I. Elvi-szemmel. Alkotmányos változások és a tulajdon védelme
A tulajdon elleni első támadás a honvédelmi törvény Veszprém megyei iszapkatasztrófát követő módosítása volt. Ez rendkívüli intézkedésként lehetővé tette a kormány számára, hogy bármely gazdálkodó szervezetet állami felügyelet alá vonjon. Ezáltal az államot képviselő miniszter vagy kormánybiztos nemcsak szabad betekintést kap a cég vagyoni helyzetébe, de jóváhagyása nélkül érvénytelenek a cég kötelezettségvállalásai, és a tulajdonosok helyett ő hoz tulajdonosi döntéseket. A tulajdonosok érdekeinek figyelembe vételét semmi nem írja elő. Rendkívüli helyzetekben az ilyen tulajdonkorlátozás indokolható lehet, ám a korlátozás arányosságát a törvény nem garantálja.
A második támadás is október folyamán érte a tulajdonhoz való jogot, amikor kiderült, hogy a kötelező magánnyugdíjpénztárak tagjai által befizetett tagdíjakat eltérítik az állami költségvetésbe, azok nem a tagok egyéni nyugdíjszámláit gyarapítják.
A harmadik támadás alkotmánymódosítás formájában érkezett. Az egyik novemberi módosítás nyomán bármilyen jövedelem, amely a költségvetésből vagy állami tulajdonú szervezettől származik (a fizetéstől a nyugdíjon át a gyed-ig), öt évre visszamenőleg, különadó formájában, akár majdnem teljes egészében is elvonható vált. Párban járt ezzel az alkotmánymódosítással az Alkotmánybíróság jogszabályokat felülvizsgáló hatáskörének megcsonkítása, amelynek következtében a költségvetési és adójogszabályokkal szemben a testület többé nem jogosult érvényesíteni az alkotmányos követelmények teljességét, csupán néhány megnevezett alapjogot: az élethez és emberi méltósághoz, a személyes adatok védelméhez való jogot, a gondolat, a lelkiismeret és vallás szabadságát, vagy a magyar állampolgársághoz jogokat. A legutóbbi brutális támadást pedig november végén jelentette be a kormány, eszerint aki a magánnyugdíjpénztár tagja marad, és nem utaltatja át a számláján összegyűlt pénzt az államnak, az a nyugdíjjárulék-fizetés ellenére sem kap majd állami nyugdíjat.
Mindezek alapján úgy tűnik, az állam a magántulajdonnak nem védelmezője, hanem esetenként sajátjaként rendelkezik vele. Ezek az intézkedések kikezdik azokat az alapvető tételeket, amelyeket az elmúlt húsz évben az alkotmányos gyakorlat a tulajdonhoz fűződő jogról mint alapjogról, és a piacgazdaság fundamentumáról kialakított és követett. Noha ez még kétségkívül nem a piacgazdaság megszüntetésére irányuló politika, komoly veszélyt jelent. A tulajdonhoz való jog a piacgazdaság alapja, működésének elengedhetetlen feltétele, a tulajdonosnak a piacgazdaságban biztonságban kell éreznie magát. Olyat már láttunk, igaz, nem Európában, hogy szabadság nélkül működik sikeres piacgazdaság, de ennek az ellenkezője valószerűtlen: ahol nincs alkotmányos garanciákkal működő piacgazdaság, ott az egyéni szabadságok teljességükben sem érvényesülhetnek.
Több száz éve megfogalmazódott, a felvilágosodás legfontosabb követelései közé tartozott az az igény, hogy az állam tartsa tiszteletben és védje a polgárok magántulajdonát. A magántulajdonhoz való jogot a polgári forradalmak nyomán született első emberi jogi dokumentumok a személyes és a politikai szabadságjogokkal egy sorban ismerték el. Az 1789-es francia deklaráció az ember természetes és elévülhetetlen jogai közé sorolta a szabadságot, a tulajdont, a biztonságot és az elnyomással szemben ellenállás jogát. A szent és sérthetetlen tulajdon jogát senkitől sem szabad elvonni, kivéve, ha azt a közérdek elkerülhetetlenül megköveteli, és ekkor is csak előzetes és igazságos kártalanítás ellenében. Az 1791-es amerikai Bill of Rights megtiltotta, hogy valakit törvényes eljárás nélkül megfosszanak az életétől, a szabadságától vagy a vagyonától, és előírta, hogy magántulajdont közcélokra igazságos kártalanítás ellenében lehet igénybe venni. Napjaink polgári alkotmányai szinte kivétel nélkül biztosítják a tulajdonhoz való jogot. A nemzeti alkotmányok mellett a második világháborút követően elfogadott egyetemes és regionális nemzetközi emberi jogi dokumentumoknak is nélkülözhetetlen elemévé vált a tulajdon önkényes elvételének tilalma. A tulajdonjogot először az Emberi jogok egyetemes védelméről szóló 1948-as ENSZ-nyilatkozat részesítette védelemben, majd 1952-ben az Emberi Jogok Európai Egyezménye is kiegészült azzal a cikkellyel, amely a részes államokat a tulajdon tiszteletben tartására kötelezi.
Magyarországon az 1989-es köztársasági Alkotmány a megelőző korszak tagadásaként alakította ki az új alkotmányos berendezkedést, ennek sarokpontja volt az 1989 előtti tulajdoni rend elutasítása: a rendszerváltás utáni alkotmány egyik legalapvetőbb összetevője a magántulajdon és a más tulajdonformák egyenjogúságának az elismerése. A magyar Alkotmány ugyan nem az alkotmányos alapjogokról szóló fejezetében szól a tulajdonhoz való jogról, annak az alapjogi minősége és védelme – csakúgy, mint általában a polgári alkotmányokban – sosem volt kérdéses. Az Alkotmánybíróság következetesen úgy foglalt állást, hogy az Alkotmány a tulajdont – a szabadságjogokhoz hasonlóan – alapjogként részesíti alkotmányos védelemben. A tulajdonhoz való jogból elsősorban az következik, hogy az államnak tiszteletben kell tartania a magántulajdont. Emellett mindenki számára hátrányos megkülönböztetés nélkül biztosítania kell a tulajdonszerzés elvi lehetőségét, és a már megszerzett tulajdona védelmét. Mindez pedig kikényszeríthető is, amint erre az elmúlt húsz évben több példát is találhatunk. A tulajdonhoz való jog alapján részesítette védelemben az Alkotmánybíróság többek között a táppénzt, a gyermekgondozási díjat (gyed), egyes saját jogú és hozzátartozói nyugellátásra vonatkozó jogosultságokat, nem szociális jellegű támogatási formákat, a bevont bankjegyek törvényes fizetési eszközökre való átválthatóságát, de még az önálló orvosi praxishoz való jogot is.
Az alkotmány néhány napja módosított szövege azonban már kétségbe vonni látszik a tulajdonhoz való jog alapjogi jellegét. A magántulajdon legfontosabb korlátait jelentő költségvetési és közteherviselési törvényeket ugyanis az Alkotmánybíróság csak akkor vizsgálhatja felül, ha az a tételesen felsorolt néhány alkotmányos jog valamelyikébe ütközik, ám e felsorolásból a tulajdonhoz való jog hiányzik. Hiába ütközik tehát egy költségvetési vagy egy adótörvény a tulajdonhoz való jogba, az ilyen tárgyú törvény nem vizsgálható és nem semmisíthető meg. Ezek orvoslása tehát bírói úton többé nem kényszeríthető ki, az a politikai deklarációk szintjére süllyedt.
Napjainkban a magántulajdon alkotmányos védelmének alapját a tulajdon funkciójában kell keresni. A magántulajdon funkciója az, hogy az emberek számára megfelelő egzisztenciális hátteret teremtsen polgári és politikai szabadságjogaik gyakorlásához, más szavakkal: a magántulajdon a szabadság nélkülözhetetlen biztosítéka. A tulajdonhoz való jog az Alkotmánybíróság megfogalmazásában az egyéni cselekvési autonómia hagyományos anyagi alapja. A vagyoni háttér és a vagyoni jogosultságok alapjogi védelme előfeltétele annak, hogy az egyének valóban szabad döntéseket hozhassanak saját életükről. A polgárt nemcsak a vagyoni háttér hiánya, de az is egzisztenciálisan kiszolgáltatottá teszi, ha nem bízhat abban, hogy magántulajdonát megvédik. Az egzisztenciális kiszolgáltatottság pedig szűkíti az egyén döntési lehetőségeit, cselekvési szabadságát.
A magántulajdon védelmébe vetett bizalmat alapvetően kérdőjelezi meg, hogy maga az alkotmányszöveg teszi lehetővé jövedelmek több évre visszamenőleges megadóztatását, ráadásul olyan különadóval, amelynek az alkotmány szövege alapján egyetlen korlátja, hogy nem érheti el teljes összegét - de 99 százalékát már igen. A hátrányos visszaható hatályú szabályozás, így a visszaható hatályú adóztatás tilalma a jogállamiság egyik legalapvetőbb eleme. A jogba vetett bizalmat megrendíti ennek az elvnek az áthágása, hiszen többé az sem számíthat arra, hogy akár évek múltán nem veszik el jövedelmét, aki azt a törvények tiszteletével kereste. Ki meri elkölteni a fizetését, ha nem lehet biztos benne, hogy az övé?
Azért, hogy a tulajdonhoz való jog alkotmányos funkcióját betölthesse, a tulajdonvédelem nemcsak a hagyományos értelemben vett magántulajdont illeti meg. Az alkotmányi tulajdonvédelem vonatkozik minden olyan vagyoni jogosultságra is, amely – a hagyományos magántulajdonhoz hasonlóan – az egyéni cselekvési szabadság alapját biztosítja. Vonatkozik tehát nemcsak a lakástulajdonra, de a lakásbérletre is, hiszen az egzisztenciális háttér szempontjából közömbös a lakhatást biztosító jogosultság pontos természete. Tulajdonjogi védelemben részesülnek a gazdasági társasági tagsághoz kapcsolódó jogosultságok is. Végső soron a tulajdonvédelem kiterjed a tulajdon személyes autonómiát biztosító szerepét átvevő közjogi alapú jogosítványokra is, az olyan társadalombiztosítási szolgáltatásokra, amelyek az emberek egy jelentős része számára – saját vagyon hiányában – biztonságot nyújtanak. Ilyenek azok a társadalombiztosítási szolgáltatások, mint például a nyugdíj, amelyekben van biztosítási elem, amelyek járulékfizetési kötelezettségen alapulnak. Ha ilyen társadalombiztosítási szolgáltatásokat szüntetnek meg vagy csökkentenek, az intézkedések alkotmányosságát a tulajdonvédelem szabályai szerint kell elbírálni, hasonlóan a hagyományos értelemben vett tulajdon korlátozásához vagy elvonásához.
Mindezek alapján nem férhet kétség ahhoz, hogy a magán-nyugdíjpénztári tagok befizetései is alkotmányos védelemben részesülnek. 2003-ban az Alkotmánybíróság már megállapította, hogy “a magánnyugdíjpénztárba eszközölt befizetéseire nézve a pénztártag tulajdonjogát alapjogi védelem illeti meg.” A tagdíjbefizetések elterelésének, mint a magántulajdon korlátozásának, pedig alkotmányos feltételei vannak. Annyi biztos, hogy a befizetéseket a kormányzat nem használhatja fel szabad belátása szerint aktuális gazdaságpolitikai céljai megvalósítására, és legalább megfelelően garantálnia kell, hogy utóbb kártalanítja azokat, akiknek a pénzét ily módon elvette.
A tulajdonjog nem korlátozhatatlan, azonban a korlátozásnak vannak alkotmányos feltételei. A feltételeknek meg nem felelő jogkorlátozást pedig az Alkotmánybíróság eddig megsemmisíthette, és meg is semmisítette. 2010 júniusában alkotmányellenesnek találtatott az a törvényi szabály, amely szűkítette azoknak a magánnyugdíjpénztári tagoknak körét, akik választásuk szerint egy összegben is felvehetik a magánnyugdíjpénztári megtakarításaikat. Az Alkotmánybíróság a szabályt azért semmisítette meg, mert nem volt igazolható, hogy a tulajdonjog korlátozása közérdekből történt, azaz a szabály megalkotásának nem volt alkotmányos indoka. Ehhez képest az olyan szabályozás, amely azzal kényszeríti a pénztártagokat, hogy az állami rendszerbe lépjenek vissza, mert különben elveszítik nyugdíjuk jelentősebb részét, az alkotmányellenesnek nyilvánítottnál sokkal szigorúbb korlátozás.
Ugyanakkor egyelőre még nyitott kérdés, hogy a kormányzat e lépését az Alkotmánybíróság alkotmányellenesnek találná-e, sőt, az alkotmány módosítása nyomán az sem egyértelmű, hogy foglalkozhat-e ezzel a kérdéssel. Erről megkérdezett szakértőink is eltérően nyilatkoztak.
A válaszadó szakértők többsége amellett foglalt állást, hogy az Alkotmánybíróság az új hatásköri szabályok mellett is biztosítania köteles a tulajdon védelmét, és meg kell semmisítenie az alkotmányellenes szabályokat. “Az AB-nak meg kell találnia az emberi méltósághoz való jog és a tulajdonhoz való jog szoros összefüggését” – írta egyik szakértőnk, utalva arra, hogy az Alkotmánybíróság vizsgálhatja a törvény emberi méltósághoz való jogba ütközését. Ez az érvelés népszerű a szakértők körében, hiszen e jog funkciója a hazai alkotmányjogi gyakorlat szerint az emberi méltóság részét képező cselekvési szabadság anyagi alapjának biztosítása. “Az emberi méltósághoz való jog magában foglalja az egyéniség szabad kibontakoztatásához való jogot, melynek materiális hátterét tette bizonytalanná az elvonás.”
Két szakértőnk szerint az alkotmánymódosítás (amelyet egyikük “szégyenteljesnek” minősített) egyáltalán nem képezi akadályát a felülvizsgálatnak. Szerintük a törvényt még formalista jogfelfogás esetén is meg kell semmisíteni, mivel a magánynyugdípénztárba fizetett nem járulék, hanem tagdíj.
Egy másik szakértőnk pedig az Alkotmánybíróság hatáskörét korlátozó alkotmánymódosítás alkotmányellenessége mellett érvelt azon az alapon, hogy az beleütközik az Alkotmány jogállamiság elvébe. “Nem jogállam az ugyanis, amelyben lehetnek alkotmányellenes jogszabályok, amelyeket valamely állami szerv nem semmisíthet meg (...) és így alkotmányellenességük ellenére is alkalmazni kell és ki is kell kényszeríteni azokat. A kérdés az, hogy a két egymással ellentétben álló szakasz közül melyik erősebb.” – írta a szakértőnk. Két másik válaszolónk is arról írt, hogy ha ezt a hatásköri szabályt nem semmisíti meg az AB, akkor nem állapíthatja meg a magánnyugdíjpénztári tagok jogait korlátozó szabály alkotmányellenességét sem.
A szakértők egy része felvetette a megsemmisítés helyett a mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség megállapításának lehetőségét például az állami kompenzáció hiánya miatt.
Az egyik legmarkánsabb szakértői véleménynek minden bizonnyal az tekinthető, amely szerint az Alkotmánybíróság hatáskörét megcsonkító alkotmánymódosítás nemcsak a jogállamiság elvét, de az Alkotmánynak azt a rendelkezését is sérti, amely szerint senkinek a tevékenysége sem irányulhat a hatalom kizárólagos birtoklására. Kérdésünkre adott válasza szerint a törekvés a hatalom kizárólagos birtoklására még az Országgyűlés esetében sem fogadható el.
II. Empíria
A kormánytöbbség 2010. november 16-án, az Alkotmánybíróság hatáskörét szűkítve megszavazta, hogy az Alkotmánybíróság a központi adónemekről és illetékekről szóló törvényeket azok alkotmányellensége esetén csak akkor semmisítheti meg, amennyiben a törvények tartalma az élethez és emberi méltósághoz való jogot, a személyes adatok védelméhez való jogot, a gondolat, lelkiismeret és vallás szabadságát, vagy a magyar állampolgársághoz kapcsolódó jogokat sérti.
A szakértőinket arról kérdeztük, hogy az alkotmány módosítása előtt, illetőleg a módosítás után mi lehet a helyes Alkotmánybírsági döntés a magánnyugdíjpénztári tagdíjak nyugdíjbiztosítási járulékká változtatásáról szóló törvényről. A megkérdezettek majdnem 85%-a szerint az alkotmánymódosítás előtt a törvényt az Alkotmánybíróság, annak alkotmányellenessége miatt, megsemmisítette volna. A jogalkotó számára mindenképpen üzenet értékűnek tekinthető az a tény, hogy a szakértők többsége, 54% úgy vélekedett, hogy az Alkotmánybíróság hatáskörének szűkítése mellett is az a helyes döntés, ha az Alkotmánybíróság a törvényt megsemmisíti.
III. Jogállamiság-index
A múlt hónapban megindult negatív tendencia folytatódni látszódik. Komoly bajban van a magyar jogállamiság, az indexkérdések értékei már a múlt hónapban történt második adatfelvétel időpontjában (az Alkotmánybíróság határkörének korlátozását célzó törvényjavaslat ismertté válása előtt és után is megkérdeztük a szakértőket a jogállamiságról), és decemberben sem érték el a középértéket. Mindkét időpontban egyedül a közhatalom bírálhatósága volt kevéssel a középérték fölött. Jól látható, hogy szakértőink az Alkotmánybíróság tevékenységét tekintik a jogállamiság sarokkövének, a hatáskör korlátozásának hírére hirtelen és jelentős mértékben zuhant lefelé az index értéke. Sajnálatos módon a szakértők negatív reakciói nem tekinthetőek időlegesnek: az Alkotmánybíróság hatáskörének szűkítését követően mért indexértékek, ha csak kevéssel is, de tovább csökkentek decemberben. Mindebből úgy tűnik, hogy válaszadóink a kormánytöbbség eddigi tevékenységét a jogállamiság felszámolásaként értékelik.
IV. A jogállamiság alapkövetelményeinek értékelése
1. Az alkotmányvédelem, ezen belül az alapjogvédelem elért szintje nem csökkenthető.
1.1. 2010 novemberében az Országgyűlés elfogadta az Alkotmánynak és az Alkotmánybíróságról szóló törvénynek azt a módosítását (lásd a 2010. évi CXIX. törvény és 2010. évi CXX. törvényt), amely szerint költségvetésről, a költségvetés végrehajtásáról, a központi adónemekről, illetékekről és járulékokról, a vámokról, valamint a helyi adók központi feltételeiről szóló törvényeket az Alkotmánybíróság csak akkor vizsgálhatja felül, ha az erre irányuló indítvány az alkotmányellenesség okaként kizárólag az élethez és emberi méltósághoz való jog, a személyes adatok védelméhez való jog, a gondolat, lelkiismeret és vallás szabadsága, vagy a magyar állampolgársághoz kapcsolódó 69. § szerinti jogok sérelmét jelöli meg, és nem tartalmaz egyéb okot, valamint csak akkor semmisítheti meg, ha azok tartalma az élethez és emberi méltósághoz való jogot, a személyes adatok védelméhez való jogot, a gondolat, lelkiismeret és vallás szabadságát, vagy a magyar állampolgársághoz kapcsolódó 69. § szerinti jogokat sérti.
Ez azt jelenti, hogy az itt fel nem sorolt alapjogoknak az Országgyűlés szerint már nem feltétlenül kell érvényesülnie a jogrendszerben, az alkotmánymódosítás kifejezetten arra irányult, hogy az itt nem nevesített alapvető jogok megsértése vagy az alkotmányosság más követelményeivel való ütközés esetén a testület ne gyakorolhassa alkotmányvédő funkcióját. Az Alkotmány ezzel - a módosítással érintett területeken - elveszítette normatív jellegét, megszűnik kikényszeríthető alaptörvénynek lenni.
Az alkotmányosság barátai jelenleg az Alkotmánybíróság saját hatáskörét értelmező első döntésétől várják a kialakult helyzet megoldását. A havi jelentésünk I. és II. része ennek lehetőségeit is érinti.
1.2. Novemberben a nemzetgazdasági miniszter bejelentette, hogy a magánnyudíjpénztárak tagjai, abban az esetben, ha a pénztári megtakarításaikat nem engedik átutalni az állami költségvetésnek, a jövőben nem szereznek jogosultságot az állami nyugdíjra, holott a munkáltatójuknak továbbra is fizetnie kell utánuk nyugdíjjárulékot, illetve újabb nevén nyugdíj-adót. Az Alkotmánybíróság eddigi gyakorlata alapján az állapítható meg, hogy a testület e lépést nagy valószínűséggel alkotmányellenesnek találta volna. Az AB hatáskörének az 1.1. pontban leírt megváltozása azonban kétségessé teszi, hogy az alkotmányellenes helyzet jogállami eszközökkel megszüntethető-e a kormánytöbbség akaratával szemben, ezért a tulajdonhoz való jog és a szociális biztonsághoz való jog védelmi szintjének jelentős csökkenését állapíthatjuk meg. Ezzel foglalkozik részletesen jelentésünk I. pontja.
1.3. Kifejezetten az Alkotmánybíróság alkotmányvédő funkciójának a megkerülésére szolgál az Alkotmány 70/I. §-ának szintén 2010 novemberében elfogadott módosítása, amely szerint “a közterhek viselésére szolgáló forrásokból, valamint az állami vagyonnal gazdálkodó, illetve az állam többségi tulajdonában vagy irányítása alatt álló szervezetek részéről juttatott jövedelemre, az adott adóévet megelőző ötödik adóévtől kezdődően, törvény a jövedelem mértékét el nem érő kötelezettséget állapíthat meg.” Ez az új szabály lényegében az államtól származó bármilyen jövedelem majdnem teljes elvonását teszi lehetővé öt évre visszamenőleges hatállyal, annak ellenére, hogy az Alkotmánybíróság októberi határozatában egyértelművé tette, hogy a visszaható hatályú adóztatás a jogbiztonsággal nem összeegyeztethető.
2. A közhatalom független intézményeinek a parlamenti többség és a kormányzat befolyásától mentesen kell működniük, csak így őrizhetik meg arcukat, a közhatalom gyakorlását pedig a valóban független intézmények folyamatos kontrolljának kell legitimálnia.
2.1. Még nem egészen világos, mi lesz az aktuális Kormány költségvetési politikáját élesen bíráló független Költségvetési Tanács sorsa, de annyi már majdnem biztos, hogy a testület jelenlegi formájában nem működhet tovább. A költségvetési törvényhez több olyan módosító indítvány is érkezett, amelyek egyértelműen a tanács felszámolását tűzték ki célul, mégha ezt leplezni is próbálták. Varga József, fideszes képviselő által beterjesztett módosító javaslat az a tanács működésére eredetileg betervezett 835 millió forintból 825 milliónak az átcsoportosítását indítványozta. A támogatás megvonását a képviselő az elvont összeggel gazdagított Magyarországi Cigányokért Közalapítvány költségvetési támogatásának drasztikus lecsökkenésével indokolta. Az indokolás szerint a roma integrációt szolgáló ösztöndíjprogramok a Költségvetési Tanács működésének költségeiből finanszírozhatók, mivel a tanács működése - a Magyar Nemzeti Bank ás az Állami Számvevőszék mellett - valójában felesleges, és a Fidesz választási programjában egyébként is a hivatalok számának csökkentésére tett ígéretet. Rogán Antal indítványa kegyelemdöfésként még a fennmaradó 10 millió forintnak is találna jobb helyet a költségvetésben, mint a Költségvetési Tanács, ő az Országgyűlés Hivatalához rendelné a megmaradt a 10 millió forintot. Nem sokkal később újabb javaslat érkezett a Számvevőszéki és költségvetési bizottságtól, amely lényegében egy új, ám jellegében merőben eltérő tanács felállítását vázolja fel, amelynek tagjai a Magyar Nemzeti Bank elnöke, az Állami Számvevőszék elnöke, valamint egy, a köztársasági elnök által hat évre kinevezett, kiemelkedő tudású közgazdász lenne. Utóbbit a köztársasági elnök jelölné.
A Költségvetési Tanácsot 2008-ban hozta létre az Országgyűlés annak érdekében, hogy őrködjön a fegyelmezett, átlátható és hosszú távon fenntartható költségvetési politika felett. Ilyen tanács számos fejlett országban működik (pl. Belgium, Hollandia, Svédország, az Egyesült Államok), felállítása hazánkban is jelentős előrelépésnek számított a felelős, józan költségvetési gazdaságpolitika folytatása felé. A Kormánytól és a parlamenttől is független tanács (amelynek tagjait parlamenti ciklusokon túlnyúlóan, 9 évre választották) munkáját tekintélyes szakértői stáb segítette. Sorsát ezért aggodalommal figyeljük, és a következő jogállamfigyelőben részletesen beszámolunk a fejleményekről.
2.2. A hónap eseményei között rögzíthetjük azt is, hogy az autonóm jogállású (!) PSZÁF azonnali vizsgálatot rendelt el annak kapcsán, hogy a kormányzat nyugdíjügyi intézkedései miatt összefogó magánnyugdíjpénztárak tájékoztató reklámkampányba kezdtek tagjaik maradásra bírása végett. A PSZÁF elnöke - tájékoztatása szerint - azért rendelte el a vizsgálatot, hogy a Felügyelet megállapítsa, a pénztárak vajon nem a tagdíjbefizetések jogosulatlan felhasználásával fedezik-e reklámköltségeiket.
Mind a Költségvetési Tanács felszámolása, mind a magánnyugdípénztárak ellen indított vizsgálat azt mutatja, hogy retorzió nélkül aligha lehet a kormányzat akaratával és politikájával szembe kerülni.
3. Fontos, hogy a parlamentáris rendszer határozza meg továbbra is alkotmányos berendezkedésünket, a kormányzat parlament előtti felelőssége és a parlamenti ellenőrzés intézményei nem gyengíthetők.
Az állampolgári jogok országgyűlési biztosának honlapján olvasható, november 17-én kibocsátott közlemény szerint az általános ombudsman alig egy hónappal azután, hogy a végrehajtó hatalom megindította a magánnyugdíjpénztárak elsorvasztására és a tagdíjak elvonására irányuló cselekvéssorozatát, Matolcsi György nemzetgazdasági miniszterhez fordult a nyugdíjpénztár-szabályozás felülvizsgálata végett. A közlemény szerint Szabó Máté a nyugdíjpénztárak átfogó vizsgálata során megállapította, hogy azok “a jelenlegi intézményi formában nem képesek arra, hogy a pénztártagoknak életük végéig járadékot folyósítsanak.” Az ombudsman az állampolgárok széles körének felháborodását keltő államosítási lépések közepette felkérte a nemzetgazdasági minisztert, hogy a nyugdíjpénztárak szolgáltatási tevékenységére és a járadékszolgáltatás feltételrendszerére vonatkozó rendelkezések összhangjának megteremtése érdekében kezdeményezze a magánnyugdíj-pénztárakról, valamint az önkéntes nyugdíjpénztárakról szóló törvény módosítását.
Az Országgyűlés ellenőrző szerveként megválasztott ombudsman funkciója, hogy az alapvető jogok védelmét képviselve a végrehajtó hatalomnak ellensúlya legyen. A biztos novemberi közleménye azonban a tulajdonjogot korlátozó kormányzati intézkedéssorozattal párhuzamosan a jogkorlátozást igazolta. Ez összeegyeztethetetlen az ombudsman rendeltetésével; a közlemény nem alkalmas másra, mint a kormányzati szándékok megvalósulásának megtámogatására. Amennyire szükség lenne most a végrehajtó hatalom feletti józan kontroll meglétére és a polgárok alapvető jogainak védelmére, annyira érezhető ennek hiánya az annak megtestesítésére hivatott ombudsman fellépésében.
4. A közhatalom gyakorlása legyen átlátható, a közhatalmat gyakorló szervezetek és személyek pedig legyenek számonkérhetőek, az információszabadság elért szintje fejlesztendő, a visszalépés nem elfogadható.
Ebben a hónapban a közhatalom részéről nem volt olyan, az átláthatósággal, információszabadsággal kapcsolatos lépés, amely a jogállamfigyelő értékelési szempontjai alapján látókörünkbe került volna.
5. A szólás szabadsága csak az alapvető jogok védelmében, és csak arányos mértékben korlátozható, a politika befolyásától mentes sajtó és média szabadságát biztosítani kell.
A médiairányítás feje, Szalai Annamária nyilatkozata sokat elárul az Országgyűlés asztalán fekvő médiatörvény-javaslatról: „A mostani szabályozási tervben a vélemény-, a szólás-, a sajtószabadság már nem öncél, hanem a közösség érdekét, a társadalom integritását szolgálja.”
2010. november 22-én Menczer Erzsébet, Cser-Palkovics András, Rogán Antal országgyűlési képviselők T1747. szám alatt olyan képviselői önálló indítványt nyújtottak be A médiaszolgáltatásokról és a tömegkommunikációról címmel, amely azzal az igénnyel lép fel, hogy átfogóan kodifikálja az egész médiajogot, mégpedig a hagyományos szabályozási szférát az írott sajtóra és az internetre is kiterjesztő új tárgyi hatállyal. A Jogállamfigyelő készítőiként újból és újból hangsúlyozzuk, hogy nem vesszük tudomásul az elfogadhatatlant csak azért, mert az immár mindennapos és megszokott lett. Kivétel nélkül a világ minden civilizált országában az ilyen törvényjavaslatok sok éves munkával nyilvánosan, az azt kidolgozó tekintélyes, nevüket vállaló szakértőkkel munkálkodó testületekben, amelyekben a javaslatok az akadémiai szinttől a szakmai hivatásrendekig, társadalmi szerveződésekig és az üzleti világig szakmai és társadalmi vitában formálódnak. Akár a három beterjesztő kivételes intellektuális képességeit is dicsérhetnénk - hiszen a könyv-terjedelmű javaslat mögött, rossz minősége és sokszorosan alkotmánysértő volta dacára is hatalmas munka van -, ha nem lenne világos, hogy a nyilvánvalóan nem általuk készített törvényjavaslat benyújtásával a céljuk az volt, hogy elkerüljék a jogalkotás rendes szabályait. Ez jogállamban komisz, illetlen magatartás.
A tervek szerint január elsején hatályba lépő törvény több parlamenti ciklusra a miniszterelnök embere által vezetett hivatal mellé olyan hírközlési, médiairányítási döntéshozó, közpénzeket költő, pályáztató, jogvitákat eldöntő szervezetrendszert hoz létre, amely nagyobbrészt kizárólag illetve legalább döntő részt a többség jelöltjeiből áll. Ugyancsak a többség állított az anyagi függetlenségüktől megfosztott és önálló hírműsor készítésében korlátozott közszolgálati műsorszolgáltatók élére vezérigazgatókat. Az így működtetett médiahatóság hatalmát most kiterjeszti az online és az írott sajtóra is igen jelentős, akár a sajtóvállalkozás életképességét is érintő több tízmilliós esetenként kiszabható bírságolási joggal, (míg az elektronikus média esetében a nyilvántartásból törléssel tényleges betiltási jogot is gyakorol). Ehhez kapcsolódik a törvény utaló szabályai révén a sajtószabadságról és a médiatartalmak alapvető szabályairól szóló „Média Alkotmány”-nak(?) is nevezett nyáron elfogadott törvény szabályain alapuló széleskörű tartalom-felülvizsgálati jog. Noha a korlátozás kiterjed majd az internetre, mégis, mivel az természete szerint szabad, növekszik majd az eddig is megvolt szakadék az online és az offline társadalmi rétegek között.
A törvényjavaslat végül a magyar sajtóban is kiváltott némi üdvözlendő ellenállást, ezen a héten akadtak lapok, melyek tiltakozásul, üres első oldallal jelentek meg.
6. Minden ember individuumként és közössége részeként is egyenlő méltósággal rendelkezik, ennek minden állami megnyilvánulást át kell hatnia.
A jogállamiság szempontjából a novemberi események kereszttüzében üdítő színfoltnak tekinthetők a (még?) működő alapjogvédő mechanizmusok. Így például mindenképpen említésre érdemes az Egyenlő Bánásmód Hatóságnak az a döntése, amely elmarasztalta az egyik vidéki tévéadót, amiért nem engedte kamera elé állni homoszexuálisnak vélt dolgozóját. A hatóság döntése szerint a munkáltató ezen magatartásával, valamint intézkedéseivel közvetlen hátrányos megkülönböztetést valósított meg, továbbá - mivel a vélt szexuális orientáció miatt a férfival szemben ellenséges, megalázó, megszégyenítő, illetve félelemkeltő környezetet alakított ki - a munkáltató magatartása kimerítette az egyenlő bánásmódról szóló törvényben nevesített zaklatás tényállását is. A hatóság amellett, hogy a munkáltatót a jogsértő magatartás jövőbeni folytatásától eltiltotta, őt a jogsértést megállapító jogerős határozat 90 napra történő nyilvános közzétételére kötelezte, még egymillió forint összegű bírság megfizetésére is kötelezte.
A jogállamfigyelő elkészítésében Majtényi László, Miklósi Zoltán, Navratil Szonja, Somody Bernadette, Szabó Máté Dániel és Vissy Beatrix vett részt.
Jelentés a 2010. novemberi hónapról
Jogállamiság-index, a havi kutatás módszertana
A Jogállamfigyelő küldetésnyilatkozata
A Jogállamfigyelő projektről
