyar alkotmányvédelem megszületése óta eddig soha nem fordult elő alkotmánybírósági textusban: az Alkotmánybíróság a bírák kipaterolásának tartalmi alkotmányellenességét a történeti alkotmányból vezette le. Ez egyrészt súlyos, veszélyekkel terhelt, de egyúttal kivételesen izgalmas fejlemény is.
Az alkotmányosság történetében talán először fordul elő, hogy sem maga az Alkotmánybíróság, sem senki a széles világon nem tudja, hogy min alapul a tartalmi alkotmányosságra vonatkozó érvelés. A láthatatlan alkotmány, éppen mert a jövőre mutatott és az Alkotmánybíróság pedig független volt, az alkotmánybírósági határozatok kinyomtatott oldalain a sorok folytatásaként eséllyel olvasható volt. Sokkal inkább lehetett tudni a tartalmát, mint eséllyel kisilabizálni az ódon iratokban megőrződött törvények mai jelentését. Mert noha azt tudjuk, hogy mi fán terem a történelmi alkotmány, de azt soha senki nem tudta megmondani, hogy micsoda, azaz mik a szabályai, hol és mi határolja. Ahogy a székely ember csodálkozva nézi a viccben a teknősbékát: „Ez vagy valami, vagy mén valahová.”
A bíróság döntését arra az alaptörvényi rendelkezésre alapítja, amely szerint „Az Alaptörvény rendelkezéseit … történeti alkotmányunk vívmányaival összhangban kell értelmezni.” Az Alaptörvény maga, az Alkotmánybíróság munkájának újdonatúj anyaga, nem segít semmit. Hogyan is segíthetne, a nemzeti együttműködésben fogant Alaptörvény, Nemzeti Hitvallás és a hozzákapcsolt részek maguk együtt a tudatlanság edénye, másként szólva archaizáló hóbort (©Paczolay Péter) termékei.
De ehhez, ha már szóltam a bizonytalan tartalomról, már itt hozzá kell fűznöm, hogy a történeti alkotmány, bármilyen messze is van minden szilárd és világos jogelvtől, kétségkívül jóval több, mint szóvirág. Ez különös óvatosságot követel.
A történeti alkotmány ugyanis, noha némi alappal úgy sejtem, az alaptörvény kevéssé tájékozott szerzői annak tekintik, nem Szent Grál, vagyis nem a Lucifer koronájából kiesett smaragdból csiszolták, és aki reá tekint, nem marad örökké fiatal. Ám nem is a tiszteletreméltó múltba áthelyezett hamburger, amelybe a politika minden szennye beledarálható lenne.
A szöveg, az alkotmánybírósági érvelés ereje olykor elválik az auktor, esetünkben az Alkotmánybíróság, erőtlenségétől. Az alkotmánybírósági döntés, nemhogy nem szépirodalom, de nem is értekező próza, sőt nem is feltétlenül intellektuális teljesítmény. Az építő vagy romboló erő a szöveg szellemi minőségével sincs összekötve. Gondoljunk arra például, mi mindennek oka - ideértve az Alkotmánybíróság sanyarú sorsát is - a szociális népszavazásról szóló hibás és vaksi, még az óidőben megszületett alkotmánybírósági határozat.
A szöveg hat. A szöveg olyan ösvényt nyithat meg, amelyen célba érünk, vagy olyat, amelyen eltévedünk, de olyat is, amelyen csapdák, sötét vermek lesnek ránk.
Szóval, miközben jogforrásnak tekinti, nem mondja meg sem az Alaptörvény, sem az Alkotmánybíróság, mi a történeti alkotmány. Szent királyaink középkori kézlevágós törvényeit például a harmadik évezredben valószínűleg nem tekinthetjük a történeti alkotmányunk vívmányának, amint az államalapító István király által soha nem viselt koronára, erre a műtárgyra sem tekinthetünk valószínűleg úgy, mint személyiséggel, akarattal, tudattal rendelkező, az ellenszegülést letörő lényre. Az 1723-as Pragmatica sanctio vagy a Magyarország és a hozzákapcsolt részek függetlenségéről szóló 1790/91-es X. törvénycikk sem értelmezhető valószínűleg a történeti alkotmány ma is felidézhető vívmányának. És - noha igény volna rá - Horthyék 1944 márciusa előtt kihirdetett jogfosztó törvényeit sem sorolhatjuk valószínűleg ehhez az örökséghez.
De mindezt az alaptörvény nem zárja ki. És az Alkotmánybíróság is adós a válasszal.
Ha tehát elővette a történeti alkotmányt az Alkotmánybíróság, ám nem tisztázta értelmét, ezzel a korábban jelzett hibákat csak tetézte. Veszélyeket idézett fel.
Persze hogy nem kérdeznek, de ha engem mégis megkérdeznének arról, hogyan kellene értelmezni a történeti alkotmányt, ha már összebútoroztak vele, hát megmondom én szívesen: A történeti alkotmány annyit jelent, hogy Magyarország a 13. századtól következetesen elutasítja az osztatlan és korlátlan hatalmat. Részei továbbá a polgári társadalmat és államot meghatározó 1848-as áprilisi törvényekben és a dualizmus korszakának törvényeiben megjelenő jogelvek, amelyek a polgári jogegyenlőséget és a modern államszerkezetet konstituálták.
Ennyi, és nem több.
Persze, nem szabályokról lehet szó, és, természetesen csak megszorításokkal fogadható el az alkalmazhatóság a jogelvek világában is. Azt látni kell, hogy a fényes 19. századi jogfejlődésünk sem volt makulátlan, Bibó István például a kiegyezést egészben és radikálisan utasítja el. A választási rendszer, a nemzetiségi joggyakorlat már akkor sem volt helyes, de ma még kevésbé tekinthető példamutatónak, vívmánynak. A régire, az ősire a jogászi gondolkodás hagyományosan tisztelettel tekint, ám egyúttal természetesen kritikával is, az eltelt százötven évben rengeteg változáson ment át a jog és az állam is: akkor hiányoztak az alapjogok ma rendelkezésre álló elméletei, és hiányzott számos alapvető jog is, amelyek tisztelete ma általános követelmény. Továbbá, egészen, egészen másmilyen volt az állam.
4. Az Alkotmánybíróság javára, így a végkifejlet felé haladva, annyit azért elmondhatok, hogyha nem is a szükséges körültekintéssel, de legalább nem rossz ösztönnel lépett be a történeti alkotmány útvesztőjébe. Először is tesz egy kevéssé világos, de nem haszontalan megszorítást: Értelmezésében, kapaszkodva az Alaptörvénybe, hangsúlyozza, hogy nem a történeti alkotmányt magát, hanem úgynevezett „vívmányait” kell alkalmaznia. Azután hozzáteszi, hogy csak a jogtörténet „releváns” forrásai jöhetnek szóba. Megemlíti továbbá, ugyancsak talányosan, hogy a történeti alkotmány „konszolidált” értelmezése szükséges. Annak leszögezésével pedig „hogy mi tartozik a történeti alkotmányból a vívmányok közé az Alaptörvény alapján, az Alkotmánybíróságnak kell megállapítania” gyakorlatilag szinte bármire használható bővíthető alkotmányíró hatásköröket teremtett magának, mégpedig olyanokat, amelyekkel szemben a korábbiakhoz képest legalábbis erőtlennek látszik a kétharmados alkotmányozó többség.
Ezentúl az Alkotmánybíróság tekintetét a történeti alkotmányra függesztve, az Alaptörvény szövegétől akár eltérve, ha nem is bármilyen, de sokféle alkotmányos tartalmat megállapíthat. A bírák független ítélkezésének alkotmányos követelményére két történeti alkotmányban található kútfőt lel: az 1869:IV. és az 1871:IX. tc.-ek, amelynek szövegét és elvi értemét is felidézi:
„a biró, miután 70-ik évét betöltötte, nyugalomba lép, kivéve, ha az igazságügyminister által hivatalának folytatására felszólittatik és szolgálni kiván….A törvényesen kinevezett bíró a törvényben meghatározott eseteken és módon kívül hivatalából el nem mozdítható.” Az alkotmánybíróság szerint „(k)itetszik e törvényből is az a jogalkotói alázat, amely a bírói hivatal viselői, 1869 óta immár egy önálló „álladalmi” státus betöltői iránt megnyilvánult. Ez a törvényhozói attitűd is biztosan történeti alkotmányunk vívmányaként értékelhető.” A tartalmi alkotmányellenességet a történeti alkotmányra alapító fejtegetés így zárul: „A bírói függetlenség elve, ennek elemeivel együtt, minden kétséget kizáróan vívmány. Az Alkotmánybíróság ezért megállapítja, hogy a bírói függetlenség és az ebből eredő elmozdíthatatlanság elve nemcsak az Alaptörvény tételes szabálya, hanem a történeti alkotmány vívmányai közé is tartozik. Így olyan értelmezési alapelv az Alaptörvény előírása alapján, amely mindenkire kötelező, és amelyet az Alaptörvény más szabályai lehetséges tartalmának feltárásakor alkalmazni kell.”
Igen, ezentúl az Alaptörvény és a történeti alkotmány közötti összhangot csak az alkotmánybíróság állapítja meg, feltéve hogy az ezer év törvényei között – konszolidáltan - talál erre valami passzust.
Erre érezhetett rá a hatalmi ügyekben máig kiváló szimatú miniszterelnök, megérezve azonnal a nemzeti ügyet fenyegető legújabb összeesküvés illatát!
Ne gondoljuk persze, hogy a miniszterelnök/kormánytöbbség ezután eszköztelen. Igaz nem helyezheti hatályon kívül a kellemetlen tartalmú 1869-es törvényczikket, meg a többit sem. Ellenben azt ír az Alaptörvénybe, amit csak akar. Elzavarhatja, nyugdíjba küldheti például az összes alkotmánybírót. Akár ki is húzhatja a történeti alkotmány veretét a párját ritkítóan veretes Alaptörvényéből. De bármilyen gólemet, alkotmánybírósági elnököt is alkothat magának, olyat amilyet akar, és további derék és megbízható embereket küldhet a „taláros testületbe”.
Bármit megtehet tehát, de ezúttal már semmit a nemzet gúnykacaja nélkül, amely gúnykacaj konzervatív szólama valószínűleg erős hangon szólal majd meg. Tragédia. Komédia.
